Salgótarján: kis Pelék kerestetnek a nagy nyomorban

Salgótarjánban időközi választásra készülnek, de a politika keveseket hoz lázba. Nem úgy a foci!

Aki villamossal vagy távolsági busszal utazik, akár mindennap találkozhat Salgótarján nevével. Méghozzá a jármű ablakára gravírozva, hiszen a nógrádi megyeszékhely hosszú időn át volt az üveggyártás fellegvára. Ma már ennek csupán nyomai látszanak, egy-egy vállalkozást leszámítva az egykor ezreket foglalkoztató üzemek helyén csak romokat találunk. Megesett az is, hogy a gyárakat az új tulaj kifejezetten azért kaparintotta meg, hogy aztán bezárja. Salgótarjánban időközi választásra készülnek, de a politika keveseket hoz már lázba. Nem úgy a foci!

Van Czinka Szabinak egy szép fehér focilabdája, a művésztelepi ház konyhájában éppen azzal dekázik. Hétéves, amikor nagy lesz, a Juventusban fog játszani. Ha ez netán mégsem jön össze, legalább annyi pénzt mindenképpen szeretne keresni a labdarúgással, hogy anyukájának ne kelljen olyan sokat dolgoznia, mint most.

Salgótarján főként cigányok lakta negyede a Művésztelep, ahol nincsenek alkotóházak, és a környéket is túlzás lenne festőinek nevezni, de viszonylag nyugodt, tisztesen szegény terület ez. A nógrádi megyeszékhely településszerkezete meglehetősen széttagolt, olyan sokatmondó nevekkel találkozhatunk, mint Idegér, Rokkanttelep, Kempingtelep, Zagyvapálfalva vagy éppen a Gorkij- és a Kemerovó-lakótelep.

Jókorák a távolságok is, a Művésztelepről a zagyvapálfalvai tornateremig, ahol az edzéseket tartják, csak átszállással lehet eljutni, busszal negyven perc az út.

Czinka Szabi édesanyjával, édesapjával és nagypapájával él a lakásban, mint oly sokan errefelé, s az ő családja is a sporttól reméli a felemelkedést. Ez nem csoda: látva a jelen állapotokat, annak az esélye, hogy Salgótarján ismét gazdag és virágzó város legyen, nem nagyobb, mint hogy Szabi a Juventus csatáraként szórja a gólokat. Ő és még vagy százharminc kis és nagyobb pajtása a labdát kergeti Lugosi Zoltán edző csapatában, a hírhedt Zöldfa utcai srácok egy része meg inkább bokszol az egyik blokkház pincéjében. Várják a csodát, hogy egyszer valaki felfigyel majd rájuk, s kezdetét veheti valami más. Egy más minőségű élet. Addig pedig gyűjtik a pofonokat.

Czinkáék lehetnének egyek a millióból vagy legalábbis a salgótarjáni pár ezerből, a futballedző mégis az ő keserédes történetüket ajánlja figyelmünkbe, amikor arra kérjük, mutasson be nekünk egy olyan családot, amely által megérthetünk valamit az itteni küzdelmekből, vagyis a mindennapokból.

Lugosi élete is filmre kívánkozik. Fővárosi sportakadémiát hagyott ott, hogy a pesti táposok után olyan vidéki gyerekeket karolhasson fel, akiknek nagyon jól jön a támogatás, s akikben, mint fogalmaz, még „megvan a tűz”. Roma vezetők javaslatára öt évvel ezelőtt kezdte el a munkát Salgótarjánban, ahová korábban semmi sem kötötte. Tavaly feleségével már ide is költözött, megtalálta küldetését.

Megszállott, megkockáztatom, szent őrült, aki két és fél millió forint hitelt vett fel, hogy a csapatot életre hívhassa, mert a terem bérlése, a sok mez nincs ingyen, ő pedig egy fillért sem fogad el a szegény családoktól. A rengeteg befektetett energia és lelkesedés kezd sikerbe fordulni, a lendületes és jó kedélyű edző szűkebb-tágabb környezetében valóságos sztár lett, a pályázatoknak hála pedig ma már az anyagi alapok is biztosítottak. A gyerekek egy része ugyan most is – jobb híján – pizsamafelsőben, szakadt cipőben játszik, de hát Salgótarján nem Felcsút.

Szabinak nem mindennapi módon lett menő sportfelszerelése. Tejfölszőke haját egészen kicsi kora óta növesztették, bőven a derekáig ért, aztán amikor jelentkezett a csapatba, úgy döntöttek, olyan rövidre vágják, mint Tévezé, a nagy kedvencé még a Juventusból. A levágott tincseket édesanyja meghirdette a világhálón, s még aznap el is kelt hatvanezer forintért, mehettek hát a sportszerboltba stoplis cipőért, mezekért meg a szép fehér labdáért.

Szabi édesapja nevét kapta, utóbbit, mivel ő már nagyra nőtt, Szabolcsnak szólítjuk. Majdnem elsütjük vele kapcsolatban a sokszor pufogtatott „ő még szerencsésnek mondhatja magát” fordulatot, merthogy ő még valóban szerencsésnek mondhatja magát, hiszen van munkája. Bár a fene sem tudja, mit gondolhat a szerencse fogalmáról, amikor hajnali három óra huszonöt perckor felül a Jászberénybe tartó buszra, hogy két óra zötykölődés után hatkor felvehesse a műszakot.

(Elég sok még a kátyú errefelé, aludni sem nagyon lehet anélkül, hogy az álmos munkásember olykor be ne verje lebillenő fejét a busz jó eséllyel salgótarjáni ablaküvegébe.) A gyárban azokat a melósokat, akik a szalag mellett állnak, nem szalag mellett álló melósoknak, hanem operátornak hívják, Czinka Szabolcs is ekként kezdte, ma már csomagoló, ami előrelépés.

Mivel szorgalmas, főnökei is kedvelik, anyagkeverős is lehet belőle, ez a következő fok a ranglétrán. Felesége, Csonka Katalin szintén tősgyökeres salgótarjáni, igen értelmes fiatalasszony, akivel többórányi beszélgetés után is bőven akad téma. Végül magunk között leszűrjük: ha ő a jó természetével, érettségivel, több szakmával, pénzügyes tapasztalattal, angolnyelv-tudással képtelen munkát találni, itt tényleg nagy a baj. Persze mindig dolgozik valamit, jelenleg irodára tett közfoglalkoztatott havi hetven-párezer forintért.

Nem is kell kérdeznünk, maga teszi hozzá mindehhez, hogy bár roma származású, kifejezetten emiatt soha nem érte hátrány, nagyjából (egy-egy szélsőséges esetet leszámítva) ugyanez a sorsa itt magyarnak, cigánynak. Édesapja, vagyis Czinka Szabi nagypapája – akivel a művésztelepi házban találkozunk – negyvenhárom évet húzott le az acélgyárban, ebből harminckettőt kemény fizikai munkával. Meg nem gazdagodott, de biztosítani tudta a családnak a megélhetést, még balatoni nyaralás is belefért, amelyről ma már senki sem mer még csak álmodni sem errefelé. Hó végén még a dolgozó ember is kenyérre söpri össze az aprót.

Az acélgyár kilométeres betonkerítése itt húzódik a telep alatt, az öregúr azt mondja, amikor állva utazik a buszon, belát azon túlra, ám az egykori csarnokok helyén nincsen már más, mint törmelék. Ilyenkor összeszorul a szíve meg ökölbe a keze, de csak ha nem nézik.

A gyerekeknek, unokáknak ennyi maradt, a törmelék.

Akadnak azért a városban még tiszteletre méltó kísérletek, néhány vállalkozó próbálja egyben tartani a szakemberek egy részét, s valami hasznot csiholni a nógrádi ipar évszázados hagyományaiból. A híres, 1893-ban átadott öblösüveggyárban egykor kétezer-hétszázan dolgoztak, de a rossz gazdasági helyzet, a hibás döntések és a városban azóta is átkozott privatizáció miatt a cég fokozatosan leépült, kemencéit 2009-ben végleg kioltották. A gyárat szétverték, a gépeket vasárban eladták – az új tulajdonosok furcsamód ezt találták a hasznosítás legjobb módjának.

Tarján Glass néven aztán 2012 decemberében kicsiben újraindult az üzem, harminc főt foglalkoztatnak, és reménykednek. Dósa Zsuzsanna üvegtervező kíséretében körbenézhetünk a gyárban, ahol régi fotók emlékeztetnek az egykori „nagyüzemre”. Az egyik, valamikor a harmincas években készült képre mutatva csendben megjegyzi, „ő ott a nagyapám”, akit pedig a nagybátyja vezetett be az üvegkészítés mesterségébe.

Nem túlzás, a hosszú évtizedek alatt Salgótarjánban tekintélyes „üveges” tradíció alakult ki, amely megtörni látszik. Ez a kis manufaktúra az egykori üveggyapotgyár területén létesült, miután utóbbit először egy japán cég felvásárolta, aztán eladta egy németnek, amely továbbértékesítette annak a spanyolnak, amely bezárta, és elvitte a termelést Romániába. A Tarján Glass most igényes háztartási és díszüvegeket készít, ezúttal épp egy közelgő légpuskabajnokságra alkotnak töltény formájú serlegeket.

Az üvegfúvómesterek közül a legfiatalabb negyvenöt éves, nincs utánpótlás. Elképesztő rutinnal forgatják, formázzák az izzó gömböket: ami az egyik pillanatban még csak narancssárga hőpamacs, pár perc múlva tökéletesre fújt, alakított míves darab. (Hároméves iskola és általában tíz év gyakorlat után lehetett megszerezni az üvegfúvómesteri fokozatot, ameddig volt rá jelentkező.) Az itt dolgozók mindegyike az öblösnél kezdte régen, ketten közölük jól fizető finnországi állásukat hagyták ott, amikor a manufaktúra beindult, s visszajöhettek Salgótarjánba „üvegezni”. Akik nem fértek be a keretbe, szintén elmentek már a városból, esetleg tengődnek valahol a környéken.

Nyerges Istvánt sokan ismerik a városban, aktív részese a helyi közéletnek. Eredeti szakmája műszerész, műszerek híján ma már biztosításokkal foglalkozik. Iszunk egy kávét a központban, aztán sétálni indulunk. A szürke házfalakra egy árnyalattal világosabb köd nehezedik, a hideg miatt kezünket zsebre dugjuk. Salgótarjánban a nyolcvanas években több mint ötvenötezren laktak, ma kevesebb mint harmincötezren, de kísérőm szerint ez a szám csak az ide bejelentetteket fedi, ténylegesen ennél is jobban megcsappanhatott a közösség.

Három gyermeke közül egy maradt itt, rendőrként szolgál, a másik fiú Budapestre költözött, lánya Angliába, s esze ágában sincs hazajönni. A város maga a legnagyobb munkaadó, de hacsak nem akar valaki beszállni a polgármesteri székért folyó küzdelembe (mint azt például a Salgótarjánhoz bevallottan nem kötődő, de a kocsmákban az általa fizetett ingyensörök és a nosztalgiázás – „régen minden jobb volt” – miatt nagy népszerűségnek örvendő Thürmer Gyula munkáspárti vezér tette), ez sem túl vonzó perspektíva.

A szocialista világ nagy büszkeségének számító Karancs Szállóra – amely minden régi képeslapon szerepelt – sok évvel ezelőtt lakat került, szerte a városban sok az üresen hagyott ingatlan. A számviteli főiskola is megszűnt, az egyetlen újdonság a közelből elszármazott Zenthe Ferenc nevét viselő színház, amely a Józsiban működik. (Tisztes polgári nevén a József Attila Művelődési Házban.) Nyerges István azt mondja, évekig Salgótarján volt az egyetlen megyeszékhely teátrum nélkül, legalább ezt a szégyent letörölték róla. Elsétálunk egy konyakozó mellett, amelynek szlogenje: „Induljon jól a napod!”, de dülöngélő embereket nem látunk.

– Kora esténként meghal a város, nincs az embereknek pénzük még italra sem nagyon, meg nem is tudnának hova menni. Még szilveszter éjszakáján is alig páran mentek ki ünnepelni a Fő térre – meséli „idegenvezetőm”.

A politikába nagyon mélyen nem akarunk belemenni, az azért beszélgetésünkből kitűnik, hogy az elmúlt hónapokban szinte semmilyen fejlesztés nem történt a városban, a hibákért, a pénzhiányért mindenki egymásra mutogat. Ha a baloldal jelöltje nyerne, folytatódhat a húzd meg, ereszd meg játszma a kormányzattal, ha viszont a Fideszé, akkor a testület baloldali többsége miatt előállhat az „Esztergom-szindróma”, a döntéshozatal lebénulhat. Csapdahelyzetnek tűnik ez, miközben mindenki arról beszél, hogy a város kezd egyre gyorsabban lefelé pörögni a spirálban.

Meglepően nagy a szegénység errefelé, de a tartás még megmaradt. Beszélgetünk Salgótarjánban egy asszonnyal, aki az önkormányzatnál dolgozik, de kéri, nevét ne írjuk le, nem szeretne bajt magának. Mesél a közmunkások mindennapjairól, például azokról a nőkről, akiket a mínusz hét-nyolc fokban is kiküldenek az erdőbe, hogy felaprítsák a szociális juttatásnak szánt tűzifát. Szívszorító látni őket, teszi hozzá, kapnak egy szolgálati bekecset, meg pluszban havonta egy doboz teát, egy kiló cukrot, ennyi. Aztán indulhat a nem asszonyoknak való munka. Mindez havi nettó 51 847 forintért, ami még mindig több mint kétszerese a segélynek. Jelenleg valamivel ezer fölötti a közmunkán lévők száma a nógrádi megyeszékhelyen.

Salgótarján hangulata más, mint a pusztuló végek példájaként rendszeresen mutogatott borsodi iparvidéké. Mintha ennek a környéknek lenne tíz-húsz év előnye, itt az aktív középnemzedék tudja, milyen a bejelentett, rendes műszakokban mért munka. Nem esett még szét a társadalom, nem vesztek ki a jó példák, de a fiatal generációból már csak a szerencsésebbek látják ezt.

Hősünk, Czinka Szabi ezen szerencsésebbek közé tartozik, őt még becsületre, szorgalomra, szó szoros értelemben csapatjátékra nevelik. Ám egyre kevesebb család tudja vagy akarja már ezt biztosítani. Szabolcsék gondolkodtak már rajta, hogy elköltözzenek, közelebb menjenek a fővároshoz, de az ingatlannak nincs nagy értéke errefelé, meg hát nehéz is mozdulni pont most, amikor a srác elkezdte az iskolát és a focisulit. Az édesanya, Katalin arról panaszkodik (halljuk ezt másoktól is), hogy egyre több fiatal nyúl már tizennégy éves kora körül a droghoz, a szintetikus szerekből egy dózis pár száz forintért beszerezhető, olcsóbb, mint az alkohol.

– Ahol nem találnak életcélt, nem dolgoznak, nem tanulnak, nem sportolnak, nem zenélnek, nincs, ami lekösse a figyelmet, az energiákat, ott óhatatlanul felüti fejét a kábítószerezés meg a bűnözés – fejtegeti az asszony, s említ jó néhány esetet is környezetükből. Ha más nem, már ez elég érvként kellene szolgáljon amellett, hogy minél több srác találjon rá a focira.

Teszünk még egy kört a már említett Zöldfa utcában, többek szerint ez a város leglepusztultabb, legfeszültebb része. Az utcán bandázó fiatalok kíváncsiskodva vesznek körül bennünket, az egyik ablakból kikiabál valaki: „Ne fotózzanak maguk itt!”, de hamar leoltják.

– Milyen az élet errefelé? – kérdem Nagy Andrást és Bangó Gézát, húsz év körüli srácokat.

– Nincs itt más, csak maffia meg drog, meg stricik – ütik el a kérdést, nevetnek, aztán hozzáteszik: ez csak vicc, bár a drog tényleg előfordul. Meg kisebb összetűzések, főleg nyáron, amikor többen vannak kint az utcán, megy az italozás, ez-az. Bangó tehetséges ökölvívó, már van pártfogója, aki más városokba is elvitte bunyózni, talán lehet majd pénzt is keresni vele.

Sötétedik, kora este Lugosi Zoli edzésére vagyunk hivatalosak, jön vagy húsz gyerek, köztük három lány. Nemrégiben – meséli az egyik szülő – eljutottak Szlovákiába egy baráti bajnokságra; amikor a salgótarjáni cigány kölkök ott énekelték együtt a magyar himnuszt, az nem akármilyen élmény volt. Egy másik fiú meg éppen Hollandiába készül Lugosi Zolival, meghívták őket edzőtáborba. Nagy az izgalom, ha jól sikerül a bemutatkozás, bármi megtörténhet. A kétórás edzés után Czinka Szabin alig látszik a fáradtság, bírja a hajtást. Elárulja, néha egy kétszintes házról álmodik, amelyet ő épít fel, s olyan nagy lesz, hogy az egész család kényelmesen elfér majd benne.

– Hol szeretnéd felépíteni ezt a nagy házat? – kérdezem. Mire csak annyit felel: jó messze.