Hatvan forint az élet – egy alkoholista vallomásai

Egy anonim alkoholista vallomása lecsúszásról és felemelkedésről. Pénz, börtön, megváltás.

Hogy miért csuktak be? Természetesen az ital miatt. Egyszer egy kocsmában kártyáztam, és elnyertem valakitől nemcsak az összes pénzét, de még az aranygyűrűjét is. Persze csaltam. Vastag voltam, kitaláltam hát, hogy meglátogatom Cegléden a későbbi feleségemet. Kölcsönkértem egy autót, de már a nagykőrösi csárdánál elakadtam, mulatni kezdtem, úgyhogy mire Ceglédre értem, olyan részeg voltam, hogy a barátnőm nem akart beengedni a házba. Őrjöngeni kezdtem, beültem az autóba, összevissza száguldoztam, és karamboloztam egy motorossal. Én megúsztam, de neki amputálni kellett a bal karját. Egy évre és két hónapra ítéltek.

***

Amint kiszabadultam, rögtön megnősültem. Talán nem lepi meg magukat, ha azt mondom, nem volt jó a házasságunk. Eljártam otthonról, ittam, sorra adogattam el az asszony cuccait, előbb az irhabundáját, aztán az ékszereit. Az apósomnak volt egy kis földje, onnan csöveket hordtam el, és ha végképp nem volt pénzem, boltokból loptam. Hat hónap után aztán összeálltam az egyik helyi szálloda tulajdonosnőjével. A feleségem majdnem beleőrült. Tudják, kis város Cegléd, mindenki ismer mindenkit, ha valami ilyen történik, hát az országra szóló botránynak számít. De engem nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Ott laktam a szállodában, ihattam kedvemre, úrnak éreztem magam, nagyképűsködtem, csúcsra járt bennem az egó.

Amikor beleuntam ebbe, visszamentem a feleségemhez, de továbbra is mindenféle nőkkel öszszefeküdtem. Nem tudom, miért, de nekem egyszerűen buják a gondolataim. Ha én egy nőt látok az utcán, egyből vetkőztetni kezdem magamban. Ezért is szerettem elvonóra járni: mert ott vagy az ápoltakkal, vagy az ápolónőkkel előbb-utóbb öszszejött valami. Voltam én ugyanis ekkortájt vagy ötször elvonón. Ha kitört valami miatt a balhé, bevonultam oda, kivártam, amíg elülnek a hullámok, aztán kijöttem, és ott folytattam, ahol abbahagytam. Most azt gondolom, nem akartam én igazán leszokni a szeszről, nem volt hozzá elég erőm. Még nem értem el a medence alját. Mert tudják, olyan ez, mint amikor valaki fejest ugrik a vízbe. Ha eléri a feneket, onnan már el tudja lökni magát, és hamar a felszínre ér, de ha csak valahol a víz alatt kapálózva próbál felfelé indulni, kutya nehéz dolga van.

***

A feleségemtől végül tizenkét év házasság után, épp a rendszerváltás környékén váltam el. Végre szabad voltam, nem kellett senkinek megfelelnem. Szóval kedvemre ihattam. Egy ideig a budakeszi vadaspark mellett, egy étteremben dolgoztam felszolgálóként, de innen egy év után kirúgtak, mert rájöttek, hogy dézsmálom a készleteket, és együtt mulatok a vendégekkel. Ekkoriban már ismertem pár bűnözőt a budapesti éjszakából, és egyszer az egyikük szólt, hogy kellene valaki, aki egy betörésnél figyel, és az autót vezeti.

Így kezdődött a bűnözői karrierem. Eleinte csak sofőrködtem, később saját csapatot szerveztem. Több tucat betörésben vettem részt, dőlt hozzám a lé, két kézzel szórtam a pénzt. Volt, hogy eszembe jutott, leugrok a Balatonhoz halat enni. Ahogy leérek, bemegyek az étterembe, szól a zene, engem meg elkezd birizgálni valami, hogy ez így nem jó, csak nekem húzzák azok a cigányok. Kiálltam hát a partra, őket meg beküldtem a vízbe térdig, hogy onnan játszanak, egyedül a nagybőgős kapott felmentést. Hát ilyen voltam én. Néha arra gondolok, nekem tulajdonképpen dzsentrinek kellett volna születnem, akinek az az egyetlen dolga, hogy eligya a családi vagyont.

Ebben az időben kezdtem el Fradi-meccsekre járni. Persze itt is rögtön kitört belőlem a mértéktelenség: nemsokára már az edzéseket, sőt a futóedzéseket is megnéztem, belekeveredtem a kemény magba, cigányokra, buzikra vadásztam. Csak verekedtem és ittam, ez volt az életem. Egyszer például elkísértem a válogatottat Svédországba. Már indulás előtt elkezdtem inni, aztán ittam a repülőn, a stadionban és ittam a visszaúton, úgyhogy amint megérkeztünk Ferihegyre, rögtön az egyik újságosbódéhoz mentem, vettem egy Nemzeti Sportot, hogy megnézzem, mit játszottunk. Komolyan mondom, nem emlékeztem az eredményre, pedig kint voltam a meccsen.

***

Aztán hamar vége lett ennek is. Megbuktam, fél évet voltam előzetesben, végül úgy úsztam meg a büntetést, hogy vádalkut kötöttem. Szép kifejezés ez, vádalkut kötni, pedig csak arról volt szó, hogy beköptem valakit. Ezután kicsit visszavettem a tempóból. Ez azt jelentette, hogy biztosítási csalásokat követtem el, gépkocsikat lízingeltem, aztán eladtam őket, és bejelentettem az ellopásukat.

Közben volt még egy munkahelyem, amin csak nevetni tudok: egy ital-nagykereskedésben dolgoztam sofőrként. Kecskére káposztát, mondhatnák, és igazuk lenne. Addigra már hat autót törtem össze, hatszor vették el a jogosítványomat, kétszer ültettek belém Esperalt, tudják, azt a kapszulát, amelyre ha ráiszik az ember, iszonyú roszszul lesz. Szóval a sofőrködésről kezdtem mesélni Rengeteget kerestem, mert folyton csaltam. Viszek mondjuk ötven rekeszt leadni, de százat íratok be. Vagy vételezek háromszáz üveg piát, és csak kétszázat ír fel a raktáros. Neki csúsztatok ilyenkor egy kis pénzt, a különbözetet meg eladom. Hirtelen iszonyú sok pénzem lett, volt, hogy napi százezer forintot hoztam össze. Mivel folyamatosan ittam, már vezetni sem tudtam, ezért felvettem egy embert, tellett rá. Ő volt a sofőr sofőrje. Ez így ment egy évig, és amikor kiderült az egész, mert azt tudtuk, hogy ki fog derülni, nem nagyon bántam: valahogy beleuntam ebbe is.

***

Az volt tehát a kérdés, hogy mihez kezdek most. Dolgozni nem nagyon akartam, bár őszintén szólva erőm se lett volna hozzá, mert ekkoriban már keményen ittam. A pénz, amit összecsaltam, kifolyt a kezemből, albérletet nem tudtam fizetni, néha egy-egy nőmnél húztam meg magam, haza viszont nem akartam menni. Ötvenöt éves leszek, de ha otthon vagyok, az anyám még mindig rám szól, hogy mossak kezet evés előtt, vagy ne igyak annyi kávét, mert az nem tesz jót nekem. Kávé! Mintha ez lett volna a legnagyobb bajom! Szóval töprengtem egy darabig, végül beköltöztem egy hajléktalanszállóra. Öt évig vegetáltam ott, de nem tetszett ez az élet, biztosan kitalálták már, miért: mert odabent nem ihattam kedvemre.

Így kerültem az utcára. Itt aztán azt csinálhattam, amit akartam, társadalmon és törvényen kívül éltem. Eleinte bolti lopásokból tartottam el magam, később azonban már a boltba sem engedtek be, mert úgy néztem ki. Akkor maradt a kéregetés. A rendőr nem igazoltatott, mert rühes voltam, az emberek inkább dobtak valami pénzt, csak ne vegzáljam őket. Volt, hogy az úttest közepén ültünk le kártyázni, megállt miattunk a forgalom, egyikünk pedig egy kalappal járt körbe az autósoknál, hogy még mindig kell egy kicsi, különben nem megyünk arrébb.

Ekkor már nem tudtam létezni alkohol nélkül. Két liter kannás bor volt reggel az induló adagom. Az első két decit rögtön kihánytam, a második kettő kétesélyes volt: vagy bennem marad, vagy jön ki az is. Egy liter után már lábra tudtam állni, a második után pedig elkezdhettem kéregetni. Talán mondanom sem kell, hogy ebben is jó voltam. Megáll például egyszer egy kabrió a pirosnál, én meg odamegyek mosolyogva, hogy főnök, maga is fedél nélkül? Hát az ilyenek hozták a pénzt.

Csakhogy azért ez kemény élet volt, és éreztem, hogy egyre csúszom lefelé. Éreztem? Ez azért túlzás. Eljutottam arra a pontra, hogy csak annyit éreztem a világból, hogy nyáron meleg van, télen pedig hideg. Egy telefonfülkében laktam az Újpest-Központ metrómegállóban. Balról a második volt az enyém. Szóval egyre gyengébb lettem, már kéregetni sem tudtam, csak feküdtem a földön napokig, rühesen, tetvesen, összeszarva. Néha meg akartam halni, de még az öngyilkossághoz sem volt erőm. Egyik nap aztán találtam hatvan forintot a zsebemben. Kivételesen nem alkoholt akartam rajta venni, hanem odavánszorogtam az egyik működő telefonhoz, és tárcsázni kezdtem. A szüleimet hívtam.

***

Kétezertizenhárom március tizenötödike volt. Azóta hiszem, hogy azon a napon évről évre csak azért lobogózzák fel az országot, mert az én leszokásomat akarják megünnepelni. A szüleim mindenesetre azonnal értem jöttek, hazavittek, lemosdattak, lefektettek. Az ital nélkül töltött első éjszakámon azt hittem, hogy a szekrények betörők, és ki akarnak rabolni. Kihívtam a rendőröket, anyám majdnem frászt kapott, amikor hajnaltájt becsöngettek a lakásba. A szüleim ezután két napig ültek az ágyam mellett, miközben én deliráltam.

A negyvenkettedik napon elmentem az anonim alkoholisták gyűlésére, és azóta tiszta vagyok. Az első évben hétszáz összejövetelen voltam, azt mondogattam, hogy a leszokás az én új függőségem. Mert most már józannak kell maradnom, józannak, bármi áron. Néha például eszembe jut, hogy ölnék-e embert csak azért, hogy ne igyak többet. Mármint mi történne, ha így vetődne fel a kérdés. Komolyan mondom, nem tudom, melyiket választanám, a gyilkosságot vagy az ivást.

Nem akarok sokat mesélni az anonim alkoholistákról, ha akarják, úgyis utánaolvasnak. Nekem olyanok a gyűléseik, mint cukorbetegnek az inzulin: szükségem van rá, különben meghalok. Tudom, százszor hallottak már ilyet, de én tényleg más ember vagyok, mióta találkoztam velük. Három éve elengedtem az akaratomat, cserébe viszont működtetni tudom az életemet. Elkezdtem például méhészkedni. Megcsináltattam a fogamat, és most a szüleimnél lakom ugyan, de sokáig béreltem egy kis lakást. Nem tudom elmondani, milyen felszabadító érzés volt, hogy saját postaládám van. Nekem postaládám! Értik? Hogy ha keres a postás, hát megtalál, és bedobhatja a leveleimet. Mert ezentúl levelet is kaphatok. Aztán életemben először elmentem szavazni, és vettem bérletet. Valósággal rácsodálkoztam arra, hogy van közlekedés a föld alatt is. Mondjam még tovább? Nem mondom. Szerintem értik így is.

***

Nem tudom, van-e Isten. Nekem sokáig egy kilincs volt az, ahhoz imádkoztam, hogy le merjem nyomni, be merjek lépni azon az ajtón, amely mögött segítséget kérhetek. Később a gyűlés volt az isten, aztán nem tudom, mi. Még a kilencvenes években egyszer egy évre beköltöztem a péliföldszentkereszti kolostorba, hogy elzárjam magam az italtól. Ott rengeteget imádkoztam, de az ima akkor nem segített rajtam. Tudják, még nem értem el a medence alját.

Viszont most újból imádkozom. Naponta letérdelek, és beszélek hozzá, ehhez a valakihez, aki ha van, akkor fentről figyel minket. Legyen meg a te akaratod, ezt mondom neki, de csakis a tiéd, mert ha az enyém teljesül, abból mindig rettenetes dolgok származnak. És ha rá gondolok, hát megszáll valami nyugalom. Vallásos viszont nem vagyok. A vallás azoknak való, akik félnek a pokoltól. Én viszont ismerem a poklot. Tudom, milyen. Voltam ott. Megjártam.