Egy magyar falu, ahol januárban született Jézus

Lóréven még a magyarok is átvették a szerb szokásokat, és csak pravoszláv templom található.

Mivel Jézus istállóban született, a pravoszlávok ennek a szimbólumát, szalmát visznek a házukba, s az asztalra is tesznek belőle a szentesti vacsoránál. Ezt követi a betlehemezés, amikor gyerekek járják körbe a falut. De ezzel még nem ért véget a szenteste: rövidesen újra együtt ünnepli a falu Jézus születését.

– Öt babánk is született a faluban, miután polgármester lettem! – mondja büszkén Bogdán György, a falu vezetője az irodájában, mikor Lórév lakosságáról kérdezzük. A férfi még csak 26 éves múlt, de szemmel láthatóan arra termett, hogy vezető legyen: szavai határozottságról árulkodnak, s bár csak 2014-ben nyerte meg a választást két kihívójával szemben, olyan, mintha évtizedek óta végezné a munkáját.

Végzős a jogon, de a családi gazdaságukban is dolgozik az édesapjával. Kérdésünkre, miért döntött úgy, hogy indul a polgármesteri székért, így válaszol: a szülei őt arra tanították, hogy több lábon álljon, s mivel a jogi egyetemen a közjog érdekelte leginkább, adta magát a lehetőség, hogy polgármesterként foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel.

A falunak valaha hatszáznál is több lakosa volt, 1924-ben azonban egy részüket kitelepítették a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba. A rendszerváltás után viszonylag állandó maradt a lakosságszám, időnként még gyarapodott is, a legutóbbi választások idején 317 lelket számolt a falu. A polgármester a szerb közösség megmaradásának titkát abban látja, hogy korábban nem volt olyan nyitott a világ, mint manapság, így csak kevesen költöztek innen Budapestre. Továbbá a nyelvi problémák mindig is egyfajta szűrőt jelentettek a betelepülni vágyóknak, hiszen ha teljes életet akartak élni, előbb vagy utóbb meg kellett tanulniuk valamennyire szerbül. Ám az sem mellékes, hogy Csepel-sziget déli csücskén a település már nem túl vonzó az ingázóknak, hiszen nem tartozik szorosan a budapesti agglomerációhoz. S végül a közösség ilyen tiszta megmaradását az is segítette, hogy a lakosok helyben meg tudtak oldani mindent, hiszen nagy földterületek tartoznak a faluhoz. Így bőven van munka, a munkanélküliség ma is elhanyagolható.

Lórév maga is gondoskodik a közösség fennmaradásáról: szerb nyelvű óvoda és négyosztályos általános iskola is van itt, ahol az oktatás és nevelés szerb nyelven folyik, mindössze 18 óvodásnak és 12 iskolás gyermeknek. Bogdán Zsigmond, a falu gondnoka naponta hozza és viszi a szomszédos Ráckevéről az iskolásokat, hiszen az ottani szerbek közül többen is inkább ide íratják a gyerekeiket.

– Ez egy igazi szerb település! – mondja Bogdán György, amikor arról kérdezzük, hogyan kell elképzelni azt, amikor együtt ünnepel a falu. Ám minden esemény közül a pravoszláv karácsonyt tartják a legfontosabbnak, ilyenkor tüntetik ki érdeméremmel azokat, akik sokat tettek Lórévért. Ehhez kapcsolódik a szerb szilveszter is, amelyet január 13-án tartanak, s nem feledkezhetünk el a húsvétról és a falunapról sem, amikor minden lórévi hazautazik, hogy együtt ünnepeljenek a Duna partján.

Proto – így szólítják Lóréven a helyiek a pravoszláv pópát, Rade Szavicsot, amely a szerb protojerej szóból ered; ez nálunk az esperesnek felelne meg. A vörös hajú, vörös szakállú pap alig tud magyarul, így csak szerbül váltunk néhány szót, mielőtt a misére készülődik. Felesége, Dejana kéri, hogy üljünk le, melegedjünk fel náluk. A házaspár eredetileg a horvátországi Vukovárról származik, ahonnan a háború idején a magyar határ közelében lévő Baranyabánra (Popovac) költöztek, hiszen a férjét oda irányították egyházi vezetők. Majd Mohács mellé osztották be egy faluba, onnan kerültek nyolc éve Lórévre.

Három gyerekük is otthon van most velük, a legidősebb, Nikola Belgrádból jött haza, ahol politológiát tanul, Deszpot még gimnazista, a legfiatalabb, Anasztaszija kilencéves. Most mind ünnepi ruhába öltöztek, édesanyjuk a szentesti asztalt is megmutatja: már kész a prebranac, egy babétel, amely nem is leves, de nem is főzelék. Úgy készül, hogy először megfőzik a babot, majd a sütőbe teszik, a pravoszlávoknál szenteste ez a vacsora. Az ajándékot Bozsics Bata hozza, vagyis a „karácsonyi testvér”, aki a pravoszlávoknál az asztal alatti szalmában elrejti a gyerekeknek hozott ajándékokat. További érdekességeket is megtudunk az asszonytól: itt senkinek sincs szerb állampolgársága. Hogy lehet ez? A pópa fia, Nikola úgy látja, hogy az felesleges lenne, hiszen nem ilyen papírban mutatkozik meg, hogy ki a szerb. Emellett a szerb állampolgárság megszerzése még hosszas folyamat is lenne. A badnjaki mise rövidesen kezdődik.

– Nagyon, nagyon furcsa volt – így emlékszik vissza nyolc év után Béres Zoltán arra a napra, amikor először szembesült vele, hogy Lórév szerb falu. A harminc körüli férfi eredetileg Miskolc környékéről származik, ahol csak kevés idegen szót hallott gyermekkorában. Miután Budapestre költöztek, a feleségének megtetszett itt egy parasztház, s azonnal meg is vették, hiszen családot szerettek volna.

A fiatal házaspárt gyorsan befogadta a falu, néhány év múlva már azt vették észre, hogy a helyiek az ortodox ünnepekre is elhívják őket. Ilyenek a házszentelő ünnepek, amelyekre ma már ők is hivatalosak. A házaspárnak két kisfia is született, akik a helyi szerb óvodába és általános iskolába járnak. Zoltánéknak eszébe sem jutott, hogy máshová írassák gyerekeiket, inkább azon gondolkodtak, hogyan maradhatnának minél tovább a faluban a gyerekeik. Ők már ide tartoznak.

A háromszáz fős faluból rengetegen jöttek el a szentesti misére, a templom padlójára ezen a napon szalmát szórnak. Pravoszláv szokás szerint a férfiak külön vannak a nőktől. Állva hallgatjuk a szentmisét. A pópa természetesen szerbül szól a hívekhez; a liturgikus szövegek elmondása közben kétszer is körbejár a hívek között a tömjénezővel.

Ha Szerbiában, szerbek közt élnénk meg ezeket a pillanatokat, talán kívülállóként szemlélnénk az ortodoxiát, most azonban egészen mást érzünk. A szerbek és a magyarok együtt ünneplik itt Jézus megszületését, mindenki a maga szokásai szerint: a szerbek jobbról balra, a katolikusok balról jobbra, a reformátusok pedig nem vetnek keresztet. A Szent Miklós-templomban ez természetes.

A lórévi szerbek története különös módon fonódott össze a magyarsággal. Az 1848-as forradalom után Görgey Artúr itt jelölte ki a táborhelyét, mert a szabadságharcosok attól tartottak, hogy Jellasics átkel a Dunán, és a Pesti-síkság felől bekeríti a fővárost. Ekkor fogták el a közelben az udvarhű Zichy Ödön grófot, akinek a poggyásza átvizsgálása után előkerült egy köteg Ferdinánd császár nevével ellátott kiáltvány, amelynek az volt a célja, hogy a magyar kormány ellen lázítsa a délszláv lakosokat. A rögtönítélő bíróság ezért hazaárulás vádjával felakasztatta a grófot a Duna-parton. Tíz évvel a szabadságharc leverése után a császári család kápolnát emeltetett itt Zichy emlékére. Ma is kiemelkedik a széles mezőből, amelyet olykor teljesen elönt a Duna. Az első világháború idején a Monarchia seregébe sorozták be a helyi szerbeket, akiknek talán éppen saját nemzettestvéreik ellen kellett fegyvert fogniuk a déli fronton; a hősök nevét a templom bejáratánál emelt emléktábla őrzi.

A szocializmus éveiben egyre több vegyes házasság köttetett a faluban. Vásárhelyi Lajos, a lórévi önkormányzat egyetlen magyar képviselője is szerb lánnyal kötötte össze az életét, így a családban két karácsonyt is ünnepelnek. A ma már nyugdíjas férfi a rendszerváltás előtt községi elöljáró volt, ebben az időszakban adtak nevet annak a négy utcának, amelyet korábban csak számmal jelöltek.

– Legyen ilyen is, legyen olyan is – emlékszik vissza a férfi a névadásra, így testvériesen két szláv (Csernojevics Arzén: „ő hozott minket ide”, mondják a helyiek a XVIII. századi szentendrei pátriárkáról; és Alexa Dundity, aki horvát kommunista volt) és két magyar (Dózsa György és Kossuth Lajos) nevű utcája lett Lórévnek. A képviselő-testületi üléseket itt magyarul tartják, mert amikor magyar ember is van a társaságban, akkor úgy beszélnek, hogy ő is megértse. Lóréven ez a tiszteletadás egyik formája.

A karácsonyi mise után kezdődik a templom melletti tűzgyújtás. A tűzifát már elő is készítették máglyát emelve. A pópa nagyobb tölgyfaágat tart a kezében, amelyre keresztet vetve bort és mézet önt, hogy ezzel áldja meg a badnjakot. Az ószláv ima végén a tűzre dobja az ágat, majd a hívekhez szól. Most már a közösség melegségét érezzük, így mit sem törődünk a dermesztő faggyal. Ezután mindenki hazavihet magával egy tölgyfaágat.

A tűzgyújtás után bort és pálinkát isznak az egybegyűltek. Rade Szavics, a pópa közben elmagyarázza nekünk: a pravoszlávok nem véletlenül választották a tölgyfa ágát szimbólumként. Ez keményfa, amely sokáig biztosítja az otthon melegét.

Lyubomir Alexovval is Lóréven ismerkedünk meg, aki a hazai szerb kisebbség parlamenti szószólója. Ezt a tisztséget azok számára hozták létre Magyarországon, akiknek a nemzeti kisebbségi listájuk nem nyert mandátumot az országgyűlési képviselők választásán. A férfi a rendszerváltás után 24 éven át vezette a községet, így tőle érdeklődünk, hogyan élte meg a falu a délszláv háborúkat. Alexov emlékeztet: abban az időszakban a média meglehetősen egyoldalúan tájékoztatott a délszláv eseményekről, a szerbeket állították be minden probléma okozójának, s ez rosszulesett a lórévi szerbeknek, hiszen a média általánosítva beszélt a szerbekről, nem pedig az egyes bűnösökről. A lóréviek viszont távol maradtak az eseményektől, szerepük annyiban merült ki, hogy a többi magyarországi szerbbel élelmiszert és ruhát vittek az árvaházaknak. Ettől eltekintve a magyar–szerb kapcsolatok kifejezetten jól alakultak, különösen az utóbbi időszakban, amikor Magyarország és Szerbia viszonya egyenesen kitűnőnek mondható. A hazai szerbek a magyar parlamenti pártokkal jó kapcsolatokat ápolnak, ami sajátos helyzetükből adódik: mivel nincs parlamenti képviseletük, arra vannak utalva, hogy mindenkivel jóban legyenek.

A szószólónál is rákérdezünk, miért nem érdekli a helyieket a szerb állampolgárság. Alexov ezt azzal magyarázza, hogy Lóréven teljesen elválik egymástól a nemzethez tartozás és az állampolgárság, az egyikből nem következik a másik. Emellett a szerb állampolgárság megszerzése sem egyszerű folyamat, ő maga sosem kérvényezte azt annak ellenére, hogy valaha az Országos Szerb Önkormányzat elnöke volt. Megmutatkozik a Szerbiától való távolság a beszédben is: Lóréven gyakran használnak olyan archaikus szavakat, amelyek Szerbiában már teljesen kikoptak a közbeszédből. A török időszakból eredeztethetők ezek, hiszen az itteni szerbek egy része török uralom alatt is élt a Balkánon. Ők továbbra is az odžak szót használják a dimnjak helyett (kémény), a lépcső, vagyis a stepenice itt bašamak, s így van ez az udvarral is, amelyet a lórévi szerbek dvorište helyett avlijának neveznek.

A testvértelepülésekkel is különösen alakult a viszony. Lórévnek egyetlen szerbiai testvérfaluja van, ez pedig magyar település, méghozzá a legdélebbi: Székelykeve. Így a legészakibb szerb többségű falu testvére nem más, mint a legdélebbi magyar többségű település, mindkettő távol fekszik anyaországától; külön feladat megőrizni a nyelvet, a kultúrát és az identitást.

– Igen, a közös sors – összegzi Alexov ennek a testvériségnek a lényegét.

– Hristos se rodi! – január hetedikén, karácsony napján így köszöntik egymást a pravoszlávok, ami annyit jelent: Jézus megszületett! Erre a szokások szerint a másik ember így válaszol: „Vaistinu se rodi!” – azaz: valóban megszületett!

A karácsonnyal Lóréven nem érnek véget a januári ünnepek, mert a Julianus-naptárban az újév is jócskán eltolódik. A falu természetesen akkor is együtt ünnepel, a szerbek és a magyarok boldog új évet kívánnak egymásnak. Ma, 577 év után a lórévi szerbek továbbra is gondosan ápolják őseik szokásait. Azokét, akik a lórévi Duna-partra érkezve még nem sejthették, hogy új otthonra találtak itt, mindörökre.