Ez már nem drog, hanem méreg

Évek óta jelen vannak a kábítószerek azon a törökszentmiklósi cigány telepen, ahol a minap kómába esett hat fiatal. Az eset nyomába eredtünk.

Mesélne még, de meglátja Gézát, akinek a fiai kómában fekszenek Szolnokon. Az izmos, egykor birkózó férfiban nem az a meglepő, hogy nem fázik egy szál atlétatrikóban, hanem hogy rezzenéstelen arccal beszél róla, hogy fiai korábban is kábítószereztek, de az a szer, amelyet az apa állítása szerint most hoztak Budapestről vagy külföldről, valami nagyon új. Érdekes a Szivárvány utca másik feléről jövő, szinte karrá duzzadó társaság (ha már görög színház ) szólama is: ez már nem is drog, hanem méreg.

De vissza Gézához. Szerinte „valami fantasztikus”, mi megy itt. Már évek óta fogyasztják a kábítószert a fiatalok, megnevez néhány diszkót is, ahol olykor meztelenre vetkőznek a gyerekek a kristálytól, máskor meg úgy mászkálnak fel-alá a sáros utcán, mint az élőhalottak, vagyis a zombik. Fiai eddig csak kábultak lettek, nem váltak agresszívvá, épp csak látszott rajtuk, hogy nem stimmel velük valami. Ahogy Géza párja fogalmaz: aludtak, ettek, ittak.

A karból közben kiválik egy markáns hang. Egy be nem mutatkozó kopasz férfié, aki nem érti, miért ezt az esetet fújják fel, hiszen nemcsak Törökszentmiklóson megy ez évek óta, másutt is van kilátástalanság, reménytelenség és unalom. Szerinte ugyanis ezek miatt fordulnak a biofűhöz. Neki egy 21 éves szolnoki ismerőse halt meg a drogtól, de azt nem tudja, ugyanaz a szer volt-e, mint amelyiktől a hat fiatal kómába esett, majd kórházba került. Ez az egyetlen elem, amelyben nincs megegyezés a Szivárvány utcában: származási helyként a fővárost, Kínát, de még a dűlő egyik házát is megjelölik a helyiek. Bent a városban mi is halottunk olyan itteni házról, amelynek furcsamód egész nyáron füstölt a kéménye, a legnagyobb melegben is.

Abban viszont már egyetért a tragédia kara, hogy meg kell nézni, kinek mekkora a háza, milyen csillogó az autója, abból is sok mindenre lehet következtetni. Ugyancsak közmegegyezés tárgya, hogy a hatóságok tehetetlenek az ügyben, s nem is a megfelelő személy van most előzetesben. Három dílert emlegetnek, s ennek igazolásaként egy nem túl biztos lábakon álló érvet hoznak fel: a szert háromféle anyagból kotyvasztották össze. Hogy ezt honnan tudják azok, akik állításuk szerint soha az életben nem fogyasztottak drogot, nem derül ki. Néhányan somolyognak a kérdés hallatán, mások inkább a spontán kialakult kutyaviadalnak – staffordshire terrier kezdett megcibálni egy korcsot – próbálnak véget vetni.

Találkozunk az egyik kismama édesanyjával. Nagy Imréné nagy lendülettel kezd mondandójába. Igazságtalannak tartja, hogy míg két fia három kiló vas és réz ellopásáért börtönben ül, a ki tudja, mit áruló dílerek közül kettő szabadlábon maradt. Felháborodása jelentősen csillapodik, amikor megjelenik a Szivárvány utcában egy ezüstszínű BMW.

Két kopasz, szürke melegítős férfi ül benne, a visszapillantó tükrön rózsafüzér. Elhordanak minket mindenféle bajkeverőnek, akik csak provokálni jöttek, meg lejáratni a cigányokat, amikor a romos házakat fényképezzük. Meg Nagy Imréné házát, pedig ott nem is volt semmiféle drogozás. A volán mögött ülő férfi a mérgesebb és hangosabb, viszont társa néz csúnyábban az anyósülésről. Nyolcszor szólítanak fel bennünket, hogy azonnal üljünk vissza az autóba, és takarodjunk haza Budapestre. A sofőr egyre hangosabb, s hogy nyomatékot adjon szavának, leállítja az addig túlkiabált, bőgetett motort. Hátunk mögött egy New York pólóban feszítő kisfiú kanalakat ver össze, nevetve táncol. Velünk szemben láthatósági mellényt viselő közmunkások állnak a füstben, támasztják a vasvillát. Gazt égetnek.

Feléjük indulunk, a beszélgetés velük is csak a szajkózás szintjén folyik. A tüzet folyamatosan kotorászó férfi csak azt ismételgeti, hogy akik eladták a kómát okozó szert, maguk sem tudták, mivel kereskednek. Egy borostás férfi szerint eleve feleslegesen faggatózunk, mert a helyi belső törvények tiltására úgysem árulhatnak el semmit.

Egy baseballsapkás fiatalember azt hajtogatja, hogy nem érti, mindenórás terhesek hogyan nyúlhattak ehhez a méreghez. Ő a Gyuri. Nem indulatos, látszik rajta, hogy tényleg nem tud mit kezdeni a helyzettel. Amikor a közmunkások ebédelni indulnak (nem kell messzire menniük, a város 300 közfoglalkoztatottjának 90 százaléka a környéken lakik), elmeséli, hogy őt éppen születendő gyermeke „szoktatta le” a herbálról.

Gyorsan kiszámoljuk, hogy élete egyharmadát lényegében végig-kábítószerezte. Távolba meredő tekintettel nosztalgiázik, hogyan is volt, amikor tízen, húszan, harmincan csapatba verődve fogyasztották a speedet, és „bogyóztak”, azaz ecstasyt is szedtek mellé. Akkor boldog volt, de a herbáltól teljesen megzavarodott az idegrendszere. Burkot vont maga köré, úgyhogy amikor felesége terhes lett, meggyónta bűneit, és leállt a kábítószerről. Öt hónap szenvedés és lebegés volt az Gyuri elmondása szerint. Nagy szakértelemmel mondja, hogy a hatóanyag okozta a bajt a terhes nők által beszedett szernél, és egészen biztos benne, hogy Törökszentmiklóson most sokan leállnak, mert megijedtek. És a telepen csak méregnek nevezett anyag hamarosan máshol bukkan fel. Szabadkozik egy kicsit, hogy a rossz emlékek miatt nem szeret már erről beszélni, úgyhogy inkább hazamegy, mint a többi közmunkás.

Mi pedig egy kocsmába indulunk, a város széléről egyenesen a közepébe. Szép lassan elmaradoznak a vályogtorzók, mire megérkezünk a mezőváros centrumába. A Mini presszó igazi öreguras, törzsvendégbarát hely, ahol persze hallottak a terhes anyák drogügyéről, de reakciójuk sajátos. Inkább a jó kis pálinka, mondja egy csupa terepszínbe öltözött, harcsabajszú férfi, és szavának nyomatékot adva be is dob egy felest. A csapos lány magáról az esetről csak annyit tud, amennyit a híradóban hallott, mivel „az föl nem merül, hogy fehér ember bemenjen a cigányok kocsmájába, ti se menjetek oda”. Elmondása szerint ma már az is ritka, ha a Szivárvány környékéről, ahol „ma már a rendőr sem száll ki az autóból”, eljön valaki a Minibe.

Markót Imre polgármester és Fejes Tibor alpolgármester viszont másként gondolja ezt: szerintük régen kellett nagyobb bátorság ahhoz, hogy valaki átlépje a belső határokat. Árnyalják azt a képet is, amely makacsul tartja magát a Szivárvány utcában, miszerint a hatóságok nem teszik rendesen a dolgukat. A két jobbikos politikus úgy látja, hogy a rendőrség jogalkalmazóként csak a törvény betartatásáért felelhet, az pedig csak kullog a dílerek után. Fejes minapi, épp a kómába esett terhes anyák esete után publikált Facebook-bejegyzéséből hoz egyébként valós példát. Ő herbálból, majoránnából, sütőporból, teafűből, acetonból készült kutyulékról írt és beszélt nekünk, amire csak ráerősít egy hétfői vásárosnaményi példa: két férfi betört egy lakatlan házba, és a magukkal vitt háztartási vegyi anyaggal elbódították magukat.

Így lett tulajdonképpen droglabor egy magányos ingatlanból. Sajnos könnyen kitalálható, hogy a pszichoaktív szereket összekotyvasztó „vegyészek” sem dolgoznak sokkal nagyobb körültekintéssel. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei példa szintén azt mutatja, amit Markót is hangsúlyoz: a jelenség országos probléma. A pszichoaktív szerek használatát az unalommal és a reménytelenséggel magyarázó érvekre pedig Markót annyit mond: szinte lehetetlen kiemelni a nyomorból azokat, akik nem hajlandók cselekedni sorsuk jobbításáért. Programok egész sorát említi, mivel és hogyan próbál segíteni a város a telepen élőknek: esetmenedzserekkel, uniós forrásból megvalósuló képzésekkel, nyolc szociális lakás kialakításával. Leginkább a gyerekekre figyelnek oda, korcsoport szerint két programot is indítottak: a „Biztos kezdet” az iskolába készülőknek segít a beilleszkedésben, a „Kedves ház” pedig az óvodáskorú gyerekeknek.

Hazafelé a Szivárvány utca előtt kisebb csoportra leszünk figyelmesek. Két cigány kamasz verekszik, korábbi nyilatkozóink közül kettő is őket biztatja, kezükben műanyag flakonos sör. Az egyik bunyós, körülbelül 15 éves, észreveszi, hogy figyeljük őket. Megáll, haja kócos, arca maszatos, vajszínű kabátja már merő kosz. Kifejezéstelen tekintettel bámul bennünket, aztán a többiek is ránk merednek. Legalább tudjuk, milyen a tekintetük az élőhalottaknak.