Hollywoodi sztori Hajdúhadházon

Hajdúhadház sokáig magára hagyott településnek számított. Most ez változhat, hála a kosárlabdának is.

„Nem attól félünk, hogy nem illeszkedünk be, hanem attól, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk. A fény rémít meg, nem a sötétség.” (Carter edző)

Két feliratra leszünk figyelmesek, amint belépünk a Hajdúhadház főterétől egysaroknyira lévő kocsmába. Az elsőt, amely megsárgult lapon áll a lambériázott falon, nem értjük: „Tilos a naprázás!” Rákérdezünk hát a csaposnál.

– Szotyolázást jelent. Nálunk így mondják. Miattuk kell – bök fejével a kocsmában tartózkodó cigány vendégek felé, majd magyarázatot is fűz hozzá. – Állandóan szétdobálják a héjat, nem győzöm takarítani.

A másik felirat – Hajrá, Loki! – jóval egyértelműbb, hiszen mindössze 16 kilométerre vagyunk Debrecentől, a DVSC hazájától. Kérdésünk azért ennek kapcsán is van: hogyhogy nem a Hadházi Farkasok, a helyi kosárlabdacsapat zászlaja lóg a pultról? A válasz prózai, vendéglátónkat inkább a foci érdekli, de azt elismeri, hogy jól megy a csapatnak, amit javarészt „a Dénesnek” köszönhet, aki „benne van itt mindenben”. Csáfordi Dénesre, a város fideszes polgármesterére céloz, aki „sokat tett a városért”, míg szerinte a korábbi településvezető inkább „a zsebébe tett sokat”.

Már itt, a pultnál ácsorogva is szóba kerül az a Dr. Földi János Általános és Művészeti Iskola, amelyért a közelmúltban erélyesen megküzdött a jelenlegi hajdúhadházi vezetés a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) tankerületével. A helyi önkormányzat ugyanis nem ment bele, hogy – más településsel ellentétben – az azóta Klebelsberg Központnak, azaz KK-nak nevezett Klik által fenntartott, de a város által üzemeltetett köznevelési intézmények működtetői feladatait az idei év kezdetével feltételek nélkül átadják a területileg illetékes tankerületi központok.

Ennek következményeképpen például az önkormányzat és mindenki más bérleti díjat lett volna köteles fizetni a tankerületnek, ha tanítási időn kívül „nem oktatási célú tevékenységekre” kibérelik az iskolát. Ez hatalmas érvágás lett volna a városnak, végül szerény bérleti díj fejében kompromisszumos megoldás született, de a csapos csak vállrándítással intézi el a hírt. Szerinte ugyanis az iskola már nem olyan, mint amikor ő járt oda, mert nagyon elromásodott. A kocsmától mindenesetre nincs messze az oktatási intézmény, míg odagyalogolunk, számos közmunkással, településőrrel és egy kenyeret majszoló kóbor kutyával találkozunk.

Az iskola tornaterméből hangos trappolás zaja hallatszik ki, odabent tartja edzését a kosárlabdaszakkör Pécsi Lajos irányításával, aki egyébként testnevelő tanár, emellett a Hadházi Farkasok játékosa. Cigány és nem cigány srácok rohannak párosával palánktól palánkig, közben egymásnak passzolgatják a labdát, majd kosárra dobják, s bár sokszor a palánkot sem találják el, nem tűnik el a vigyor az arcukról. Meccsük olykor inkább emlékeztet a pankráció, a rögbi és egy tömegverekedés keverékére, mindenki azt szeretné, ha nála lenne a labda, és sok mindent be is vetnek megszerzésére. Életkori sajátosság ez, tudjuk meg Pécsi Lajostól, aki sokszor meg is állítja a játékot, s elmagyarázza, mennyire fontos a labda nélküli mozgás, a helyezkedés. A fiúkat úrnak szólítja

– Ez a tisztelet megadása, a lányokat kisasszonyként szólítom meg a testnevelésórán.

Ezt következetesen betartja és be is tartatja a fiatalokkal. Győri Béla, a Farkasok U16-os csapatának edzője egyetértően bólogat, maga is pontosan így csinálja, mert öt évvel korábban megtapasztalta azt, amivel a fiatalokkal foglalkozó kollégája jelen időben szembesül.

– Nagyon nagy a lemorzsolódás, fél évvel az első szeptemberi foglalkozások után jó, ha harmaduk megjelenik az edzésen – mondja. Ő néha még szenved attól, ami Győri Béla számára már csak rossz emlék, és szinte már nosztalgiával emlegeti.

– Megtörtént, hogy a hét végi meccsre készülve egyszerűen nem voltunk elegen. Nem jöttek el a gyülekező helyszínére, úgyhogy mentünk Hajdúhadház külső részeibe, és szabályosan elragadtuk a gyerekeket. A szülő nem is tudta, hogy a gyerekének meccse lesz, vagy egyszerűen nem ébresztette fel, mert hát hétvége volt, ugye

Így aztán volt jó néhány meccse a csapatnak, amikor 0:20-at írtak be a jegyzőkönyvvezetők végeredménynek, ami azt jelenti, hogy nem tudtak kiállni a mérkőzésre. Hogy ma már inkább a Farkasok csapata szokott ilyen pontkülönbségű győzelmeket aratni, annak is köszönhető az edzők szerint, hogy személyesen jelezték a szülőknek, számítanak a gyerekükre. Magyarul: partnerként kezelték, komolyan vették őket. Győri Bélának nagyon sokat segített a Carter edző című amerikai film, amelyben Samuel L. Jackson olyan kosárlabdaedzőt alakít, aki egy gettósuli játékosaiból hoz össze ütőképes csapatot. Győrinek ehhez eleinte arra volt szüksége, hogy harminc százalék szakmázás, gyakorlás mellett a további hetven százalékban neveljen, fegyelmezzen. Meg kellett tanulniuk például, mekkora önfegyelemre van szükség ebben a sok testi érintkezéssel járó játékban: egy-egy faultnál nem szabad például hirtelen haragból visszaütni. Visszatérő kifejezés beszélgetésünk során a „nehéz közeg”, de az ebből fakadó hátrányokból sikerült előnyt kovácsolni.

– Ezek a gyerekek gyors döntéseket tudnak hozni – mondja a tréner, és ezeknek köszönhetően szép lassan jöttek a sikerek is: a Farkasok ma már sokszor ki-ki meccset játszik a debreceni akadémia játékosaival, akik jóval többet tudnak edzeni. Nekik nincs olyan gondjuk, mint ami Hajdúhadházon teljesen mindennapos probléma: több játékos egyszerűen nem tud megjelenni a heti két edzés egyikén, mert fél ötig vannak az iskolában, ráadásul egy másik településen. Úgyhogy a Farkasok U16-os csapatában szeptemberben mindig az órarendek összehangolásával indul a szezon. A szervezettség azonban már látszik, sőt hallatszik is az edzéseken: nekik már nem kínai vászondorkójuk van, hanem kosárlabdacipőjük, amely csikorog a linóleumon, de még annak is van ritmusa. A kihagyott helyzeteknek pedig következményük: mindenki fekvőtámaszt nyom. Carter edző amúgy megfuttatta a csapatát.

De térjünk vissza az általános iskola tornatermébe. A labdával és egymással birkózó srácok elvonultak, nagyobbak érkeznek a helyükre. A labdától ők sem tudnak elszakadni, legalább harminc pattog a teremben. Edzőjük, Walke Károly csendben nézi a sokadalmat, majd halkan megszólal, és leül. Síri csend lesz, a kosarasok pedig azonnal körbeülik. A száznegyvenszeres magyar válogatott játékos-edzőnek szívügye, hogy gyerekeknek tart edzést, emellett ő foglalkozik a felnőttekkel, és játszik is a csapatban. Ő a település 710 közmunkásának főnöke.

– A felnőttekkel sokszor nehezebb dolgom van, többször kell elmondanom ugyanazt, mint a gyerekeknek, mert nekik nincsenek sokszor évtizedes rossz beidegződéseik. A gyerekek alapvetően egyformának születtek – mondja ezt úgy, hogy van olyan közmunkás szülő, akinek délelőtt dirigál, délután pedig edzést tart a gyermekének.

El kellett így telnie egy kis időnek, mire rádöbbentek, micsoda lehetőségek rejlenek a sportban. Utazhatnak például, ami sokaknak nagy szó: vannak ugyanis olyan fiatalok, akik szociális helyzetük miatt Hajdúhadházat sem hagyhatnák el.

Itt jön a képbe ismét a Klik tankerületével folyó küzdelem az általános iskoláért, azon belül is az önkormányzat tornateremért vívott csatája. Erről már Csáfordi Dénes polgármester, nem mellesleg a Farkasok egyesület társalapítója beszél lapunknak.

– A bérleti díjat csak úgy tudtuk volna előteremteni, hogy tagdíjat szedünk. Az pedig nagyon sokakat elriasztana. A csapatban játszó gyerekeknek még a cipőjüket is mi vesszük, a tagdíj végképp keveseknél férne bele.

Az NB II-ből most a megyei osztályba „erőgyűjtés” miatt lesorolt Farkasok szinte kizárólag pályázati forrásból tudja fenntartani magát, húszmilliós költségvetése jó részét a társasági adó sportcélú felajánlásai teszik ki.

– Ami más településeken bónusz, az a mi csapatunknak az életet jelenti – jegyzi meg a polgármester. 2010-ben Csáfordiék elhatározták, hogy a közösségek újjáépítésében az önkormányzatnak zászlóshajóvá kell válnia, elsősorban a sport és a művészetek terén. Azért volt erre szükségük, mert a rendszerváltás igen rossz állapotban érte a települést: a környékbeli téeszek megszűntek, továbbá, idézve a 13 ezer lelkes város vezetőjének diplomatikus szavait, „helyben sajátosan értelmezték a tőkefelhalmozást, egyes emberek kezében elfekvő kincsként gyűlt össze szinte minden”. Ehhez képest ma már lakásépítésbe fogott az önkormányzat, és Csáfordi legalább olyan büszke azokra a fejlesztésekre, amelyekbe az itteni vállalkozók fogtak: az ő olvasatában ez azt jelenti, hogy itt képzelik el a jövőjüket.

A polgármester azért elismeri, hogy ez még nem a Kánaán. Való igaz: az utcára lépve itt is találkozunk azzal a villanyoszlopra ragasztott hirdetéssel, amelyhez hasonlót már több északkelet-magyarországi településen láttunk. Szombathelyre keresnek mosodást, nyolc általános iskola az elvárt végzettség, a szállást és az étkeztetést a munkáltató állja. Mégsem tolonganak a munkalehetőséget megragadók, pedig 25 százalékos a munkanélküliség Hajdúhadházon. Egy, a főtéren söprögető, közmunkás cigány asszonytól megtudjuk, ő például miért nem kap rajta: nincs megfelelő végzettsége. Míg társai zsörtölődnek a közmunka feltételei miatt – nem lehet hazamenni akkor sem, ha elvégezték a kiszabott munkát –, ő örül neki, hogy többet keres, mint amennyit segélyként kapott. És büszkén mondja, hogy munkájuknak köszönhetően szépült meg a főtér: szerinte nélkülük tele lenne pálinkás- meg kólásüveggel. Elmeséli, hogy ma már nincs probléma a cigányok és a „magyarok” között.

– Csak egy-két magyar utálja még mindig a cigányokat, de egy-két cigány miatt néha meg is értem őket – mondja, és szinte mellesleg megjegyzi, hogy neki „magyar” férje van.

Lányai már nagyok, ők már nem kosarazhatnak, de reméli, hogy unokáiból „hadházi farkas” lehet valamikor.