Nagypénteki sokaság

A nagypéntek története állásfoglalásra késztet: Jézus mellett vagy ellene. Nincs harmadik opció.

Ahogy később a keresztyén gyülekezetek történeteiben a közösség feladatmegosztásában a személyes felelősség és az egyénnek a közösségben elfoglalt helye, szerepe fontos lesz, úgy már a jézusi történetekben is látható, hogy a személyes állásfoglalás, hitvallás, a személyesség első számú kérdés. A tömeggel sodródónak ugyanazt a kérdést teszi fel Jézus, mint egykor a tanítványoknak: kinek mondanak engem az emberek, és kinek mondotok ti, kinek mondasz te? Az ember része mindenféle sokaságnak, de a Jézushoz képest elfoglalt pozíció személyes. Bruegel képén a római légiósok által fenntartott rendben ki-ki a maga helyén veszi körül az Emberfia drámájának színhelyét, de ahogyan körülveszi, az nem esetleges. A nagypéntek története állásfoglalásra késztet: Jézus mellett, avagy ellene. És nincs harmadik opció, mert a nem állásfoglalás is állásfoglalás.

Magyarázataikban a hozzáértők sokféle jelentésréteget különböztetnek meg a festmény üzenetét illetően. A sokféle, Krisztus szenvedésére és halálára nézve szimbolikus jelentés között jól érthetjük a tömeg szerepét. Előttünk áll az Isten Fiát körülvevő, Őt elhagyó, de mégis valamilyen módon hozzá vonzódó sokaság. Az idők teljességében egyszer, de kétezer éve napról napra újra és újra lejátszódó dráma szereplői között a néző maga is ott lehet. Bruegel képe, Kántor Péter szövege nemcsak ama első és mindent eldöntő eseményt idézi, de tükre is a mindenkori, ma épp a mi XXI. századi időnknek, életünknek. A keresztyén értelmezés szerint teremtményként mindannyian ott vagyunk a Krisztus körében, ha tudunk róla, ha nem. A tömeg – legyen az a legnagyobb létszámú, s nevezzük emberiségnek – része vagyok én is, ha akarom, ha nem. Szintén a Szentírásból tudható, hogy Krisztus váltságmunkája az Atya válasza az ember bűnére, s ami azóta történik, az az ember válasza az Atya szeretetére.

Bruegel humanista festő, tömegábrázolása nagyon is részletes. A maga korában meghökkentő is lehetett, mert a Megváltó szenvedését körülvevő alakok nem az addig megszokott sémák szerint csodálkoznak vagy rettennek meg, vagy épp ellenkezőleg: gúnyolódnak vagy erőszakoskodnak. A képen már ott vannak a közönyösek vagy épp azok, akik észre sem vesznek semmit a valódi drámából. Modern festmény ez, ötszáz év távolából. S modern abban is, hogy – és ez az idézett Kántor Péter-versre is áll – a szenvedés, az elveszettség, a tragédia felidézése mellől fájóan hiányzik a feltámadás, a kegyelem, a harmónia, a megbékélés arányos bemutatása. Pedig a nagypéntek a húsvét felől számolandó. A történet nem ér véget a Golgotára menet, sem a sziklasírban, hanem „a hét első napjának reggelén” folytatódik, és kiteljesedik majd a mennybemenetelkor és a pünkösdi történetben. Pünkösdkor, amikor a tömegből, amely utoljára nagypénteken vette körül az Isten Fiát, kiválasztott („eklekton”) nemzetség lesz, a különböző etnikumokból egy, mégpedig szent („agion”), és így, együtt megszerzett (megváltott) nép. „Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, hogy hirdessétek annak üdvözítő tetteit, aki a sötétségből meghívott titeket az ő csodálatos világosságára” – ahogy ezt Péter apostol írja (első levél 2,9) a keresztyéneket körülvevő ellenséges közeggel szemben (is) megerősítendő.

A hetes busz, a mindenkori plázák fekete pénteken, a szűk udvar az erkély alatt Veronában vagy régen a Stefánia út a Népstadionnál meccs előtt, id. Pieter Bruegel festménye; ezerféle helyszínt lehetne még sorolni, ahol tömeg volt, van és lesz. Személyes válaszra váró kérdés, hogy hol a helyünk a Krisztus keresztje körül, és ahol a helyünk van, onnan pontosan látszik-e az, ami történik és amiért történik. Mert az a tömeg is mi vagyunk, akik „valami vízen mennek által, [ ] együtt mind az ember fiával / mennek föl a Kálváriára”.

A szerző a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium igazgatója.