A huszadik század két találmánya volt a repülőgép és a tengeralattjáró, így nem csoda, hogy az atomkorszak megjelenéséig kombinálták őket. A repülő természetesen hidroplán volt, hiszen az úszótalpak lehetővé tették a felszínre jött tengeralattjáró melletti vizek fel- és leszállópályaként való használatát. Másrészt rejtetten nagy távolságra elvihették a hidroplánt, ami a világbirodalmi helyzetet védte, vagy éppen az arra való törekvést mozdította elő. Egy brit, egy holland és egy japán víz alatti hidroplánhordozót mutatok be.
Az első világháború alatt épített M típusú tengeralattjárókból háromra egy túlnyomásos hangárt építettek a torony elé, ahol hátrahajtható szárnyakkal tárolták a kétszemélyes Parnall Peto hidroplánt. Előtte egy
A hidroplán kilencméteres fesztávú szárnyaival majd’ kétszáz kilométeres sebességgel két órát repülhetett – elég nagy területet volt képes felderíteni. Ezért vitt a pilótán kívül magával megfigyelőt is.
Fokker repülőgépgyár a húszas évek végén a britnél kicsit nagyobb méretű hidroplánt gyártott, ami már ezer kilométeres hatótávolságra volt képes. A szigetvilágban azonban a tengeralattjáró meghosszabbított légi karjának használták ott, ahol nem volt elég mély a víz.
A hidroplán még félig fából épült, és úgy rakták össze darabjaiból a tengeralattjáró előfedélzetén.
Majd kicsit lemerültek, és kiúszott a gép felszállásra. De használták csónak helyett parti kapcsolatra is nagyobb távolságra.
A második világháború előtt a Japán Császári Haditengerészet három hidroplánból álló bombázó köteléket kívánt más földrészeken bevetni. Yamamoto tengernagy ezért építtetett tengeralattjáró repülőgép-hordozókat, magyarán hosszú, vízhatlan hangárt tettek a hajótestre.
Az I-400 osztályú tengeralattjárójuk a hosszáról kapta a nevét.
