Mozdonyfüst

A megértés teljes hiánya migránsügyben az egykori vasfüggöny két oldalán.

Vegyi Alira szüksége van a nemzetnek! Mármint a német nemzetnek. A szíriai fiatalember természetesen sehogyan sem kötődik a Szaddám-rezsim híres-hírhedt mészárosához, beceneve mégis az, hogy Chem Ali. Jellegzetesen olyan migráns ő, akinek várhatóan nem kell majd különösebben megküzdenie a beilleszkedéssel. Már majdnem befejezte az egyetemet Aleppóban, kutató vegyészként szeretne dolgozni, nem érdekli a politika és a vallás. Nyugatiasan öltözködik, beszél angolul, bőre is egészen világos. Utálja a háborút, és nagyon várja, hogy megérkezhessen Németországba. Konkrétan Frankfurtba, ahol már élnek rokonai, s szerinte a szakma egyik paradicsoma. Mindene a tudomány. A bécsi főpályaudvaron találkozunk vele, megmutatjuk neki, honnan indul Salzburg, majd München felé a gyorsvonat. Hazájából először Törökországba menekült, öt hónapig alkalmi munkákból élt, majd útra kelt. Magyarországon körülbelül tíz napot töltött, nem érte semmilyen inzultus, nem is panaszkodik semmire. Csak arra, hogy otthonából, Aleppóból nem maradt semmi.

Menekült ő vajon, vagy gazdasági bevándorló? És számít ez majd, amikor a rátermett fiatalember sorsáról döntenek a német illetékesek?

Amikor Angela Merkel kancellár azt mondta, hogy a „Németországba érkező szíriai menedékkérők nagyon nagy valószínűséggel megkapják a menekültstátust”, alighanem az olyan menedékkérőkre gondolt, mint Ali. Függetlenül attól, hogy a srác alighanem Törökországban is boldogult volna, de mégsem úgy, mint Frankfurtban. A menekülésre, Németország színesítésére buzdító Merkel asszony ma már nem az az ember, aki szűk öt évvel ezelőtt még a multikulturalizmus haláláról értekezett, és akibe a német szavazók többsége bizalmát fektette. De mi történhetett azóta?

Zakatol a vonat, utazik a sok migráns. Sokkal több, mint amire bárki számított akár csak múlt télen, amikor először jártunk a szabadkai téglagyár romos épületei között vacogó és az embercsempészek utasítására váró afgán és pakisztáni srácoknál. Közben elszaladt a nyár, újra központi probléma a hideg közeledte.

Amikor a menekülők válságáról esik szó, szinte mindenki feltesz két nagyon fontos kérdést. Vajon miért éppen most indult be az áradat, holott a közel-keleti háborúskodás évek óta tart, és mi lesz ennek a vége? És éppen ez az a két kérdés, amelyre egyelőre még elemzőként is nagy felelőtlenség egyértelmű és egyszerű választ adni. Hiába hallunk az embercsempészek elképesztő haszonszerzéséről, hiába vagyunk tisztában a nyugati világ, mindenekelőtt az Egyesült Államok súlyos felelősségével, és hiába gondoljuk úgy, hogy például a német és az osztrák politikai elit még mindig nem fogta fel, mi is igazából a tét, valójában ki kell mondanunk: nem érthető, mi történik pontosan, és meddig feszül a húr. Ez pedig rendkívül ijesztő.

Az elmúlt napokban Ausztriában jártunk, sok migránssal beszéltünk, megismertük többjüknek az útját, sorsát, viszontagságait. Próbáltuk szembesíteni a konzervatív és a liberális szemléletet, már ha ezek a kategóriák bármit is jelentenek még.

A világmegváltó válaszokra még várni kell, de legalább néhány további fontos kérdést megfogalmazhatunk. A jelenlegi helyzetben ez is valami.

Ilyen kérdés például, hogy (1.) mi történt a német politikai elittel, miként tudott az amerikai kormányzat olyan erejű nyomást gyakorolni rá, hogy hatására Berlin mára a transzatlanti érdekek kritika nélküli kiszolgálója lett? Néhány éve még készek voltak keményen szembemenni a washingtoni héják törekvéseivel. (A jelenség ráadásul terjed: miután Berlinben vizitelt a korábban a menekültügyben befeszülő Spanyolország kormányfője, Madrid is bejelentette, hogy annyi migránst fogad be a tervezett kvótarendszer értelmében, amennyit csak az EU kér. Őrület.)

Ugyancsak fontos kérdés (2.), miért alakult ki ilyen mély törés Nyugat- és Közép-Európa között a migránsügy megítélésben. Hogyan lehetséges, hogy még a rendíthetetlenül atlantista Lengyelország is lényegében a magyar álláspont mellé sorakozott fel, ahogyan tette azt minden korábbi súrlódás dacára Szlovákia, Csehország és a Baltikum is? (A lengyel–német ellenét ehhez nem kielégítő magyarázat.)

Visszatérő, jelen esetben főként Görögországra és Dániára kivetíthető kérdés (3.), miért alkalmaz az unió rendre kettős mércét, miért nem kéri számon egyik tagállamán a teljes tétlenséget vagy éppen a drákói szigort, miközben Magyarországnak minden mozdulatába beleköt? (A migrációval összefüggésben aránytalanul kiosztott pénzekről nem is beszélve.) Érdemes elemezni a nyugati sajtó viselkedését (4.), amely kevés kivételtől eltekintve részigazságokra vagy hazugságokra alapozva alakított ki újból negatív képet Magyarországról, s azt is (5.), miként zárnak össze a nyugati „mainstream” nagy pártok a néppártoktól a szocialistákig akkor, amikor a migránsok, a sokszínűség látszólagos védelmezéséről esik szó.

Kicsi folyó a Lajta, mégis túl nagy a távolság a két part között. Eva Maria Barki, Bécsben élő ügyvéd szerint Ausztriában elképesztő véleményterror uralkodik. Aki egy multicégnél, banknál, állami intézménynél dolgozik, könnyen az utcán találhatja magát, ha munkatársai körében bírálni meri a „liberális” Európában elfogadott alapvetéseket, így a migráció korlátlan támogatását. Más kérdés – tehetjük hozzá –, hogy ez az elfojtás mind nagyobb belső feszültséget szít a nyugati társadalmak többségében, s ennek következménye, hogy az öltönyös, hivatalból mosolygós, minden utasításra bólogató nyugati polgárok közül egyre többen voksolnak a szavazófülkék magányában radikális-szélsőséges pártokra. Vagy ami ennél is látványosabb, erővel támadnak migránsokra vagy a nekik menedéket nyújtó központokra. Ilyen esetből csak idén csak Németországban mintegy háromszázat regisztráltak a hatóságok, vagyis majdnem naponta történik két durva eset, miközben idehaza csak elvétve. (Magukat futballdrukkernek nevező hordák támadtak rá várakozó migránsokra a magyar–román meccs előtt, illetve a Jobbik-közeli N1 Tv azóta elbocsátott operatőre rúgott bele több menekülőbe. Utóbbi felvétel bejárta a világot, ám a német és a hazai helyzet így sem mérhető egymáshoz.)

A jogásszal Bécs belvárosában lévő elegáns irodájában ülünk le beszélgetni. A falakon számtalan székelyföldi emlék, magyar nyelvű oklevelek, a földön pedig aktakupacok. Eva Maria Barki szerint csalóka lehet a kép, hogyha csak a vezető osztrák politikusok és sajtótermékek üzeneteit ismerjük, a lakosság véleménye ugyanis sokkal árnyaltabb, a magyar álláspont iránt lényegesen megértőbb, mint amit a tömegkommunikáció sugall. A közelmúltbeli előadásain szerzett tapasztalatai alapján azt mondja, szűkebb körben sok osztrák megfogalmazza, hogy valójában egyetért a magyar kormány intézkedéseivel, sőt úgy gondolja, hogy a bécsi és a berlini vezetés nem mérte fel a helyzet súlyosságát.

A liberális Új Ausztria párt (Neue Österreich, röviden Neos) politikusa, Nagy Szabolcs viszont úgy látja, hogy az osztrák társadalom lényegesen nyitottabb, befogadóbb a magyarországinál. Az újtól, az idegentől való félelmek itt, Bécsben is kitapinthatók – mondja –, ugyanakkor a többség a lehetőséget is látja a migrációban, s fontosabb számára a harmadik elem, az emberségesség is.

Az európai társadalmak öregszenek, a közép- és kelet-európai országokat a kivándorlás is sújtja, ezért is lenne fontos mindenkinek elgondolkodnia azon – így a politikus –, miként profitálhat a kontinens a mostani vándorlásból.

Az elmúlt hetekben rengetegszer hallhattuk, hogy közös európai megoldás szükséges a válság megoldásához – csakhogy ehhez közös irány, minden tagállam számára elfogadható elképzelések kellenének, s ilyen meg a láthatáron sincs. A kvótarendszer például biztosan nem az akut válság kezelésének eszköze az egykori vasfüggönytől keletre fekvő államok szerint. Az osztrák liberális párt is közös megoldásokat sürget, olyan konkrét elemekkel, mint a közös migrációs és biztonságpolitika, ezen belül közös határvédelem és olyan közös elvek, jogszabályok, amelyek egységessé teszik a migránsok sorsának elbírálását. Mivel azonban az osztrák, német, svéd hivatalos álláspont szerint mindenkinek segíteni kell, aki háborúk vagy más üldöztetés elől menekül, míg a britek, írek, dánok és a visegrádiak szerint ez képtelenség, egyelőre nem látszik, milyen közös minimumok alapján állhat fel az új rendszer. A Neos elsődleges feladatnak tartja, hogy a konfliktuszónákban békét kell teremteni – ami meglehetősen idealisztikus elképzelés, bár tény, hogy ez lenne a leginkább megnyugtató és emberséges megoldás. (A Közel-Kelet nagy ismerője, a német Rainer Hermann szerint akár száz évig is eltarthat a háború. Nem jó előjel, hogy a térség polgárháborúi, ha nem is egy évszázadig, de mind hosszasan elnyúltak.)

Az osztrák liberálisok Nagy Szabolcs elmondása szerint (a menekültügy kezelése mellett) irányított migrációban is gondolkodnak, az amerikai zöldkártya (green card) mintájára tartózkodásra és munkavállalásra jogosító európai kékkártyát (blue card) adnának a dolgozni vágyó, ambiciózus, a befogadó ország nyelvét megtanuló bevándorlóknak. (A magyar álláspont szerint nincs szükségünk gazdasági bevándorlókra.)
Eva Maria Barki teljesen máshogy látja a helyzetet, szerinte háború dúl Európa ellen. Az Egyesült Államok az egypólusú világrend visszaállításán ténykedik, ehhez pedig kapóra jön neki a kontinenst gyengítő migránstömeg, amely döntően éppen azokból az országokból érkezik, amelyekben Washington háborút indított vagy (például a harcias szíriai ellenzék felfegyverzésével) békétlenséget szított.

A magyar származású bécsi jogász az áradat megfékezését sürgeti, s azt mondja, hogy a migránsokat a konfliktusos területek közelében kellene ellátni. Barki hangsúlyozza, a migráció óriási üzlet nemcsak az embercsempészeknek, hanem a civil szervezetektől a jogvédelemmel megbízott ügyvédekig sokaknak, vagyis bőven akad ellenérdekelt.

Amit Merkel kancellár tesz – hogy mind több embert biztat elindulásra –, Barki szerint bűn, irreális cselekedet, amivel mások vállára is felelősséget tesz. Az ügyvéd attól tart, miután Berlinben kiszemezgették a munkára fogható, tanult migránsokat, a többieket vissza fogják zavarni a tőlük keletebbre fekvő országokba, főként Magyarországra. Éppen ezért szerinte Budapestnek mielőbb ki kellene lépnie (nem csak ideiglenesen) a dublini III. egyezményből, hiszen annak értelmében oda toloncolják vissza a migránsokat, ahol regisztrálták őket.

Mindenki másként csinálja. Abban a konzervatív és a liberális megszólaló is egyetért, hogy a magyar kormányra zúduló bírálatoknak helyi, belpolitikai okai is vannak, az osztrák vezetők saját hibáikat próbálják másra, jelen esetben Orbán Viktorra hárítani. Mindkét megszólalónk kiemeli, hogy Ausztriában vita dúl az állam és a tartományok között, utóbbiak ugyanis a legkevésbé sem lelkesednek a migránsok befogadásáért.

Nagy Szabolcs elmondása szerint az osztrák kormányzat az elmúlt hónapokban nem lépett elég hatékonyan a válság enyhítésének érdekében, a befogadóállomásokon és környékükön a migránsok és a lakosság számára is méltatlan körülmények álltak elő. A legendás traiskircheni tábor közelében a nyáron tüntetéseket is tartottak, a rendőrségnek kellett fellépnie. A kancellárt, Werner Faymannt számos bírálat érte emiatt, sokan mondták, hogy Ausztria nem bánhat ilyen mostohán menekültjeivel. Faymann számára nyilván megnyugtatóbb, ha a bécsi sajtó immár elsősorban nem az ő botlásaival, hanem magyar kollégájával foglalkozik. Jól jön egy bűnbak, akire a közös migrációs politika csődjét rá lehet kenni.

A Neos politikusa szerint mindazonáltal nem szabad túldimenzionálni a diplomáciai csörtéket. Szerinte a magyar kormányt három konkrét tényező miatt bírálják sokan nyugatról: a jelen helyzet „embertelen”, nem professzionális kezeléséért, az idegenellenes propagandáért, valamint a közös európai törekvések elutasításáért. Vagyis Nagy Szabolcs szerint nem feltétlenül a határon épülő kerítés vagy más fizikai intézkedések, inkább a magyar kormány szellemisége áll a kritika fókuszában. Ezzel együtt kérdésünkre, hogy Nyugat- és Közép-Európa igazán érti-e egymást, a Lajtán innen és túl ténykedő politikusok felfogják-e, mit miért tesz a másik, „nem” a válasz.

Egy a tábor, sok a zászló. Traiskirchen, az osztrák Bicske rendezett, átlagos muskátlis városkának tűnik egészen addig, amíg a befogadóállomás közelébe nem érünk. Ott viszont már jóval nagyobb a népsűrűség, egymást érik a segélyosztó helyek, a migránsok szépen sorba állva várják, hogy pulóverekhez, a gyerekek számára játékokhoz jussanak. Sok a szemét, könnyű elcsúszni egy banánhéjon. A tábor túlsó téglafala mögött szőlőültetvények, a tőkék közül a rendőrök néha kikergetik az elcsámborgókat, elvégre az már magánterület. Még várni kell, hogy a gyümölcs beérjen.

Halt, halt! – kiabálja utánunk két biztonsági őr, lebuktunk, nem tudunk besurranni a láger belső részébe. Sebaj, kívülről is van elég látnivaló, ráadásul a nagy nyüzsgésben bőven akadnak spontán interjúalanyok. Az afgánok tűnnek a legnyitottabbaknak, közölük többen maguk lépnek oda hozzánk érdeklődni, barátkozni. Sok a szír, találkozunk irakiakkal is. A hivatalos személyek viszont meglehetősen távolságtartók, senki sem nyilatkozik, a belügyminisztérium sajtósa is csak írásban küld háttéranyagokat. Ebben hasonlítanak magyar kollégáikra. A júliusi csetepaték után a tizenhétezer lakosú Traiskirchen polgármestere, Andreas Babler viszont telenyilatkozta a sajtót azzal, hogy humanitárius szükségállapot állt elő, a négyezer férőhely betelt, 480-an már így is az épületeken kívül sátorban, 1700-an pedig a szabad ég alatt kénytelenek éjszakázni.
A körülmények persze így is jobbak a többség számára, mint eddig bárhol a vándorlás alatt. A külső falon feltűnik az „I love, Austria” felirat, feltételezzük, nem az osztrák belügy píárosai festették oda. Az élet itt, a biztonságos Kelet-Ausztriában sem fenékig tejfel, a szabadban már senkinek sem kell ugyan aludnia, de a sátrakat továbbra is telt házasra járatják. Akárkit kérdezünk, mi a legnagyobb gond a táborban, mind azt mondja, hogy a hideg. Pedig még épphogy beszökött az ősz. A hétköznapokról egy afgán és egy iraki srác mesél részletesebben. Naponta háromszor kapnak enni, a reggelit nyolcig be kell fejezni, a vacsorát pedig este hatig. Aki beteg, azt ellátják, s piros karszalagot kap. Ki-be mozogni szabadon lehet a regisztrációval. Ők tíz-tizenkét napja érkeztek, egyikük Németországba utazna tovább, a másik Bécsben próbálna szerencsét. Egy-egy nagy fehér sátorban húszan alszanak, fűtésüket sürgősen meg kell oldani. Jönnek a hideg napok.

Ha a nyugati politikusok kitartanak a befogadó politika mellett, fontos, hogy legalább azokat a súlyos hibákat ne kövessék el, mint elődeik. Túl sok gettó alakult már ki, társadalmi szakadék nyílt meg Londontól Marseille-ig, mivel a hatvanas években nagy számban hívták be a munkaerőt Európán kívülről, csak éppen megfeledkeztek róla, hogy a kontinens nyugati felét felépítő afrikaiak és közel-keletiek is emberek. Nekik létbiztonságot, minőségi oktatást kellett volna biztosítani, s felkészülni rá, hogy sokkal több gyerekkel örvendeztetik majd meg az európai társadalmakat, mint az őslakosok. Németországban ehhez a kérdéshez társul még a „bűnös nemzet” tudatának fenntartása – iskolától a politikai diskurzusig, s ezáltal Berlin hét évtized múltán is kompenzálási kényszert érez.

Érdekes adalék az is, hogy a bevándorlókra a középutas, hagyományos pártok immár nemcsak mint lehetőségre, hanem mint szavazóra is gondolnak. A szabadságpárt (FPÖ) az előző választáson azzal kampányolt, ha ők kerülnek hatalomra, garantálják, hogy Törökország nem lesz az EU tagja. Most a néppárt, az ÖVP fordult a keleti világ felé. Megértük azt is, hogy a bécsi jobboldal próbálja Korán-idézetekkel magához édesgetni a már szavazati joggal rendelkező mozlimokat. Céltáblájává válva ezzel az FPÖ-nek.

Máskülönben utunkon az osztrák hatóságok és a szociális ellátószervezetek részéről közvetlenséget, lazaságot tapasztaltunk, a bécsi vasútállomás forgatagában sem láttuk különösebb nyomát feszültségnek, ingerültségnek. Annál több lelkesedésnek az érkezők részéről, hiszen a hosszú út után a migránsok itt konstatálhatják, hogy ez már a Nyugat, a nehezén túl vannak. Túl vannak? Hogy ezután sem jön el számukra a Kánaán, legföljebb csak sejtik. A mozdony füstje megcsapta őket, mennek tovább a végsőnek hitt célig. Élnek.

Magyarországon kedden hatályba lép a migrációs törvény, új helyzetet teremtve a hatóságoknak, a segélyszervezeteknek és természetesen a vándorlóknak is. A tranzitzónák már csak Szerbia irányába lesznek nyitottak. Közben blokádot vontak Németország felé, visszaállították a határellenőrzést a dánok, gumilövedékekkel lőnek kerítésüknél a spanyol rendőrök, Berlinben meg mind többen tanakodnak azon, hogy ha évi tízmilliárd euróval többet akar költeni a Merkel-kabinet a migránsokra, honnan kívánja elvonni hozzá a forrásokat. A görögök meg továbbra sem tesznek semmit. Mert náluk válság van. Milyen jó, hogy nálunk nincs.