Egy éve írtam már a brit birodalmi hidroplánokról. Miként a római birodalmat a köves utak, a brit világbirodalmat a két világháború között kiépített légi utak vérkeringése tartotta össze Kanadától Afrikán és Indián át Ausztráliáig. A hidroplánok királyi szállítója akkoriban az angol Short Testvérek repülőgépgyára volt. A harmincas évek végén a birodalmi légitársaság, az Imperial Airways megrendelésére a gyárban egy érdekes megoldást fejlesztettek ki a postajáratok hatótávolságának és gyorsaságának növelésére.
A megrendelő egy másfélszer gyorsabb postajáratot kért a gyártól, ami legalább fél tonna hasznos teherrel leszállás nélkül repüli át az Atlanti-óceánt Angliából Kanadába.
Remek ötletként a fejlesztők kitaláltak egy olyan hidroplánt, ami nem önállóan száll fel, hanem egy anyahajó hátán emelkedik a tengerről vagy a folyóról a magasba. Átrepüli az óceánt, közben a súlya jelentős részét képező üzemanyagot elégeti, és célba érve könnyedén leszáll a vízre.
A mérnökökön kívül a programban feltehetően mitológiában edzett kommunikátor dolgozott., aki az istenek hírnökéről, római nevén Mercuriusról Mercurynak nevezte el a postajáratot. Az anyahajó pedig értelemszerűen az istenek hírnökének anyja, Maia nimfa nevét viselte.
A két gép együttesét az egyik tervező nevén, annak tiszteletére nevezték el Mayo Composite-nak. A Short testvérek és az Imperial Airways szoros együttműködése akkor már 15 éve tartott, először a kicsi és gyors gép készült el és lett a Short S.20 számú gyári modell.
A hatezer kilométer hatótávolságra négy hajtóművel óránként 300 kilométeres utazósebességet terveztek, hiszen a hidroplán egy felszállással majdnem egy napig repült egyfolytában.
Spóroltak a pilótával is, a személyzet az akkor szokásos két pilóta helyett csak egy főből állt, aki mellett természetesen egy rádiózó navigátor dolgozott a pilótafülkében. Egy plusz ember a felszerelésével együtt legalább száz többletkilót nyomott volna akkor, mikor a 450 kilós hasznos teherben 50 kilóval így is alulmúlták az igényt.
Az anyahajó a cégnél az első felsőszárnyas polgári hidroplán volt, addig dupla szárnyúakat építettek. A felső szárnyban elhelyezett négy hajtómű már a világon terjedő klipper egyszárnyas hidroplán megoldást követte. A hajótest közepén a szárnyba egy, a „babyhidroplánt” tartó szerkezetet építettek.
A Short S.21 Maia nemcsak teherhordó, hanem 18 személyt szállító luxushidroplánként kisebb hatótávolságra és lassabban repült. Az elválást a levegőben a kisebb gép indította, miközben azt az anyahidroplán süllyedéssel segítette. A Mercuryt a vízen a felszálláshoz hajódaruval emelték be a helyére.
A hidroplánok a polgári repülésben az igényt stabilan kiszolgálták. Sőt egyszer – feltehetően hasznos teher nélkül – a Mercury egyfolytában majd tízezer kilométert repülve Angliából Fokvárost is elérte.
De a konstrukciót az egymásrautaltság is gyengítette, hiszen a következő felszálláshoz a gyors hidroplánnak az óceán túl felén be kellett várnia az anyahajót. Másrészt a háború is közbeszólt, felgyorsultak és más irányt vettek a katonai fejlesztések. Sőt lassan az anyahajóhoz hasonló nagyobb luxushidroplán is leszállás nélkül át tudta repülni az óceánt.
A Short testvérek S.23 modellje – amit már korábban bemutattunk – és társaik végül elavulttá tették az emeletes megoldást.
Ha tetszett a cikk, nézzék meg Vízirepülés.hu oldalunkat.
