Horthy napszámban

Az orosz–ukrán háború nemcsak nyomorba taszította a kárpátaljai magyarokat, a férfiak életét is veszélybe sodorta.

– Horthy Miklós nagyon szerette a falunkat, fiatalon a nyarakat Mezőkaszonyban töltötte, nagynénje kúriájában, a Horthy-birtokon, ezen a gyönyörű vidéken – meséli Márkus Miklós tanár, akinek dédnagyapja a kormányzó vincelléreként szolgált az ország első számú családjánál.

– A Kaszonyi-hegy Szádok-dűlő nevű helyén volt Horthy Sarolta őfőméltósága szőlőbirtoka, nyári lakja és pincéje. Nála szolgált dédnagyapám, Balogh István, és a birtokán is élt. A családi emlékezet szerint nagy nyári záport követően a víz lemosta a szőlőtőkék tövéről a trágyás földet. Sarolta asszony erre ráparancsolt dédapámra: „Pista fiam, hordasd vissza a földet s trágyát puttonyban, kosárban!” Mire dédnagyapám ezt felelte: „Méltósága, ez rengeteg pénz.” „Ne félj, van még nekem annyi, hogy megfűl vele a kemence” – meséli a régi történetet Márkus Miklós, aki a helyi gimnázium igazgatója.

A Horthy-kúria, amelyről szó van, a Petőfi utca 7.-ben áll. Igaz, az egyik felét romos állapota miatt az örökösök már régen lebontották, de a másikban ma is Horthy nevet viselő személy él: Horthy Valéria, a kormányzó unokaöccsének, néhai Horthy Lászlónak az özvegye.

– Nálunk a faluban a mai napig jó szívvel emlékeznek a kormányzóra, aki felvirágoztatta Kárpátalját – meséli ízes tiszai tájszólással a mindig derűs asszonyság. – A rokonságunkat soha nem bántotta senki. Sem a szovjet csapatok, sem az új elöljáróság, sem az iskolában, sem a katonaságban, sem a munkahelyeken nem ért bennünket bántódás a nevünk miatt. Igaz, mindannyian egyszerű munkát vállaltunk a szovjet időkben – emlékezik a családi beszámolókra a Horthy vezetéknevet a községben ma már egyedül viselő leszármazott.

– Ez a valóság, hiszen az „öreg” Horthy Sándor a bankigazgatói széket testnevelő tanári állásra cserélte le, az unokája, Laci pedig kétkezi munkásként dolgozott, és Valéria jelenleg is napszámosi, házvezetői munkát végez – mondja Petneházy István, a település műkedvelő helytörténésze.

A faluban még sokan emlékeznek arra, hogy Horthy Miklós nem csupán Csapra, Munkácsra, Beregszászra és Husztra, hanem ide, a szívének oly kedves településre is ünnepélyes keretek között érkezett a fehér lován.

– Sokan még ma is őrzik a visszacsatolás napján vagy a kormányzóról készült fényképeket, képeslapokat. Nekem is van, és nagyon jóban voltam Horthy Lacival, akivel sokat szurkoltunk együtt labdarúgó-mérkőzéseken – mereng a múltba Ricsei János, a zsidó temető gondnoka, akit a cinterem előtt szólítok meg, kaszálás közben. – Az emberek itt mifelénk lassan belefásultak vagy inkább beletörődtek a sorsukba. Elég, ha az egymást követő országok fennhatóságát, a háborúkat, a hadifogságot, a málenkij robotot vagy a kommunista kísérletet vesszük alapul, amikor több ütemben tizedelték meg, fosztották ki a lakosságot – sorolja a vesszőfutás stációit, miközben keserűen kaszáját feni.

A két háború „csupán” 34 fiatalember életét követelte, a nácik 714 helyi zsidót hurcoltak el, míg a „háromnapos” szovjet munkába elszállítottak közül legalább 68-an nem érezhették a hazatérés örömét. Az évekkel később visszatértek pedig egészségükben megrendülten érkeztek meg. Az ősi zsidó temető gondozott, rendezett állapotban várja a leszármazottakat, de a magyart a szovjet időben ledózerolták, hogy legyen hely a mára elvadult akácosnak – de legfőképp azért, hogy ilyen módon is eltüntessék a magyar múltat.

– Hasonló sors várt a református és a katolikus parókiára, utóbbi helyén „Komszomol-parkot” létesítettek. A gazdaság ősi alapjait is lerombolták. Első lépésként sokak örömére felparcellázták és szétosztották a nagybirtokokat, de az öröm ürömmé vált, amikor kiderült, hogy a földosztás csupán a kommunisták taktikai lépése volt, és a tömegek megnyerésére szolgált. Az erőszakos kollektivizálás nem váratott sokáig magára – meséli Radvánszky Ferenc református lelkész.

Horthy Valika fotóalbumából könnyen kiolvasható a térség viharos történelme.

– 1919 és 1944 között, vagyis huszonöt év leforgása alatt négy országhoz tartoztunk. Ez a Horthy fiúk katonaságban hordott egyenruháján látszik igazán. Az egyik nemzedék az Osztrák–Magyar Monarchia, a másik már Csehszlovákia, később Magyarország, majd a Szovjetunió öltözékében feszít büszkén – kacag kicsit keserűen Valika.

Miközben a falut járom, egyre határozottabb a benyomásom, hogy Kaszonynak még kárpátaljai viszonylatban is szembeszökő a nyomorúságos állapota. Pedig az egykor szép időket megélt városias település középületei, gazdagabb családi házai – ha halványan is – sugározzák egykori gazdagságát, fényét.

– Mezőkaszony ezer esztendeig stratégiai központként működött, a középkor óta pedig szolgabírói járás centruma volt. Az egyik, Mátyás király korában készült térképen Mezőkaszony fel lett tüntetve, de Nyíregyházának nyoma sincsen. Ma már szinte hihetetlen, hogy a huszonhat község közül hozzá tartozott Vásárosnamény is. Valaha még helyi érdekeltségű bankközpontot, sőt börtönt is tartott fenn – sorolja egykori fontos szerepének jellemzőit Radvánszky Ferenc tiszteletes úr.

Mindezt abban a régi református templomban mondja, amelynek közelében 1086-ban Szent László elsöprő győzelmet aratott a kunok felett.

Sajnos azonnal feltűnik az is, hogy a nagyközség egykori gazdagságának alapjául szolgáló szőlőültetvényeknek ma már alig van hírmondójuk, pedig a XIII. század közepén, a tatárjárást követően még a IV. Béla által betelepített hospesek honosították meg a szőlőtermesztés, borkészítés alapjait. A foglalkozás az 1950-es évekig virágzott. A jó termésből évente akár negyvenezer hektoliter, elsősorban pezsgőalapanyagot lehetett készíteni, és ez adott megélhetést a községnek. Napjainkban a település szőlőhegye leginkább holdbéli tájra emlékeztet, aminek szakértők szerint az elégtelen földkezelés az oka.

A falubeliek kérdéseim nyomán legfeljebb tényként említik az ukrán–orosz háború által hatványozott gazdasági nehézségeket, nemigen hangsúlyozzák azokat, nem panaszkodnak. Összegezve az a benyomásom, hogy errefelé derűlátó, istenfélő és szülőföldszerető emberek laknak, akik békés, dolgos életet szeretnének élni.

Az egyik helyi apró élelmiszerboltban ékes orosz nyelven kér fekete borsot egy asszonyság. Erre a magyar eladólány gyorsan elmagyarázza szintén ékes, de magyar nyelven a frissen betelepült orosz nőnek, hogy itt bizony csak magyarul értenek. Az asszonyság derűs megértéssel nyugtázza a helyi viszonyokat, majd csak megkapja a kívánt fűszert.

– Nálunk egyfajta antiasszimiláció figyelhető meg, vagyis a községünkbe költöző ukránok és oroszok alkalmazkodnak hozzánk, hiszen a 2340 lakos kilencven százaléka magyar anyanyelvű, és a betelepültek többsége is érti-beszéli már anyanyelvünket. A szlávok gyermekeiket magyar óvodába és iskolába járatják, hittanra íratják be őket, sőt egyházi programjainkba is bekapcsolódnak – magyarázza a szokatlan jelenséget a református lelkész.

Hasonló tapasztalatairól számol be Márkus Miklós iskolaigazgató.

– Iskolánkba egyre több ukrán és orosz gyermek iratkozik be. Ennek nem csupán technikai vagy anyagi okai vannak, hanem a magyar nyelv tekintélyének emelkedése is közrejátszik – támasztja alá a tiszteletes értesüléseit az iskolavezető. A magyar nyelv ázsiójának növekedése a környező falvakban is megfigyelhető, például Bakoson. Az itt lakók jelentős része azonban, ha teheti, gyermekeit az anyaországban taníttatja. Rengeteg kárpátaljai orosz vagy ukrán szülő is magyar főiskolára, egyetemre küldi srácait, mert színvonalasabb oktatást remélnek.

– Orosz vagyok, és szovjet katonaként érkeztem Kárpátaljára, magyar lányt vettem feleségül, és mindkét lányunkat magyar gimnáziumba járattuk, hogy később Magyarországon tanulhassanak tovább, mert így több lehetőségük lesz az Európai Unióban – mondja Konsztantyin, aki taxisként dolgozik a határ mentén.

A Kárpátalján élő szülők pedig, hasonlóan az osztrák határ mellett élő magyarok sokaságához, a túloldalon vállalnak munkát.

– Én is az egyik határ melletti községbe járok egy családhoz napszámba dolgozni, ahol a majorságot gondozom, szüretelek, takarítok a házban, szóval minden munkát elvégzek a gazdaságban, amit tudok, mert a nyugdíjam arra sem elég, hogy kifizessem a rezsimet – meséli Horthy Valéria.

– Mindenki furcsállja, hogy a világon széltében-hosszában gazdaságilag erősek a határövezetek, vámszabad területeket hoznak létre, a határ mentén ipari üzemeket építenek, és így tovább. Mi is osztatlan örömmel fogadtuk a Mezőkaszony–Barabás-kishatár megnyitását, később azonban megismertük annak árnyoldalait is. Az eredeti nemes célkitűzésekkel ellentétben az üzérkedés eldorádójává vált – ezt már Petneházy István mondja komoran, aki nem csupán a közösség történelmével foglalkozik, de talán ő az utolsó helyi szőlősgazda.

A legnagyobb gondot azonban a tömeges kivándorlás okozza, tudom meg a református lelkésztől, akinek a gyülekezete a tavalyi évhez képest százötven lelket veszített, és a folyamat rendületlenül tart. Az idei tavaszi behívóhullám a legjobb példa: kilencvennégy férfi kapott levelet a seregtől a faluban, közülük ötvenen magyar útlevelükkel órákon belül átlépték a határt, elmenekültek a háborúskodás elől. Ezt a számot legalább hárommal kell megszorozni. A családtagjaikkal, akik idővel követni fogják őket.

– A helyzet az, hogy Szabolcsban sokkal gyorsabban és biztonságosabb körülmények között lehet munkahelyet teremteni, mint nálunk. Ukrajnában a beruházások terén komoly gondok vannak a jogharmonizációtól kezdve egészen addig, hogy minden csinovnyik tartja a markát, az alvilágról nem is beszélve. Vagyis a magyar határ menti, 10-15 kilométeres sávba telepített gyárakban, üzemekben van a nagy lehetőség, ahová naponta ingázhatnak a beregi emberek – mondja Radvánszky Ferenc.

Ráadásul a református közösség magára vállalná a munkaerő-szervezést, garantálná, hogy szakképzett, becsületes, megbízható embereket ajánl.

– Ha természetellenesnek nyilvánítjuk a szállásterületek elhagyását – folytatja okfejtését Radvánszky Ferenc –, akkor az értékeinket itt kell megmenteni a magyar nemzet számára, ehhez pedig meg kell szüntetnünk a kivándorlás okát. Az embereket szülőföldjükön kell tartanunk.