A Pusztavám tábla előtt, a Mór felé vezető út jobb oldalán áll a Vértesi Erőmű Zrt. Márkushegyi Bányaüzeme. Portahelyiség, elektromos forgóajtó, alacsony épületek. Reggel nyolc óra van, a néhány éve még ezernél is több bányásznak munkát adó telephely kihalt, a portáson kívül egyetlen ember sincs a közelben. A szebb napokat is látott (fénykorában kétezer ember fürdő- és öltözőhelyeként szolgáló), ma leginkább irodaként használatos főépületben Forisek István törzskari igazgató, bányászati felelős műszaki vezető fogad.
– A márkushegyi bányát nem azért kell bezárni, mert elfogyott a szén, hanem mert veszteségesen termelt – kezdi a beszélgetést. – A magyar kormány, az Európai Unió engedélyével, az úgynevezett szénfillérprogram segítségével támogatja a bánya működését. 2014. december 31-ig a termelés finanszírozásához járultak hozzá, 2015. január elsejétől pedig a bánya rekultivációjához. A program értelmében 2016 végéig a gépeket, berendezéseket kell eltávolítani a 36 kilométer hosszú, föld alatti alagút-, bányásznyelven szólva vágatrendszerből, 2018. december 31-ig pedig a külszíni létesítményeket bontjuk le. Fontos, hogy ne okozzunk környezeti károkat, vissza kell adni a természetnek azt, ami az övé – így az igazgató. A bánya bezárása miatt létszámleépítést kellett végrehajtani, ezt tavaly októberben jelentették be, 231 főt bocsátottak el, 241 ember maradt állományban. Két fő szempont játszott szerepet a döntésekben: az egyik a bánya biztonsága, a másik pedig az, hogy vannak-e olyan munkavállalók, akiknek még ez a néhány év szükséges ahhoz, hogy megkapják az átmeneti bányászjáradékot. Erre a bányászok 25 föld alatti év vagy ötezer föld alatti műszak után jogosultak.
– Aki ennyi időt dolgozott sötétben, porban, három műszakban, megérdemli, hogy a negyvenes évei elején „nyugdíjba” mehessen – teszi hozzá beszélgetőtársunk. A szénfillérnek köszönhetően a csoportos leépítésben érintett munkavállalóknak kétfajta támogatást is tudnak biztosítani, fejenként kétmillió forint értékben.
Az egyik az újrakezdési, a másik az átképzési támogatás. 2018 végéig be kell fejezni a munkálatokat. Amennyiben ez nem sikerül, a Vértesi Erőmű Zrt.-nek vissza kell fizetnie a rekultivációra kapott pénzt, amely nem kevés: 19,6 milliárd forint.
– Természetesen senki sem boldog, hogy a bánya bezár – fejtegeti Forisek István –, annak azonban örülni kell, hogy a szénfillér megteremtette annak a lehetőségét, hogy sok kollégánk nem tavaly lett munkanélküli, és a többieket sem támogatás nélkül engedtük útjukra. Az is fontos szempont, hogy van elég idő és pénz arra, hogy a bányát a környezeti és műszaki előírásoknak megfelelően zárjuk be.
Az igazgató úrral való beszélgetés után Kovács János, a bányamentő-állomás parancsnokhelyettese kötelező oktatásban részesít minket. Enélkül senki sem mehet le a bányába. „Az önmentő készülék a szén-monoxid ellen nyújt védelmet” – tudjuk meg. Ezen keresztül lélegezve a szén-monoxid szén-dioxiddá alakul. Reméljük, nem lesz rá szükség. A fényképezőgéppel vigyázni kell, mert nem sújtólégbiztos. Használata előtt meg kell mérni a levegő metántartalmát, nehogy a vaku villanását egy „sokkal nagyobb villanás” kövesse
Átöltözés: alsó-felső nadrág, kabát, kapca, csizma. A bányászok ruhájában nincs műanyag szál, mert ha azok egymáshoz dörzsölődnek, mikroáramot gerjeszthetnek, amely berobbanthatja a bányát. Lemegyünk a lépcsőn, a földszinten falikutak, szóda folyik belőlük. A sarokban Szent Borbála, a bányászok, kohászok és tüzérek védőszentjének gipszszobra. „Jó szerencsét!” – köszönnek a szembejövők. A bányában tartózkodó személyeket nyilvántartó táblát kétezerig számozták. Ahány ember a mélyben van, annyi „pléh” – vagyis alumíniumérme – kerül a fatáblába vert szögekre. Most 36 fémkorongot számolok.
Fejlámpát, munkavédelmi sisakot, kobakot kapunk, nyakunkba pedig az önmentő készüléket. „Szeretetcsomag” a zsebbe: kesztyű, porálarc, füldugó. Ha nem lötyög a kobak, elég szoros az öv, indulhatunk. Aki szív-, cukor- vagy pánikbeteg, esetleg klausztrofóbiás, az jobb, ha fönt marad. Egy ketrecre emlékeztető liftben – a kasban – 103 emeletet „zuhanunk”. A beszállóaknába érkezünk, ez a legrégebbi vágat. „Apám keze munkája is benne van, aknamélyítőként dolgozott itt. 1976-ban kezdődött az aknamélyítés” – meséli vezetőnk, Kovács János. Az egyik falon fehér krétafelirat: „Boldog új évet, bányászok! – 2015.”
Nyílik az ajtó, hosszú alagút elején vagyunk. Annak idején innen indultak a személyszállító szerelvények a frontfejtésekhez, aki lemaradt, annak futva kellett megtennie a több kilométeres utat. A dolgozók teljesítménybért kaptak, nem érte meg késni. A „termelvényt” gumihevederes szállítószalagokon továbbították a palatörő műbe. A szénosztályozót – korábban Oroszlányban volt – Európában először itt hozták a felszín alá, ezzel jelentős mennyiségű szennyező anyagtól szabadították meg a várost. Innen szállították az energetikai szenet nyolc kilométer hosszú külszíni szalagon az oroszlányi erőműbe. A márkushegyi bánya szenéből termelték meg Oroszlány és Bokod hő- és villamos energiáját.
Pneumatikus ajtók nyílnak, csukódnak: terelni kell a levegőt. Kézzel nem is lehetne kinyitni őket, akkora a nyomás, a „depresszió”. Poros alagutakban gyalogolunk, egy harántvágaton keresztül a tízesből a tizenegyes vágatba jutunk. A falra erősített szén-monoxid-mérő biztonságérzetet ad. Az 1983-ban bekövetkezett sújtólégrobbanásban 37 bányász veszítette életét, sokan megsérültek. Azóta rengeteget költöttek a munka biztonságossá tételére, nem is történt hasonló baleset.
Oldalt fekete futószalag, de nem a „termelvényt” szállítja, hanem bennünket. A sebessége 2,4 méter másodpercenként, nekünk megállítják, de akik itt dolgoznak, menet közben szállnak fel-le. Háromszázötven méter mélyen vagyunk, és a szalagok még beljebb visznek minket a föld gyomrába. Először fél, aztán egy kilométert utazunk hason fekve. Egész kényelmes, el tudom képzelni, hogy a hat óra előtt tíz perccel kezdődő reggeli műszakba érkezőket még álomba is ringatja. Vezetőnk megnyugtat, ha valaki nem szállna le időben, nekiütközik a lengőkarnak, az megszakítja az áramkört, és a szalag megáll.
A fejünk fölött sínek: a Scharf függővasúton gépeket, alkatrészeket szállítottak. „Aki magas, jobb, ha az egyik szemével felfelé néz, mert könnyen beütheti a fejét” – figyelmeztet nevetve a személyszállító szalagot indító főaknász. Kisebb-nagyobb balesetek előfordulnak, de ezek gyerekbetegségek, mindenki átesik rajtuk. Neki például egyszer az ujjbegyét nyírta le egy, a szalag alá szorult fejszenyél. Ennél nagyobb baja, szerencsére, nem esett, egyébként is azt fenyegeti veszély, aki nem tartja be a szabályokat. A bánya veszélyes üzem. Itt rendkívüli erők dolgoznak, van, ahol még a falat tartó talpfa is megroppant a föld súlya alatt.
A 68-as vágat felé tartunk, most éppen itt folyik a „visszarablás”.
Négyen-öten dolgoznak ezen a szakaszon, kiszerelik a falat tartó vasakat, két ember a vállára kap egy majd százkilós támpillért, elviszik, később aztán újrahengerelik őket. Ahol már nincs ácsolat, az biztosítatlan szakasz, omolhat a föld. Vigyázni kell, mert ha egyszer elindul, „jön, mint a betyáristen”. Az itt dolgozóknak már a vérükben van, hogy meddig lehet maradni, és melyik az a pillanat, amikor pucolni kell. Csütörtök délre hétfő reggel óta harminc méterrel készültek el. A befejezett vágatrészt fóliás palánkkal lezárják, nehogy kiszivárogjanak a gázok.
A bányászok között sok az erdélyi. Nagy Ferenc még 1993-ban érkezett Oroszlányba, előtte ércbányában dolgozott a határ másik oldalán. Asztalosnak tanult, de csak másfél évet dolgozott a szakmában. A nyolcvanas évek végén a volt osztálytársai bányászként tízszer annyit kerestek, mint ő. Miért maradt volna asztalos? A testvére vájár (bár ő sem annak tanult), az édesapjuk is az volt. Örült volna, ha megéri, hogy az egyik fia főaknász lett.
Az a gond – meséli az egyik középkorú bányász –, hogy 1993 és 2004 között román cégen keresztül dolgozott Márkushegyen (előtte romániai ércbányában), és nem tudja, hogy a tizenegy év alatt összejött háromezer műszak beleszámít-e majd az ötezerbe. Ami egyébként már rég megvan, 2004 óta még 2300 műszakot teljesített ugyanitt. Nem mindegy, három gyereke van, a házán hitel. És ha az ember lehúzott ennyi időt porban, sárban, ne kelljen már az öregségi nyugdíjig dolgoznia.
Ketten Borsodból jöttek. Egyikük 2008 óta dolgozik itt, szállón lakik, hétvégeken hazautazik. Tizenhét évnyi vájárkodás után külföldön vállalt munkát, Németországban az eredeti szakmájában dolgozott, csőszerelőként. Muszáj volt menni, kellett a pénz. A nyugdíj miatt jött Márkushegyre. Nem könnyű a munka, vashurcolás, lapátolás, por. Még szerencse, hogy itt nincs szilikózisveszély, a szénpor kiürül a szervezetből. Ha megkapja a nyugdíjat, lehet, hogy visszamegy Németországba, két fia és egy lánya van, el kell tartani a családot.
A legfiatalabb, negyven körüli vájár 12 évet húzott le egy borsodi bányában, mielőtt idejött. Pusztavámon vett házat, igaz, nem volt egyszerű, mert az otthonit 1,9 millióért tudták csak eladni, itt viszont több mint a háromszorosáért kaptak másikat. A családban mindenki: bátyja, apja, sógora bányában dolgozott. Amikor idejött, még javában folyt a termelés, aztán már csak azért imádkoztak, hogy még egy évet kihúzzanak. Neki szűken ugyan, de meglesz az ötezer műszak, legalábbis ha nem jön baleset vagy betegség. De az öccsének, aki fúrós, már nem, pedig három gyereke van és rengeteg adóssága.
A bányászok közül nem sokan érik meg a hatvanéves kort, a bányászfamíliából származó vájár családjából mindenki előbb halt meg. A keresztapja például csak az első nyugdíját tudta felvenni. A bánya megeszi az embert – mondják. Kap a tüdő, a szív, a vizes bányában megállás nélkül csurog az ember nyakába a főtéről (mennyezetről) a víz. Kilencvenkilós vasakat emelgetnek, ahol nincs meg a magasság, ott négykézláb kell csúszni-mászni. Igaz, hogy a bányász 45 évesen megy nyugdíjba, de nem élvez többet belőle, mint az, aki hatvanévesen hagyja abba a munkát.
– Régen igen megbecsülték ezt a szakmát, nagy jövőt jósoltak neki – meséli a főaknász.
A nyolcvanas-kilencvenes években nem sok bányászfeleségnek kellett dolgoznia. Lakáshoz is könnyebben jutottak, mint mások. Nagy ünnepségeket tartottak, szeptember első hétvégéje volt a bányászok napja, a bányászfalvakban még ma is megünneplik. Akkor kapták a hűségpénzt is, amely olyasmi volt, mint másoknak a 13. havi fizetés. Ma már egyre kevesebb a vájár, az aknász, kihalófélben a szakma.
– Lassan kitömnek bennünket, és kiállítanak a múzeumban.
Kovács János szerint a bányában mindig volt előrejutási lehetőség. Ő föld alatti fúrósként kezdte ’91-ben, amikor pedig eljött az ideje, továbbképezte magát.
– Elkerültem elővájási csapatra, szakvezető-helyettes lettem, aztán bányaipari technikumot végeztem. Megszereztem a bányamentői végzettséget és a föld alatti, a külszíni robbantómesterit, így lettem aknász. Aztán a biztonságtechnikához kerültem, megkérdezték, hogy nem akarok-e munkavédelemmel foglalkozni. 2003 óta balesetek kivizsgálását is végzem. Láttam én már tüzet, vizet, kis és nagy balesetet – sorolja. Amikor elkezdődött a leépítés, az igazgató úr mindenkivel személyesen elbeszélgetett. „Én csak úgy hívtam, hogy kiszavazóshow” – nevet az egyikük.
Persze örülnek, hogy ők maradhattak, de a bányászszakma sorsa szerintük megpecsételődött. A felszíni bányákba már nem kell új munkaerő. Végstádium van.
Hogy mit csinálnak a nyugdíj után? „Ki tudja? Kertészkedünk” – válaszolják többen is. Kovács János szerint sokan mondják, hogy ha „nyugdíjba megyek, ki sem jövök majd a házból”, de két-három hónap után úgyis elmennek dolgozni, mert nem bírják a tétlenséget. A nyugdíjas bányászokat mindenhol szeretik, mert kreatívak, és a kemény fizikai munkától sem fulladnak ki egy óra után.
Hogy mi fog hiányozni a legjobban? A válasz egybehangzó: az összetartás. Itt mindenki ismer mindenkit, „olyanok vagyunk, mint egy nagy család”. „Megvan a fegyelem”, de egy kis hülyéskedésért sem kell a szomszédba menni. És a változatos munka: „Itt nem fásul be az ember, mint például a futószalag mellett.” Persze az volt az igazi, amikor még volt frontfejtés. Ment a gép, szakadt, hullámzott a szén. És a szén illata , azt soha nem fogják elfelejteni. De ez már történelem.
Indulunk vissza. Újra ráhasalunk a személyszállító szalagokra, amikor leszállunk, hetven méterrel vagyunk magasabban. Gyalogolunk a sötét alagútban. – Itt állt a „karám” – meséli kísérőnk. – A műszak végén itt várták az emberek, hogy beszállhassanak a kasba. Kígyózott a sor, ment a csipkelődés, mert mindenki sietett volna, de csak negyvenen fértek be egyszerre.
Mi csak négyen vagyunk. A kas felrepít bennünket a napfényre. A földszinti csarnokban egyre többen gyülekeznek, kezdődik a délutáni műszak. Öltözködünk. Elbúcsúzunk. A márkushegyi bányától végleg. Titokban abban reménykedem, hogy Szent Borbála segít, és ha itt már nem is, máshol még sokszor felhangzik: „Jó szerencsét, bányászok!”
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
