Genetikai atombomba

Véget ért a hamis biztonságérzet korszaka. Durvul a biológiai hadviselés.

A klasszikus genetika szabályai miatt egy új gén csak nagyon lassan (ha egyáltalán) képes elterjedni a természetben. Így azonnali veszélyt ritkán okoz, ha akarattal vagy véletlenül új génnel „fertőzzük meg” az állatok vagy növények populációit. Ennek oka az, hogy – ahogy már általános iskolában megtanítják Gregor Mendel borsókísérletei kapcsán – ha a szülők egyike hordozta csak a kérdéses gént, mindössze ötven százalék a valószínűsége annak, hogy az utód továbbörökíti azt saját leszármazottaiba. A legtöbb behurcolt örökítőanyag ezért nyom nélkül kiveszik a populációból. Amelyik pedig tartósan megragad, csak sok-sok generáció alatt terjedhet el esetleg. Így, bár elméletileg ütőképes biológiai fegyverként is lehetne használni a genetikát (például betegséget okozó, a mezőgazdaságot tönkretevő géneket bejuttatva az ellenség hátországába), akár sok száz évre is szükség lehet ezek „robbanásához”. Értelmetlen tehát ezzel vesződni. Legalább ettől nem kell félnünk.

Ennek a csalóka biztonságérzetnek végérvényesen vége. Ma már a világ legtöbb titkosszolgálata foglalkozik egy újonnan kifejlesztett, minden korábbi technikánál hatékonyabb géntechnológiai módszer jelentette fenyegetéssel. Ez a géndrive, amely olyan új, hogy nincs rendes magyar neve. Talán génrohamnak lehetne fordítani. Lényege, hogy segítségével az elterjeszteni kívánt gén nem fele-fele eséllyel öröklődik tovább, hanem nagyobb valószínűséggel. Félelmetesen nagy valószínűséggel.

Ehhez nem kell mást tennünk, mint hogy a kérdéses gén mellé a hordozó állat vagy növény kromoszómáiba ültetünk néhány más „segéd”-gént is. Ezek feladata az, hogy az utódban megsokszorozzák a fő gén előfordulását, és legfőképpen, hogy beültessék azt a másik szülőtől kapott kromoszómába is. Eddig ugyanis azért volt csak ötvenszázalékos a továbbörökítés esélye, mert a véletlenen múlik, hogy az anyától vagy az apától örökölt kromoszómák kerülnek-e az ivarsejtekbe. Ha viszont elérjük, hogy a gén minden kromoszómában jelen legyen, a továbbadás szinte biztos lesz.

Idáig tartott a genetikaóra, de ez fontos volt ahhoz, hogy megértsük a fenyegetést, amely mindebből következik. A Quartz riportja szerint két éve a Harvard Egyetem kutatói az igen egyszerű genetikai struktúrával rendelkező élesztőgombán kísérletezve a géndrive segítségével elérték, hogy a bevitt gén nem 50, hanem 99 százalékos eséllyel öröklődött tovább. Magyarul ha egyetlen hordozó egyed szaporodik a populációban, onnantól kezdve gyakorlatilag minden utóda hordozóvá válik. Ugyanez a már sokkal összetettebb muslicán 97 százalékos sikerességgel működött. Ezek után már semmi okunk feltételezni, hogy más, hasonlóan villámgyorsan szaporodó rovarfajok másképpen viselkednének. Így kezünkben tartjuk az eszközt, amelynek segítségével pillanatok (mondjuk egy-két év) alatt teljesen és végérvényesen átalakíthatjuk egy teljes populáció genetikai összetételét.

Természetesen a géndrive-ot kutató egyetemeket csupa jó szándék vezérli. A módszer segítségével ugyanis potenciálisan az állatok által terjesztett összes betegség eltörölhető a föld színéről. Első gyakorlati alkalmazása valószínűleg az lesz, hogy teljesen új alapra helyezzük a malária (amely még ma is évente kétmillió ember, főként gyerek halálát okozza) elleni küzdelmet. Már eddig is voltak próbálkozások arra, hogy olyan maláriaszúnyogokat terjesszenek el a természetes populációkban, amelyek génjei életképtelenné teszik születendő utódaikat. Így némileg és időlegesen csökkenteni lehet a malária kórokozóját terjesztő szúnyogok gyakoriságát.

Most viszont a géndrive segítségével olyan gént terveznek elterjeszteni a szúnyogok között, amely rezisztenssé teszi őket a maláriaparazitával szemben, magyarul nem terjesztik többé azt. A mindeddig rettegett maláriaszúnyog nem lesz több ezután, mint bármelyik kellemetlenkedő, de alapvetően ártalmatlan rovar. Ez önmagában üdvözlendő dolog. Csakhogy ha sikerül megoldanunk, hogy ez a jótékony hatású gén pillanatok alatt elterjedjen az összes szúnyog között, akkor nem lesz semmi elvi akadálya annak, hogy bármilyen más génnel is ugyanígy tegyünk. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi juthat ilyen lehetőség hallatán egy terrorista eszébe. Mást sem kell tenniük, mint fogni egy mérget termelő gént, és a géndrive elintézi nekik, hogy néhány év múlva ezer- és ezermilliárd szúnyog csípése váljon halálossá.

Az amerikai titkosszolgálatok és a nemzetközi szervezetek még csak most kezdenek ráeszmélni a veszélyre. A lehetséges válaszlépések azt célozhatják, hogy lassítsák a géndrive kutatását, például azáltal, hogy Amerikában betiltják az efféle kísérletek szövetségi finanszírozását. Ezt tették tavaly a világjárványt okozni képes vírusok módosítását célzó kutatásokkal is, amikor nagy felzúdulás támadt annak hallatán, hogy egy laborban az eredetinél sokkal halálosabb madár-influenzavírust alkottak meg. Persze kérdéses, hogy mindez mennyire vet vissza egy eltökélt és főképp megfelelő (természetesen nem amerikai állami) forrásokkal rendelkező terrorista szervezetet.

A tudósok azzal próbálják nyugtatni a közvéleményt, hogy a géndrive még nagyon gyerekcipőben jár, így a nagyüzemi gyakorlati alkalmazása jelenleg még nem lehetséges. Az, hogy a Harvard Egyetem mindennel felszerelt laborjában – ki tudja, hány kudarc után – sikeresen használták a technológiát, még korántsem jelenti azt, hogy (a trillerek kedvelt kliséi szerint) ugyanezt reprodukálni lennének képesek valami harmadik világbeli ország gyaníthatóan kevésbé jól felszerelt laborjában dolgozó genetikusok. Emellett a géndrive eddig még csak az első utódgenerációban bizonyult hatásosnak, a kiinduló egyedek unokáiban kevéssé működött.

A kutatók maguk is érzékelik a közvélemény aggodalmait, így már jó előre igyekeznek biztosítékokat beépíteni a rendszerbe. Elképzelhetők például olyan molekuláris mechanizmusok, amelyek kikapcsolják a beültetett géneket. Nem biztos, hogy ezzel nem késtek máris el.