Számos kutatóban, nemzetközi elemzőben – az Iszlám Állam kikiáltásának egyéves évfordulójához közeledve – felmerült a gondolat, hogy vajon miként fogadná a világ, ha a brutális és egy régi kor szabályait kegyetlenül meghonosító államkezdemény mégis fennmarad. Mert jelenleg ennek sokkal nagyobb az esélye a megvalósulásra, mint a tavaly szeptemberben tett hangzatos amerikai nyilatkozatnak, amely az iszlám szélsőségesek szétzúzásáról szólt. A nemzetközi koalíció valóban megkezdte a dzsihadisták Szíriában és Irakban lévő állásainak bombázását, jelenleg az amerikaiak elmondása szerint már meghaladták a négyezredik bevetést.
Hogy milyen támadások voltak ezek, arról kevésbé szól a fáma. Drónt vetettek be, vagy kiterjedt bombázást hajtottak végre a terroristabázisok ellen, erre csak az amerikaiaknak van rálátásuk. A francia sajtóban kiszivárgott értesülés szerint a bevetést irányító szobában csak két monitort használhatnak a „szövetségesek”, gyakorlatilag az egész akció amerikai irányítás alatt zajlik. De nyilván ez jól is van így, a feladatok több mint 90 százalékát az amerikai légierő hajtja végre, a társak csupán néma megfigyelők. Mindennek költsége napi tízmillió dollár.
Ha lenne eredményük a légi csapásoknak, akkor gyakorlatilag mindegy, hogy kié a dicsőség. De nincs, illetőleg nagyon csekély. Tavaly év végén a szír–török határtérségben fekvő kurd várost, Kobanit bizonyára nem sikerült volna felszabadítani a szövetségesek erőteljes bombázásai nélkül, de az Iszlám Állam nem felejt, harcosai a napokban ismét megjelentek a településnél, és újrakezdték az ostromot. A bombázások hatásossága legalábbis kérdőjeles: dróntámadással néhány magas rangú iszlamistát sikerült kiiktatni, állítólag a legfőbb vezető, Abu Bakr al-Bagdadi kalifa is súlyos sebesülést kapott egy ilyen akció során. Ám az iszlamista csapatok hozzászoktak a légitámadásokhoz, ma már jól álcázzák magukat, nemhogy feltartóztatni nem tudják őket, hanem a helyi erők az utóbbi időben súlyos veszteségeket szenvedtek el Irakban Ramádinál és a szíriai Palmürában.
A régi igazság ebben az esetben is igaz, egy háborút nem lehet a levegőből megnyerni. Kell hozzá szárazföldi beavatkozás is. Ám az eltelt egy év alatt erre nincs jelentkező. Az Egyesült Államok a jelenlegi elnökével, Barack Obamával hallani sem akar arról, hogy jelentős szárazföldi erőt telepítsen a Tigris és az Eufrátesz partjaihoz. Az iraki hadsereg jelenleg alkalmatlan arra, hogy visszaszorítsa a dzsihadistákat. Szíriában az Aszad-rezsim jó, ha belátható időn belül nem omlik össze, nemhogy valós ellenfele legyen az Iszlám Államnak. A térség szunnita országainak vezetőit, akik nagy szerepet játszottak a dzsihadisták kezdeti megerősödésében, sem fűti tettvágy egy szárazföldi testvérháborúra. A bagdadi hittestvérek védelmére Irán küld korlátozott számú csapatokat az iraki frontra, de ezekkel a síita milíciákkal nem lehet egy ilyen nagy területet felszabadítani.
Nehogy valaki előálljon az Európai Unióval vagy a NATO-val, van nekik elég bajuk „otthon”! Közel és távol nincs olyan szárazföldi erő, amely felvenné a harcot az Iszlám Állammal. Márpedig ha ez így van, akkor megvan a lehetősége az államkezdeménynek, hogy megszilárdítsa hatalmát a tartósan birtokában lévő területeken, amelyek mérete vagy öt franciaországnyi. Igaz, gyéren lakott, sivatagos térség, néhány nagyobb várossal, de még így is vagy négymillió embert számlál. Az Iszlám Állam az adott területen hadsereget tart fenn, ellenőrzi a határokat, adót szed. Megpróbálja szabályozni az életet, rendőrség felügyeli a közrendet, vallásrendőrség figyeli, hogy minden megfelel-e a szigorú muzulmán szabályoknak, az igazságszolgáltatás terén a saria jog uralkodik, a Korán meghatározásai vannak érvényben.
Igyekeznek megszervezni az oktatást, természetesen muzulmán szellemben, és persze csak a fiúknak. Saját pénz kibocsátásáról is szóltak a hírek, de ezt még nem sikerült a teljes területükön bevezetni. Ha megfelelő idő áll rendelkezésükre, ezt a kérdést is megoldják. Egyelőre rablógazdálkodást folytatnak, az olajkutakat csúcsra járatják, amelyből naponta mintegy 15 ezer hordó olajat hoznak felszínre, miközben az amerikai légitámadások zöme a biztos bevételi forrást, a kutakat célozza. Az olaj negyede a haderőé, a többi pedig heti kétmillió dollárért a feketepiacon talál gazdára. Na nem dőzsölve, de mégis megél az Iszlám Állam.
A külpolitikai kérdésekkel foglalkozó amerikai folyóirat, a Foreign Policy egyszerűen válaszolt arra a dilemmára, vajon mi lesz akkor, ha az Iszlám Állam fennmarad. Együtt élünk vele – ez a lehangoló felelet. A lap történelmi példákat hoz fel arra, hogy radikális nézeteket valló államok a történelem folyamán miként tudtak végül is elfogadottakká válni. A múlt században ilyen volt a Szovjetunió vagy a Kínai Népköztársaság, amelyek évtizedekig páriasorban éltek. Aztán a kezdeti hangos forradalmi nézeteket átvette a gyakorlatias gondolkodás, és kezdett megtörni a jég. A lefejezőkből, keresztre feszítőkből, az embereket élve elégetőkből egyszer a nemzetközi közösség megbecsült tagjai lesznek? Aligha. De az őket követőknek talán már meglesz az esélyük arra, hogy majd évtizedek múlva egy tárgyalóasztalhoz üljenek le velük. Bármennyire is elítélendő, ez az élet rendje, ha nem tudsz változtatni ezen, akkor el kell fogadni.
Ha ez a sokak által undorítónak tartott forgatókönyv mégis valósággá válik, azon el lehet merengeni, hogy mi segítette elő ennek a véres tetteket végrehajtó, barbár és totalitárius rendszernek a fennmaradását. „Végzetes hiba, ha úgy megyünk egy háborúba, hogy nem is akarjuk megnyerni” – mondta Douglas MacArthur amerikai tábornok. Most pedig ilyen mondvacsinált harci cselekményeket látunk. Az amerikaiak teszik a dolgukat, rendszeresen bombázzák a dzsihadisták állásait, de a győzni akarás legkevesebb jele nélkül, inkább csak azért, mert ezt várja el tőlük a közvélemény. Világos stratégia nincs, hogy milyen tervekkel és eszközökkel kik fognak majd győzedelmeskedni az ellenség felett. Arra meg végképp nincs válasz, ha esetleg diadalmaskodnának, vajon milyen hatalmat hoznának létre a jelenleg Irakban és Szíriában tobzódó radikális iszlamista rendszer helyén. Gyanítható, ezért nincs felelet a stratégiát firtató kérdésre sem, ugyanis nem tudják, mit miért akarnak végrehajtani. Az amerikai demokráciaexport Irakban becsődölt, hiszen láthatjuk, mivé vált a háromosztatú – síita, szunnita, kurd – ország. Itt vannak meglőve az amerikaiak, elképzelésük sincs a jövőről.
Van, aki a jelenlegi helyzetnél is sötétebb víziókat lát. Jean-Michel Quatrepoint francia elemző, több könyv szerzője a Le Figaro napilapnak nyilatkozva azt sem zárta ki, hogy évek múlva egy Bagdadtól Casablancáig húzódó szuperállammal lesz kénytelen farkasszemet nézni Európa. Mire alapozza ezt a meglátását a francia kutató? Szerinte Bassár el-Aszad rendszere az utolsókat rúgja. Erre példa, hogy az oroszok is „csomagolnak” a földközi-tengeri szír támaszpontjukon. Ha bekövetkezik a bukás, akkor egész Szíriát és Irak területének harmadát az Iszlám Állam fogja birtokolni. Ekkor fognak majd igazán hiányozni az olyan jó öreg diktátorok, mint Szaddám Huszein, Kadhafi vagy épp Bassár el-Aszad – véli Quatrepoint.
A szunnita hatalom – ellentétben a síita felfogással – messianisztikus, célja az iszlám terjesztése, fundamentalistái mindig kicsit kijjebb akarják tolni a határokat. A jóslat szerint az évek folyamán a kalifátus kiterjeszti hatalmát egész Észak-Afrikára. Quatrepoint a dzsihadizmust látja korunk fasizmusának, mert erőszakkal rá akarja kényszeríteni saját világfelfogását az általa uralt társadalomra. Ha ezt következetesen végigviszi, könnyen előfordulhat, hogy csupán Rómát – azaz Európát – kell bevenni, amelyet addigra az iszlám már megpuhított. Az elemző a most Európára zúduló bevándorlóhullámban is az Iszlám Állam egyre nagyobb szerepét látja. Ne adj’ isten, hogy megvalósuljon Jean-Michel Quatrepoint víziója, de ha abból indulunk ki, hogy együtt kell élnünk az Iszlám Állammal, nem is tűnik olyan messzinek ez a látomás.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
