Keresztül-kasul Bosznia-Hercegovinán (1.)

Rendhagyó kalandtúra Bosznia-Hercegovinában. Svejk, Csontváry és a Google fordító.

„– Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította. Azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket. Ráadásul még reumát is kapott, és most is éppen a térdét dörzsölgette sósborszesszel.
– Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Svejk, tovább masszírozva a térdét. – Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Prusa drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoska Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.
– Na de, Svejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopisteit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt.
– Jézus Mária! – kiáltotta Svejk –, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfenségével?
– Szarajevóban, Svejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a fenséges asszony.
– Na ja, Müllerné, autókáztak. Mert egy ilyen úr nyugodtan megengedheti magának. Közben arra nem gondol, hogy egy ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Pláne Szarajevóban. Hiszen az Boszniában van, Müllerné. Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük Bosznia-Hercegovinát.”

Így persze könnyű, és ebben is minden benne van. Közben mint mindennek, a vánszorgásnak is vége szakad, és a határőr tényleg mosolyog, miközben jó utat kíván. Egy csapásra kisimítja viharvert ábrázatomat, és ez nagyon fontos, az oly sok csapást megért helyiek szűnni nem akaró és korántsem csak a turistáknak tartogatott kedvessége.

Szarajevó még mindig nagyon messze van, így Banja Lukán, a boszniai szerbek fővárosán ezúttal csak átgurulok, és hamarosan a folyó völgyében találom magam. A tengerszerűen mélykék színű Vrbas gyönyörűséges kanyonokat vágott magának a hegyek között, több helyen tavakká duzzasztották, fürdésre, horgászásra kiválóan alkalmas, és még áramot is nyernek belőle. Minden szépen megfér egymás mellett, a látvány mesebeli, jöhet Jajce, ahol a Vrbas összefolyik a Plivával, nyilván azért, hogy együtt fokozzák a fokozhatatlannak tűnőt.

A város a nevét alighanem egy tojás alakú sziklájáról kapta, legalábbis alapítója, Hrvoje Vukcic Hrvatinic 1396-ban úgy vélte, ezentúl jó lesz ez így mindenkinek. Lakták persze korábban is, aminek egyik ékes bizonyítéka a negyedik századból származó Mithras-szentély. Mára viszont Jajcénak sikerült véghez vinnie azt a ritka bravúrt, hogy egyszerre Közép-Bosznia kanton jelentős iparvárosa és vonzó turisztikai célpont is. Az indusztriális hangulatért az Elektrobosna még a Monarchia idején épült vegyi üzeme, valamint egy másik, szintén rettenetes füstöt árasztó alumíniumkohó felel, megspékelve néhány hercig vízi erőművel, az utóbbiért pedig a természet, a történelem és a kultúra hármas egysége.

Ezek speciális esszenciája nekünk, magyaroknak a nagy vízesés. Ott az utazó fejest ugrik az időbe, s midőn elméláz, látja maga előtt a zseniális patikus, Csontváry Kosztka Tivadar aszketikus alakját, amint vállára akasztott faládájával ballag a téma felé. A kép legközelebb majd Mostarban villan fel élesen, a fehéren vakító napfényben. Alighanem ő is befordult a Travniki kapun, elhaladt Omer bég háza mellett, amelyet akkor még nem lőttek szét kétszer is, miként az Esma szultán dzsámit sem, amelyet az éppen soros szultán felesége 1753-ban építtetett fogadalomból, feláldozva valamennyi ékszerét. Micsoda kaland lehetett mindez Csontváry idejében, egyáltalán eljutni oda, és szemlélni azt a világot, amelyből teljes mértékben hiányzott korunk különös emberfajtája, a homo turisticus.

Ezek legutóbbi látogatásom óta jelentősen elszaporodtak, köszönhetően a városka ki tudja, hányadvirágzásának. Az 1992–95 között többször is gazdát cserélő Jajce (ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy amikor az éppen fegyvertárs horvát–bosnyák erők vonultak be, akkor a visszavonuló szerbek zúzták szét a belvárost, majd fordítva) épületeinek legnagyobb részét gyönyörűen helyreállították, a sebek lassan gyógyulnak, az élet újra pörög.

Az erőművek és a csevapozók füstje lassan nyúlik az ég felé, akár a müezzin hangja és a harangszó. Valószínűtlen egy város, csakúgy, mint a határában lévő Pliva-tórendszer, ahol a több mint kellemes időjárásra való tekintettel a környék apraja-nagyja fürdik, horgászik, csónakázik, fa tetejéről vízbe ugrál, eszik-iszik, eteti a kacsákat több kilométer hosszan. Vagy éppen tizenhatodik századi, családi vízimalmok között bóklászik keskeny pallókon a zúgók fölött. Úgy volt, hogy itt is maradok éjszakára, mielőtt Travnikon keresztül nekivágnék Szarajevónak, de aztán másként alakult, és ezt sem bántam meg.

Vissza a Boszniai Szerb Köztársaságba, Sipovo vagy harminc perc autóút, és egy újabb kis csoda. Szerencsére mindenki ismer mindenkit, különben soha nem találom meg a Djukic család birodalmát, pedig kár lett volna kihagyni. Természetvédelmi terület, hatalmas, érintetlen erdő, közvetlenül a folyó partján házikó, felül két szoba a vízre néző erkéllyel, alul kocsma, előtte terasz, lugas, az almafákról időnként lepottyan egy gyümölcs, és begurul az asztal alá, tisztára, mint egy Joszeliani-filmben. A mozdulat, ahogy lehajolok érte, szerves része a világbékének. Kívül és belül.

A körlethez tartozik továbbá egy hatalmas, a vízig nyúló karám lóval, tehenekkel, kecskével és pulykákkal, valamint Zenkával, a nyúllal. Zenka otthonosan szökdécsel a teraszon is, valaki rászoktatta a banánra, és a giccshatárt feszegeti, amikor egy kölyökmacskával játszadozik. A nyúlon túl a folyóban sörök hűlnek egy fém ketrecben. Jelen pivo a neve, jó kis jugó sör volt az már az átkosban is, szarvast jelent magyarul, amiről persze már megint a Monarchia ugrik be. Merthogy a közös hadseregben a reggeli névsorolvasásnál minden katona a saját nyelvén rikkantotta el magát, hogy jelen, így aztán a csehek és a bosnyákok nem értették, miért forszírozzák a magyarok feszt a szarvast.

Ezt a sztorit nem kezdem el magyarázni vendéglátóimnak, akik nem beszélnek angolul, viszont kiválóan kezelik a Google fordítóját, amitől aztán szétröhögjük az estét. Az általános udvariassági formulákba ugyanis váratlanul belekerül az alumíniumkupak kifejezés is, és ez csak a kezdet, ám azt jelzi, hogy akad még tennivalójuk a fejlesztőknek. Közben a sör mellé kerül egy kis bosnyák kávé is, ez már szertartás, és kiegyenlíti a vérnyomást. Ekkor merül fel a vacsora gondolata kézzel, lábbal, Google-lal. Mondom és mutatom, hogy csak mali (kicsi, kevés), a gazdaszszony megnyugtat, hogy minden oké, és eltűnik a konyhában. Majd egy idő után megjelenik egy irgalmatlan méretű tálcával a kezében, rajta a következők, púpozva: egy rakás ustipci (töltött, fánkszerű golyócskák forró olajban kisütve), kajmak (krémtúrószerű csoda, később Szarajevóban a piacon megtudom egy asszonytól, hogy kétféle van, az édeset süteményekhez használják, a sósat csevap mellé), pleskovica, pecene, kolbász, paradicsomsaláta. Mellé életem egyik legjobb vörösbora egy 2012-es VukojE Vranac feliratú palackban.

Még Google-zunk egy kicsit ezekkel a nagyszerű szerbekkel, azt mondják, itt most minden oké, ortodoxok oké, mozlimok oké. Nézem, ahogy a pára hullámokban jön a Pljeva felett, és arra gondolok, maradjanak is így. Legyen mindenki oké.
Folytatjuk