Szent Antal, segíts!

Furcsa, koncepciós perre emlékeztető eljárásba keveredett egy felvidéki magyar szerzetes Bolíviában.

– Azért mentem a rácsok mögé, mert azt éreztem, hogy szükség van rám – mondja. – Sokszor a bent lévő embereknek az kell, hogy valaki végighallgassa őket. Én úgy gondolom, azért van két fülünk és csak egy szánk, hogy többet figyeljünk a másikra, mint amennyit beszélünk. És kezünkből is kettő van, tehát dolgozni, cselekedni is többet kell, mint beszélni róla.

A felvidéki szerzetest a San Pedro börtönben várta egy meglepetés is – ott ültek az átverős olasz banda tagjai.

– Odamentem hozzájuk – meséli –, és elmondtam, hogy nem volt szép, amit csináltak, de én személy szerint megbocsátottam nekik.

Öt év után áthelyezték a bolíviai magasföldre, az Altiplano hegységbe, melynek átlagmagassága 3750 méter. A Titicaca-tóhoz közel fekvő, a perui határtól alig nyolc kilométerre lévő település, Copacabana kolostorában lett mindenes. A Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom tartozott hozzájuk, benne az ország egyik leghíresebb kegytárgyával, az 1925-ben megkoronázott Szűz Mária-szoborral, melyet a Nemzet Királynőjének neveztek el a katolikus hívek. Öten voltak a kolostorban, de akadt tennivaló bőven – harminc kápolna is tartozott a plébániához, és működtettek egy „parasztiskolát” is, ahol a helyi fiatalokat tanították angol nyelvre, turisztikai, mezőgazdasági ismeretekre. A tanfolyamot eredményesen elvégző növendékek állam által is elismert okmányt kaptak.

A búcsújáró helyre ezrével jöttek az emberek áldást kérni. Az egyik legfurcsább és meglehetősen időigényes helyi szokás a jármű megáldása volt. Az autószentelés során minden kerékre külön kellett szenteltvizet spriccelni, de az ülésre, a kormányra, sőt még a forgalmira is jutott belőle, majd jött a közös fénykép a tulajdonossal és családjával – Lőrinc barát felidézi, volt olyan alkalom, hogy hat órán keresztül ezt csinálta, és még utána is óriási volt a sor.

Volt tehát munka bőven, de a szerzetes jól érezte magát a kolostorban. Nem sokáig.

Megérkezése után egy évvel egy bűnszervezet kirabolta a templomot, elvitték a Szűzanyára aggatott ékszereket – arrafelé ugyanis a hívek ékszerekkel öltöztetik fel a szobrokat. A szobornak volt egy aranyozott, drágakövekkel telerakott ezüstkoronája is – ezt perui hívek adományozták a templomnak –, amely szintén eltűnt. A rablók az ezüstborítást is lefeszegették az oltárhoz vezető lépcsőről – a bolíviai sajtó szerint háromszázezer dollár értékben vittek el ékszert a templomból.

A rablás után felbolydult a környék, ugyanis a településen mindenki a kegyhelyből él: a helyiek vagy turistákat kalauzolnak, vagy kegytárgyakat árulnak nekik. Az emberek attól tartottak, hogy a kirabolt templomba már nem fognak jönni a zarándokok, így ők megélhetés nélkül maradnak.

– A nyomozás első napja úgy történt, ahogy kell, de a második nap fellázadtak a türelmetlen emberek, és hívtak indián sámánokat, úgynevezett jatiriket, hogy azok derítsék ki az igazságot – idézi fel a történteket a magyar szerzetes. – Tele lett a kolostor udvara fekete mágiával foglalkozó fura szerzetekkel, akik hoztak magukkal gyerekkoponyát és sok kokalevelet, és ezekből kiolvasták, hogy az elrabolt ékszerek még a templom területén vannak. A nyomozók pedig hittek nekik, és így a gyanú azonnal ránk, ott élő szerzetesekre terelődött.

Itt érdemes megállni egy pillanatra. Bolívia – mint a latin-amerikai országok többsége – mélyen hívő katolikus ország, de erősen élnek még benne az indián hagyományok is. Sokan hisznek az úgynevezett pachamamában, vagyis a földanyában.

– Mi lettünk az első számú gyanúsítottak – folytatja a történetet Lőrinc barát. – Hiába mondtuk nekik, hogy a kolostorban őrzünk zár alatt több ékszert, amelyekről senki sem tud. Ha lopni akarunk, azokat észrevétlenül el tudtuk volna vinni, nem pedig azt feszegetjük le, amely szem előtt van. A vádban nem volt logika, de hónapokig tartotta magát – kellettek a bűnbakok, akik elviszik a balhét. Meg legyen öntözve a földanya, vagyis a pachamama vérrel, ez volt a lényeg.

A ferences szerzetesek kis híján áldozatává váltak az ajmara indián felmenőkkel rendelkező elnök, Evo Morales harcának, melyet jó ideje vív a katolikus egyház ellen. A politikus egy új katolikus egyházat favorizál, mely hangzatos nevével is jelzi különutasságát: úgy hívják, hogy „új, a többnemzetiségű Bolívia által megújított katolikus apostoli egyház”. A Vatikán szektának minősítette a jellemzően kiugrott papokból álló közösséget, amely megpróbál egyfajta keveréket létrehozni az indián hitvilág és a katolikus hitelvek alapján – a földanya szerepére érezhetően Szűz Máriát szemelték ki. Az immár Peruban és Ecuadorban is jelen lévő közösség állandó témát ad a bolíviai katolikusoknak. A cochabambai püspökség például kijelentette, hogy a szervezéssel és irányítással megbízott új katolikusok közül Javier Ticona fel van függesztve a papi hivatás alól, illetve a magát püspöknek kiadó Ernesto Iriarte Blas nem szerepel a püspökök nyilvántartásában.

Alighanem Ferenc pápa közelmúltbeli bolíviai látogatása is Evo Morales színfalak mögötti megpuhítását, pacifikálását célozta – a fentiek fényében különösen érdekes az elnök furcsa ajándéka is: világszerte megrökönyödést keltett, hogy a Vatikán feje egy sarló-kalapácsra feszített Krisztust kapott tőle.

A Bolíviában csak Juraj Vadkertiként ismert szerzetes és társainak ügye komoly sajtónyilvánosságot kapott. Könnyen meglehet, hogy a lopás megrendezett volt – mivel a templom és a kolostor egy régi ajmara szent helyre épült, és igazából ezt akarták visszaszerezni az új vallás hívei.

– Az első két hónapban teljes anarchia volt – folytatja a történetet Lőrinc barát. – A ferences rend is otthagyott minket, mint az árvákat, pedig konkrétan életveszélyben voltunk. Van ugyanis egy népszokás, amely szerepel a bolíviai törvénykönyvben is: a justicia comunitaria, vagyis közösségi igazságszolgáltatás. Erre hivatkozva berontottak az emberek a kolostorba, mindent felforgattak, volt olyan, hogy hajnali négykor mentek el. Még a rendőrök is tartottak a lakosság bosszújától, ezért nem léptek közbe. Egy idő után kezdtek bedurvulni, fel akarták gyújtani a kolostort, fenyegettek, hogy leöntenek benzinnel, így nem tudtam, mi lesz a sorsom. Tudtam, hogy az Altiplanón átlag heti négy embert égetnek el élve – a törvény szerint a közösségi igazságszolgáltatás nem végződhetne halállal, de rendszerint ez lesz a végeredménye, mert a tömeg nem áll meg az engedélyezett egyszerű verésnél.

Közben elkezdődött a rendes bírósági eljárás is. Ebben a vád egyebek mellett azt állította, hogy a „szlovák” a létrán felmászva a templom ablakán jutott be – abba a templomba, amelyhez egyébként kulcsa volt. A kezén sérüléseket találtak, ezekről ugyancsak azt állították, hogy a rablás során szerezte őket. Lőrinc barát orvos szakértőt kért, aki megállapíthatta volna, hogy a sebek korábbról származnak – ám a bíróság nem engedélyezte szakértő bevonását. Másfél éven keresztül tartott a meghurcoltatása – amikor a botrány kirobbant, többet nem ment be Tóásó Elődhöz sem. Nem akarta, hogy azzal kerüljenek be a hírekbe, hogy a „tolvaj ferences szerzetes” a „legveszélyesebb terroristával” találkozik.

A két koncepciós ügy különben sokban hasonlít egymásra. A kormány Lőrinc baráték ügyében is kiadott különféle brosúrákat – csak épp nem nemzetközi terrorcsoportról írtak, hanem arról, hogy „a ferences szerzetesek ellopták a nép vagyonát”.

A lakosság rádión keresztül hallgatta a bírósági eljárást, és amikor kiderült, hogy a vádlottakat bizonyíték híján nem ítélik el, újra fellázadtak – petárdákat lődözve az ügyészség elé vonultak gyújtogatni. Megrohamozták a bíróság épületét, de a bent lévők szerencséjére az ajtók kitartottak.

– Hiába hívtunk segítséget, a rendőrség csak órák múlva küldött erősítést. Éjjel negyed egykor vittek ki a teremből, akkor értek oda a rendőrök La Pazból – meséli a barát. – Végleges ítélet azóta sincs – azért húzzák, mert az emberek nem nyugszanak bele abba, hogy nem mi voltunk az elkövetők. Mi csak akkor éreztük végre biztonságban magunkat, amikor elvitték az ügyet a faluból, mert a városiakat nem tudták becsapni ezzel a koholmánnyal. A városiak össze is csaptak a településről autóbuszokkal behozott emberekkel, akiket a kormány vitt oda, hogy ellenünk tüntessenek. Egyébként hajszálon múlott, hogy nem kerültünk börtönbe – Szent Antal napján volt a döntéshozatal, és ő megsegített minket. Az ügyész tíz évet kért ránk bűnszövetkezetben elkövetett rablás miatt. A három legjobb ügyész volt ellenünk, de a bírót nem fizették le – ez volt a szerencsénk, sorra visszadobta a hamis vádakat.

A szerény felvidéki férfi egyébként nem akart beszélni a megpróbáltatásairól – amikor Tóásó Előddel meglátogattuk a füleki kolostorban, csak hosszas unszolásra volt hajlandó mesélni a bolíviai eseményekről. Összesen nyolc évet, két hónapot és tizenöt napot töltött a latin-amerikai országban, amikor végül – többek között egyházi és diplomáciai nyomásra – hazatérhetett. Megkérdeztem tőle, mi lett a rendházzal a távozása után, és megbánta-e, hogy vállalta a távoli missziót.

– A ferencesek nem adják fel könnyen a harcot, kétszázhúsz éve vannak ott, most sem fognak elmenni onnan – válaszolta. – Nem bántam meg az utat. Szent Pál apostol azt mondja valamelyik levelében, hogy minden rossz jó valamire. Amikor nehézségek érnek az életben, és az ember nem fut el előlük, hanem az Úr segítségével végigmegy rajtuk, utána megerősödik. Nagyon sokan imádkoztak értem a hívek közül a Felvidéken. Udvardon, a szülőfalumban, de másutt is imaláncok voltak a kolostorokban, és ennek az lett a hatása, hogy hazajöhettem épségben. Az ottani hatóságok – legalábbis amíg Evo Morales hatalmon van – soha nem fogják beismerni, hogy sok hibát követtek el az eljárás során.

Lőrinc baráték temploma után még vagy további húszat raboltak ki a környéken. Az igazi tolvajokat a rendőrök soha nem keresték.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.