Keresztül-kasul Bosznia-Hercegovinán (1.)

Rendhagyó kalandtúra Bosznia-Hercegovinában. Svejk, Csontváry és a Google fordító.

Ha némi beleérző képességgel megáldva tekintünk a térképre, láthatjuk, hogy Bosznia-Hercegovina határai egy kissé elnyújtott, alig stilizált szívet formáznak. És hogy nagyon közel van hozzánk, csupán Horvátország éléskamrája, egy csipetnyi Szlavónia választ el bennünket egymástól, de az is inkább összeköt, ahogyan az a történelem, valamint a hidak esetében elég gyakori.

Akár a szív mint szimbólum ebben a néha szívfacsaró, de mégis szívet-lelket gyönyörködtető országban. Amely, ha egyszer igazán felfedezi magának a tömegturizmus, visz majd mindent, mint a piros ász, de közben persze jól le is gyalulja önmagát. Szerencsére ez még odébb van, errefelé lassan őrölnek a vízimalmok.

Talán ezért is húz vissza ide évről évre, na mi? Természetesen a szívünk. Idén némi hezitálás után a gradiskai átkelőt választom a horvát–bosnyák határon, ami jó döntésnek is bizonyul, meg nem is. Jó tempó Zágrábig, aztán az Eszék felé vezető autópályán is, Okucaninál le jobbra, rövid tisztelgés a délszláv háború utáni újjáépítésben jelentős szerepet vállaló magyar katonai kontingensnek, majd máris a Száva-hídon találom magam, és ez így megy vagy egy órán át a negyven fokban, amíg átjutok az ellenőrzésen.

Azokban a röpke pillanatokban, amikor le merem venni a szememet a hűtővíz hőmérsékletét jelző mutatóról, egyre sárgább irigységgel bámulom az odalent, a folyó homokzátonyán kialakított strandon fürdőzőket, közben pedig a határok nélküli, unióba tömörült Európa feltétlen hívévé válok, benne az egységes Jugoszláviával, és ideképzelem azokat a politikusokat úgy egy hétre, akik miatt ez a helyzet kialakult. Mindjárt lenne szép széles híd, mosolyogva továbbot intő határőrrel a túloldalon, már amennyiben egyáltalán tovább létezne ez a hivatás.

Mindez később majd többször megismétlődik a különféle eszement horvát–bosnyák határokon, de addig is Ivo Andric Híd a Drinán-jának részleteivel szórakoztatom magam, amelyekből szó szerint halálpontosan megtudhatjuk, mi miért megy így évszázadok óta a Balkánnak ezen tájékán, meg persze a Svejk bődületes nyitányával. Valahogy ekképpen:

„– Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította. Azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket. Ráadásul még reumát is kapott, és most is éppen a térdét dörzsölgette sósborszesszel.
– Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Svejk, tovább masszírozva a térdét. – Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Prusa drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoska Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.
– Na de, Svejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopisteit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt.
– Jézus Mária! – kiáltotta Svejk –, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfenségével?
– Szarajevóban, Svejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a fenséges asszony.
– Na ja, Müllerné, autókáztak. Mert egy ilyen úr nyugodtan megengedheti magának. Közben arra nem gondol, hogy egy ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Pláne Szarajevóban. Hiszen az Boszniában van, Müllerné. Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük Bosznia-Hercegovinát.”

Így persze könnyű, és ebben is minden benne van. Közben mint mindennek, a vánszorgásnak is vége szakad, és a határőr tényleg mosolyog, miközben jó utat kíván. Egy csapásra kisimítja viharvert ábrázatomat, és ez nagyon fontos, az oly sok csapást megért helyiek szűnni nem akaró és korántsem csak a turistáknak tartogatott kedvessége.

Szarajevó még mindig nagyon messze van, így Banja Lukán, a boszniai szerbek fővárosán ezúttal csak átgurulok, és hamarosan a folyó völgyében találom magam. A tengerszerűen mélykék színű Vrbas gyönyörűséges kanyonokat vágott magának a hegyek között, több helyen tavakká duzzasztották, fürdésre, horgászásra kiválóan alkalmas, és még áramot is nyernek belőle. Minden szépen megfér egymás mellett, a látvány mesebeli, jöhet Jajce, ahol a Vrbas összefolyik a Plivával, nyilván azért, hogy együtt fokozzák a fokozhatatlannak tűnőt.

A város a nevét alighanem egy tojás alakú sziklájáról kapta, legalábbis alapítója, Hrvoje Vukcic Hrvatinic 1396-ban úgy vélte, ezentúl jó lesz ez így mindenkinek. Lakták persze korábban is, aminek egyik ékes bizonyítéka a negyedik századból származó Mithras-szentély. Mára viszont Jajcénak sikerült véghez vinnie azt a ritka bravúrt, hogy egyszerre Közép-Bosznia kanton jelentős iparvárosa és vonzó turisztikai célpont is. Az indusztriális hangulatért az Elektrobosna még a Monarchia idején épült vegyi üzeme, valamint egy másik, szintén rettenetes füstöt árasztó alumíniumkohó felel, megspékelve néhány hercig vízi erőművel, az utóbbiért pedig a természet, a történelem és a kultúra hármas egysége.

Ezek speciális esszenciája nekünk, magyaroknak a nagy vízesés. Ott az utazó fejest ugrik az időbe, s midőn elméláz, látja maga előtt a zseniális patikus, Csontváry Kosztka Tivadar aszketikus alakját, amint vállára akasztott faládájával ballag a téma felé. A kép legközelebb majd Mostarban villan fel élesen, a fehéren vakító napfényben. Alighanem ő is befordult a Travniki kapun, elhaladt Omer bég háza mellett, amelyet akkor még nem lőttek szét kétszer is, miként az Esma szultán dzsámit sem, amelyet az éppen soros szultán felesége 1753-ban építtetett fogadalomból, feláldozva valamennyi ékszerét. Micsoda kaland lehetett mindez Csontváry idejében, egyáltalán eljutni oda, és szemlélni azt a világot, amelyből teljes mértékben hiányzott korunk különös emberfajtája, a homo turisticus.

Ezek legutóbbi látogatásom óta jelentősen elszaporodtak, köszönhetően a városka ki tudja, hányadvirágzásának. Az 1992–95 között többször is gazdát cserélő Jajce (ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy amikor az éppen fegyvertárs horvát–bosnyák erők vonultak be, akkor a visszavonuló szerbek zúzták szét a belvárost, majd fordítva) épületeinek legnagyobb részét gyönyörűen helyreállították, a sebek lassan gyógyulnak, az élet újra pörög.

Az erőművek és a csevapozók füstje lassan nyúlik az ég felé, akár a müezzin hangja és a harangszó. Valószínűtlen egy város, csakúgy, mint a határában lévő Pliva-tórendszer, ahol a több mint kellemes időjárásra való tekintettel a környék apraja-nagyja fürdik, horgászik, csónakázik, fa tetejéről vízbe ugrál, eszik-iszik, eteti a kacsákat több kilométer hosszan. Vagy éppen tizenhatodik századi, családi vízimalmok között bóklászik keskeny pallókon a zúgók fölött. Úgy volt, hogy itt is maradok éjszakára, mielőtt Travnikon keresztül nekivágnék Szarajevónak, de aztán másként alakult, és ezt sem bántam meg.

Vissza a Boszniai Szerb Köztársaságba, Sipovo vagy harminc perc autóút, és egy újabb kis csoda. Szerencsére mindenki ismer mindenkit, különben soha nem találom meg a Djukic család birodalmát, pedig kár lett volna kihagyni. Természetvédelmi terület, hatalmas, érintetlen erdő, közvetlenül a folyó partján házikó, felül két szoba a vízre néző erkéllyel, alul kocsma, előtte terasz, lugas, az almafákról időnként lepottyan egy gyümölcs, és begurul az asztal alá, tisztára, mint egy Joszeliani-filmben. A mozdulat, ahogy lehajolok érte, szerves része a világbékének. Kívül és belül.

A körlethez tartozik továbbá egy hatalmas, a vízig nyúló karám lóval, tehenekkel, kecskével és pulykákkal, valamint Zenkával, a nyúllal. Zenka otthonosan szökdécsel a teraszon is, valaki rászoktatta a banánra, és a giccshatárt feszegeti, amikor egy kölyökmacskával játszadozik. A nyúlon túl a folyóban sörök hűlnek egy fém ketrecben. Jelen pivo a neve, jó kis jugó sör volt az már az átkosban is, szarvast jelent magyarul, amiről persze már megint a Monarchia ugrik be. Merthogy a közös hadseregben a reggeli névsorolvasásnál minden katona a saját nyelvén rikkantotta el magát, hogy jelen, így aztán a csehek és a bosnyákok nem értették, miért forszírozzák a magyarok feszt a szarvast.

Ezt a sztorit nem kezdem el magyarázni vendéglátóimnak, akik nem beszélnek angolul, viszont kiválóan kezelik a Google fordítóját, amitől aztán szétröhögjük az estét. Az általános udvariassági formulákba ugyanis váratlanul belekerül az alumíniumkupak kifejezés is, és ez csak a kezdet, ám azt jelzi, hogy akad még tennivalójuk a fejlesztőknek. Közben a sör mellé kerül egy kis bosnyák kávé is, ez már szertartás, és kiegyenlíti a vérnyomást. Ekkor merül fel a vacsora gondolata kézzel, lábbal, Google-lal. Mondom és mutatom, hogy csak mali (kicsi, kevés), a gazdaszszony megnyugtat, hogy minden oké, és eltűnik a konyhában. Majd egy idő után megjelenik egy irgalmatlan méretű tálcával a kezében, rajta a következők, púpozva: egy rakás ustipci (töltött, fánkszerű golyócskák forró olajban kisütve), kajmak (krémtúrószerű csoda, később Szarajevóban a piacon megtudom egy asszonytól, hogy kétféle van, az édeset süteményekhez használják, a sósat csevap mellé), pleskovica, pecene, kolbász, paradicsomsaláta. Mellé életem egyik legjobb vörösbora egy 2012-es VukojE Vranac feliratú palackban.

Még Google-zunk egy kicsit ezekkel a nagyszerű szerbekkel, azt mondják, itt most minden oké, ortodoxok oké, mozlimok oké. Nézem, ahogy a pára hullámokban jön a Pljeva felett, és arra gondolok, maradjanak is így. Legyen mindenki oké.
Folytatjuk