Brexit után: kutyaharapást szőrével?

Csak a bizonytalanság biztos, és az, hogy Berlin-központú Európai Unió jöhet a brexit után.

London a második legnagyobb magyar város – hallhattuk megannyiszor a némileg túlzó állítást. Főként persze a kormány kritikusai mondják ezt arra utalva, mennyi derék és szorgalmas magyar ifjú hagyta itt hazáját (olvasatukban: a süllyedő hajót), hogy beteget gyógyítson, villanyt szereljen, egypintes söröskrigliket mosogasson. Mi lesz velük? – tették fel sokan a kérdést a brexitről szóló népszavazás eredményét látva, talán az indokoltnál jobban is aggódva a kintiekért.

Merthogy nem eszik olyan forrón a kását: a kilépés hosszadalmas folyamat lesz, és egyelőre az sem egyértelmű, mennyire távolodnak el a britek a kontinentális Európától, milyen kétoldalú szerződések születnek, egyáltalán, megmarad-e a sziget egysége. A józan többség Londontól Edinburgh-ig pontosan tudja, hogy magyar ápolók és lengyel vízvezeték-szerelők nélkül a rendszer pillanatok alatt összeomlik, és nincs annyi pakisztáni a földön, aki átvehetné a helyüket, szaktudásukkal felvenné a versenyt, és így tovább. Szinte biztos, hogy a főbb szakmákban kvóták szerint továbbra is kint dolgozhatnak a közép- és kelet-európai szakemberek, meglehet, többségük semmit sem fog érezni a változásokból. Ahogy meglepő módon a brüsszeli intézményrendszerben elhelyezkedett britek egy része sem. (Erről lásd keretes írásunkat)

Ami a magyar oldalt illeti: mi leszünk az utolsók, akik elhagyjuk a hajót (vagyis kilépünk az EU-ból). Minisztériumi forrásunk szerint ezt mondta Mikola István, a Külügyminisztérium biztonságpolitikáért és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára egy értekezleten, ahol a brexit utáni európai helyzetet vitatták meg. Ezzel mintegy közvetett választ adott Lázár János kancelláriaminiszter és Kovács Zoltán kormányszóvivő szerencsétlen nyilatkozataira is, melyek szerint ma nem tudnák jó szívvel támogatni a magyar uniós tagságot. Információink szerint Kovács Zoltán „magánemberként” tett kijelentése, azaz hogy „ha a migrációval kapcsolatban tennék fel a kérdést, igennel szavaznék Magyarország kilépésére az unióból”, finoman szólva nem nyerte el Orbán Viktor tetszését.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Kovács órákkal később gyakorlatilag vissza is vonta saját szavait, mondván, az EU kritikája nem azt jelenti, hogy EU-ellenes lenne bárki a kormányban.Mi leszünk az utolsók, akik elhagyjuk a hajót (vagyis kilépünk az EU-ból) – egy minisztériumi forrásunk szerint ezt mondta Mikola István a Külügyminisztérium biztonságpolitikáért, és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára egy értekezleten, ahol a brexit utáni európai helyzetet vitatták meg. Ezzel mintegy közvetett választ adva Lázár János kancelláriaminiszter, és Kovács Zoltán kormányszóvivő szerencsétlen nyilatkozataira is, miszerint nem tudnák jó szívvel támogatni ma a magyar uniós tagságot. Információink szerint Kovács Zoltán kormányszóvivő „magánemberként” tett kijelentései, miszerint ha a „migrációval kapcsolatban tennék fel a kérdést, igennel szavazna Magyarország kilépésére az Unióból”, finoman szólva nem nyerték el Orbán Viktor tetszését, valószínűleg nem véletlen, hogy Kovács órákkal később gyakorlatilag vissza is vonta saját szavait, mondván, az EU kritikája nem azt jelenti, hogy EU-ellenes lenne bárki a kormányban.

– Fel sem merült, hogy kilépjünk, teljesen egyértelmű, hogy a magyar stratégiai érdek a németekkel való minél szorosabb kapcsolat, ez pedig nyilvánvalóan sérülne, ha távoznánk az Unióból – mondta egy fideszes elnökségi tag is lapunknak. A politikus a brexit kapcsán úgy fogalmazott, a legegyértelműbb következmény, hogy innentől „még nyilvánvalóbb lesz: az Unió valójában egy központú, a leglényegesebb dolgok már így is Berlinben dőltek el, most ez még inkább így lesz”. Így forrásunk szerint a „magyar kormánynak is még jobban Berlinre kell majd figyelnie”, mint eddig. Orbán Viktor egyébként még Vlagyimir Putyin és Angela Merkel 2015 februári látogatásai után beszélt arról újságíróknak, hogy szerinte az európai geopolitikában mindig is a „Berlin-Moszkva tengely” volt a meghatározó, így a mindenkori magyar kormánynak is arra kell törekednie, hogy Németországgal és Oroszországgal egyként kiegyensúlyozott legyen a viszonya. Uniós, illetve NATO-tagként ugyanakkor nyilvánvalóan a német kapcsolat vált meghatározóvá, olyannyira, hogy a Krím annektálása, és a kelet-ukrajnai konfliktus kapcsán bevezetett gazdasági szankciókkal kapcsolatban a magyar kormányfő nyíltan megmondta: bár nem örülünk nekik, de álláspontunkat minden esetben a némethez igazítjuk majd.

Egyértelműen a német befolyás erősödését várja a brit (vagy csak angol?) távozástól a külpolitikai szakértő is. „Az egyik legvalószínűbb fejlemény, hogy Németország szerepe még fontosabbá válik az Európai Unión belül” – mondja a Magyar Nemzet Magazinnak Kiss J. László. A Corvinus Egyetem tanára szerint ennek azonban a német kormányban egyáltalán nem örülnek. „Papíron természetesen minden uniós tagállam egyenlő, de a valóságban – eddig – három országnak mégis nagyobb felelőssége volt az EU jövőjének alakításában, mint a többinek. A London-Párizs-Berlin közötti egyensúly azonban London kilépésével alapvetően változik meg.

London és Berlin együttműködésében a liberális gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi politika, valamint a szubszidiaritás elvei kaptak hangsúlyt Párizszsal szemben. London és Párizs együttműködésében az unió szempontjából is döntő biztonság- és védelempolitikai szempontok a meghatározóak, míg ezen a téren az „önkorlátozó” Németország csak a kisebb partner szerepét játssza.

Párizs-Berlin tandem történelmileg ugyan az integráció motorja volt, de a kibővült unióban ezt a szerepüket a két ország mind kevésbé tudják betölteni, nem utolsósorban azért, mert Franciaország gazdasági juniorpartnerré, míg Németország a válságban vált gazdasági és pénzügyi hegemónná – mondja Kiss J. László. Ez azért is nagyon érdekes, mert a brit külpolitikai gondolkodás több száz éve azon alapul, hogy Európában lehetőleg ne jöjjön létre semmilyen egység, mert ez óhatatlanul is a hatalom fölhalmozódását jelenti, míg a brit érdek a nagyhatalmi egyensúly a kontinensen.

A brit kilépés érdekes módon pont abba az irányba viheti a geopolitikai helyzetet a kontinensen, amit Londonban el akartak kerülni. Paradox helyzetbe került Franciaország is. „Bár hagyományosan nem nagyon kedveljük a briteket, és számos érdekellentétünk van velük az EU-ban is (elég csak a Londonból sokszor ostorozott közös agrárpolitikára gondolni), mégsem örülnénk, ha kilépnének, mert így még inkább nyilvánvalóvá válna, hogy Franciaország és Németország bizony nincsenek egy súlycsoportban” – mondta lapunknak még a népszavazás előtt egy francia diplomata is.

Hogy ennek Berlinben miért nem örülnek mégsem? A legtriviálisabb példa Kiss J. László szerint a pénz: Nagy-Britannia évi 5 milliárd Euróval járul hozzá a közös költségvetéshez, ami ahhoz mérve is hatalmas összeg, hogy Berlinből 15, Párizsból 7 milliárd érkezik. Ha ezt a kieső részt „szétdobják” a mostani befizetők között, Németországnak akkor is 2-2.5 milliárd eurót kell majd pluszban hozzáadnia a közöshöz. Ugyanakkor minden várakozás szerint Nagy-Britannia helyét valamilyen formában mégis csak átveszi Olaszország (bár a lengyel kormány is a brüsszeli „központosító” törekvésekkel szeretne olyan befolyást magának az EU-ban, mint a szigetországé volt), és ezzel Berlinnel szemben egy Párizs-Róma tengely jöhet létre. Ennek pedig sok tekintetben mások a gazdasági és pénzügyi, nem kevésbé geostratégiai hangsúlyai, mint Berlinnek.

Ez pedig Kiss J. László szerint egyáltalán nem kívánatos fejlemény a mindenkori német kormány számára. Már csak azért sem, mert – Berlinnel szemben – mind Párizsban, mind Rómában úgy gondolkoznak, a gazdasági bajokkal küzdő EU-ban némi költségvetési lazítással lehetne felpörgetni a gazdaságot. Nem szólva arról, hogy a brexit nyomán az olasz bankszektor meglehetősen kritikus helyzetben van.
A másik, a közép-európai térséget is érintő változás az lehet, hogy a „déli tengely” létrejöttével az uniós döntéshozatalban is erősödhetnek Párizs és Róma szempontjai, akár a V4-ek rovására is. Hogy ez a gyakorlatban mit jelenthet, ahhoz elég csak visszaemlékezni arra, hogy tavaly tavasszal a magyar kormány jogosan kérte számon az EU-tól, hogy míg a Földközi-tengeri menekültproblémák kezelésére bőven ad pénzt, a minket is érintő „balkáni útvonallal” sokáig alig foglalkoztak. A lengyel kormány ambícióit látva ezen kívül még az is bekövetkezhet, hogy Varsóban úgy gondolják: a britek távozásával még egyértelműbb igényt formálhatnak arra, hogy „feljebb lépjenek egy ligával”, és megpróbálják elfoglalni London helyét az európai politikában. Biztonságpolitikai tekintetben ennek egyértelmű jele, hogy Varsóban szinte követelik, hogy a NATO hozzon létre állandó katonai bázist az országban.

Az éppen lapunk megjelenésével egy időben, éppen Varsóban zajló NATO-csúcson erről akár döntés is születhet. Ehhez képest a németek Kiss J. László szerint egyszerűen nem akarnak dominálni, két okból sem: a németekkel szemben a professzor szerint mindig létezik egy sajátos ambivalencia: egyidejűleg létezik a nagyobb pénzügyi felelősséggel együtt járó vezetés követelése, ám a német dominanciától való félelem is.

Egy másik olvasat szerint pedig hetven évvel a második világháború után is működik a német politikában az önkorlátozás kultúrája. A német politikáról alkotott kép ugyanakkor még ma is gyorsan átcsap a náci Németország idejéből vett példák világába. „Elég megnézni, hogyan hasonlították időnként Hitlerhez Angela Merkelt a görög válság idején, vagy hogy milyen Németország sajtója Csehországban, Lengyelországban, hogy lássuk: ez nem egy mondvacsinált probléma” – mondja Kiss J. László.

Amennyiben az EU mégis egy föderális állam kialakítása irányába indulna el, Németország szerepe még érdekesebbé válna a Corvinus Egyetem tanára szerint, hiszen ez magával hozhatná a Berlin által eddig elutasított az egyes tagállamok adósságának „közösségiesítését” is, ezután pedig, könnyen belátható, hogy a GDP-je 8 százalékát kitevő exporttöbblettel rendelkező német gazdaság válna a közös adósság fő finanszírozójává. Az integráció történetében az „európai megoldás” azt jelentette, hogy a német adófizetőknek mindig egy picit többet kell befizetniük a közösbe”. A „több Európa” a német polgár szemszögéből a több német hozzájárulással azonos – így Kiss J. László.

Ám a kompromisszumokat szinte korlátlanul finanszírozni kész német politikának az euroszkeptikus Alternative für Deutschland (AfD) nevű párt megjelenésével fokozottan figyelembe kell vennie a belpolitikai erőviszonyok alakulását. Az „Alternatíva” az eddigi tartományi választásokon jól szerepelt és minden jel arra mutat, hogy a 2017-es szövetségi választáson is bejut majd a Bundestagba. Nem véletlen, hogy ha a föderális unió kérdése felmerül, a német kormányzati szereplők nem győzik hangsúlyozni: ez csakis akkor jöhet létre, ha mindenki szigorúan betartja a deficitszabályokat, strukturális reformok bevezetésére kerülnek, felelős gazdaságpolitikát folytatnak a kormányok, rugalmasabbá változtatják munkaerőpiacukat – mint ahogy ezt Berlinben is teszik.

„Minden ilyen megoldás kulcskérdése, hogy a német pénzügyi többletet hogyan lehet egy európai együttműködésbe belefolyatni” – fogalmaz Kiss J. László. A folyamat egyébként már zajlik is az eurózónán belül, hiszen az Európai Központi Bank politikája (a nulla, illetve büntető kamatszint, az egyes államok kötvényeinek korlátlan felvásárlása) azt jelenti, hogy a német pénzügyi többletből a déli gazdaságokat finanszírozzák, s ezt sokan már egy de facto transzferuniónak tartják.

A francia, és a német külügyminiszter rögtön a brit népszavazás eredménye után közös levélben állt ki az integráció elmélyítése mellett, ugyanakkor mindkét országban választások lesznek 2017-ben, amik nyilvánvalóan meghatározhatják a „hogyan tovább” -ot. A német szocdemek hajlanak a „déli megoldásra”, vagyis a költségvetési lazításra a növekedés érdekében, és a politikai integrációt is mélyítenék, Martin Schulz, az EP szocdem elnöke (aki hamarosan visszatérhet a német belpolitikába) egyenesen arról beszélt, az Európai Bizottságot az unió kormányává kellene tenni, amit az Európai Parlament felügyelne egy a tagállamokból létrehozott második kamarával kiegészülve.

Ezzel szemben Merkel és Wolfgang Schauble német pénzügyminiszter azt mondja, már eddig is túl sok mindent irányítottak Brüsszelből, erre apelláltak az Unió-ellenes pártok, így ha valamikor, most biztosan nem lehet tovább mélyíteni a politikai együttműködést. Így nem egy azonnali „kvantumugrásra” van szükség (bár nem szabad feladni a föderatív Európa tervét), hanem olyan területekre kell koncentrálni, amik fontosak az uniós közvéleménynek, és ahol a jelenlegi struktúrában is képesek sikereket elérni az uniós intézmények, hiszen, ha az EU képes megoldásokat felmutatni, a legitimitását is erősíti.

„Az Európai Unió azért veszít folyamatosan a támogatásából, mert egyre inkább úgy jelenik meg az átlagember szemében, hogy csak a melegjogok, a gender-ügyek, és hasonlók fontosak Brüsszelben, miközben maga az átlagember sokszor úgy érzi, egyre rosszabbul él” – mondta egy jelentős uniós tagállam diplomatája a lapunknak. Hogy mik ezek a területek? Kiss J. László szerint elsősorban a menekültpolitika, a belpiac többek között energia- és digitális unióval történő kiegészítése, valamint a közös kül-, és biztonságpolitika, utóbbi már csak azért is, mert Nagy-Britannia kilépésével komoly veszteséget szenvedett minden védelmi, biztonságpolitikai együttműködés.

Egy védelempolitikára rálátó kormányzati forrásunk is arról beszélt, elképzelhetőnek tartja, hogy – elsősorban francia, és német részről hamarosan valamilyen megerősített védelmi együttműködés terve láthat napvilágot, amihez nyilván több ország csatlakozna, Lengyelország mindenképpen, de amennyiben ez valamilyen közös határvédelmet is jelentene, akkor akár a magyar kormány is.
Orbán Viktor Schengen 2.0 ötlete, aminek része, hogy ha egy tagállam nem képes megvédeni a külső határait, akkor a többiek átveszik tőle ezt a feladatot, klasszikus példája a biztonságpolitikai együttműködés elmélyítésének, és a magyar kormány egyébként hangoztatott álláspontjától érdekes módon eltérve klasszikus példa egy szupranacionális intézmény bevezetésére is.

Merkel és Schauble tehát a „több Európán” most elsősorban hatékonyabb kormányközi együttműködést ért, ami érdekes módon cseng egybe a magyar kormányfő szájából már régóta hangoztatott „erős Európát akarunk, ahol a nemzetek, a nemzeti parlamentek dominálnak” szlogenekkel. Merkel viszont éppen a menekültkérdésben kifejezetten az egységes uniós megoldások híve – ezt az Orbán-kormány elutasítja. Érdekes ugyanakkor, hogy a magyar parlament „fű alatt” tavaly decemberben, az év utolsó parlamenti ülésén elfogadta az „Egységes Szanálási Rendszerhez kapcsolódó kormányközi megállapodás kihirdetéséről” – szóló törvényt, ami az európai bankunióhoz való csatlakozás alapfeltétele. Ezt a jogszabályt viszont csak az eurót használó országok használják, így egy miniszterelnökségi forrásunk legalábbis furcsának nevezte, hogy a deklaráltan a közös pénzt elutasító magyar kormánynak miért volt ilyen fontos a lépés. Az eurót használó déli tagállamok viszont, mint láttuk, abban érdekeltek, hogy az eurózónának minél hamarabb egységes költségvetése legyen, európai bankgaranciákkal, annak érdekében, hogy többek között a növekedéshez a beruházási forrásokat lehessen biztosítani.
Lengyelország az orosz fenyegetéstől tartva a kül-, és biztonságpolitikában szeretne „több Európát”, miközben minden másban inkább a magyar és (eddig) a brit állásponton volt, míg például a szlovák kormányfő az uniós elnökség átvételekor arról beszélt, egyensúlyt kell teremteni a nemzeti és az uniós kompetenciák között, erre ígérete szerint konkrét tervei is vannak, amiket majd szeptemberben ismertet egy pozsonyi uniós csúcson.

Fico ugyanakkor korábban kijelentette: mint a közös valutát használó ország, Szlovákia mindenképpen a mag-Európához szeretne tartozni, ha a kérdés egyszer így merül fel. „Egyelőre nem tiszták a frontvonalak, ember legyen a talpán, aki átlátja, ilyen kontextusban milyen politikai folyamatok indulhatnak be” – mondta Kiss J. László.

Hogy milyen lehet egy közös menekültpolitika? Ezen a téren a több tagállam által is elutasított kvótarendszeren túl egyelőre nem sok innovációt tudott felmutatni az EU, és Kiss J. László szerint „a kvótarendszer nem más, mint egy német gazdasági érdek európai érdekként való feltüntetése”. A módszer sem más: Németországban az európai kvótához hasonló rendszer szerint osztják szét a tartományok között a menekülteket. (Az az abszurd helyzet állt elő, hogy a szlovák kormány úgy soros elnöke az EU-nak, hogy közben perli az Uniót az Európai Bíróságon a kvótarendszer miatt. Az ítélet még a szlovák elnökség idején megszülethet.)

„Persze ez nem egyfajta német sajátosság, az EU a kezdetektől úgy működik, hogy a nagy, befolyásos tagállamok saját érdekeiket próbálják meg közösként elfogadtatni, és uniós politikává transzformálni, a Közös Agrárpolitikát például a franciákra találták ki” – mondta Kiss J. László. Az egyetemi tanár szerint ugyanakkor a brexit, és az ahhoz sokban vezető migrációellenes kampány a UKIP és a Konzervatív Párt jobbszárnya részéről megmutathatta minden hagyományos európai pártnak, hogy a menekültkérdés, a bevándorlás milyen könnyen válhat a populista politikai erők legfőbb fegyverévé egy választáson, így egyrészt még sürgetőbbé teheti a kérdés megoldását, másrészt a németek által szorgalmazott kvóta áterőltetését az uniós intézményrendszeren akadályozhatja.

Hogy mi lehet a V4-es együttműködéssel? Kiss J. László szerint ez már eddigi története során is inkább valamivel szemben működött jól, mint valami mellett. Már a visegrádi együttműködés megszületésekor jelen volt az orosz veszély elleni fellépés, ahogy az energiarendszereik összekapcsolása is az orosz függés lazítása és a nagyobb energiabiztonság érdekében. Ugyanakkor a visegrádi országok valamennyien az uniós költségvetési pénzek csökkentése ellen léptek fel. Sőt, az utóbbi időben kormánypolitikusok szívesen hangoztatják, hogy „soha nem látott egység alakult ki a Visegrádi Országok között”, és a jó Orbán-Fico kapcsolatról mint „a két nép közötti történelmi megbékélés esélyéről” beszélnek. Akadt olyan Fidesz-elnökségi tag, aki megkeresésünkre már egyenesen egy a Baltikumtól Szerbiáig terjedő korridort vizionált, amelynek tagállamai (az EU-n belül ugyan), de külön is elmélyítenék együttműködésüket. (A szerb tagságot előbb-utóbb azért csak behúzza még az EU.)

„Természetesen” Orbán Viktor lenne az egyik meghatározó politikusa ennek a csoportosulásnak, forrásunk szerint. Azért az alapvető igazodási pont mégis csak Berlin marad. „Ha a mindenkori lengyel kormány számára úgy merülne fel a kérdés, hogy 'Berlin, vagy Budapest', vagyis a centrum, vagy valamilyen periféria, nem kérdés, hogy mit választanánk” – erről korábban még Brüsszelben beszélt munkatársunknak egy lengyel uniós tisztviselő.

Végül, hogy kiválthat-e dominóhatást a brexit, és máshol is népszavazások jöhetnek majd? Kiss J. László szerint hiába merült fel több tagállamban – elsősorban populista pártok részéről – hogy náluk is referendumot kellene tartani, a kép azért ennél lényegesen bonyolultabb. Mindenekelőtt különbséget kell tenni a „kilépés” és egyes politikaterületeket érintő népszavazások között, utóbbiak esetben a kormányok elsősorban saját uniós és belpolitikai alkupozíciójukat kívánják erősíteni.

Az osztrák Szabadságpárt például azt hangsúlyozta, abban az esetben kell referendum, ha az uniós reformok megrekednének és/vagy Törökország taggá válna. Az AfD részéről nem merült fel a kilépésről szóló népszavazás, míg a holland Geert Wilders és a francia Marie Le Pen azonnal követné a brit példát.