Az ötvenes években mind a két atomhatalom – az USA és a Szovjetunió is – foglalkozott óriás hidroplán bombázók építésével. Az atomháború stratégái úgy gondolkodtak, hogy az első csapással minden elpusztul, de mindkét nagyhatalom óriás tengeri hidroplánokkal képzelte el a válaszcsapást. Az ötvenes évek végére a koncepciót legyőzte az űrtechnológia és az atom-tengeralattjárók eredményei, de szerintem a hidroplánok kölcsönös válaszcsapási képességének is köszönhető, hogy az atomháború mint lehetőség papíron maradt.
A hidroplán stratégiai bombázónak nem lehet elpusztítani a repterét, főként ha a működéséhez szükséges dolgokat elrejtik a víz alá. Mobil kiszolgálásukat tengeralattjárókkal gondolták mindkét oldalon. Az akkori hatótávolságok miatt a kontinensek között menet közbeni tankolás is szükséges lett volna.
Korábban már irtunk a tengeralattjáró és a hidroplán kapcsolatáról, ahol a tengeralattjáró légi felderítő eszköze volt hidroplán. Az atomkorszak kezdetén viszont megfordult a fontossági sorrend. Megjelentek a tervekben a tanker tengeralattjárók, melyek nemcsak kerozint, hanem váltószemélyzetet és fegyverutánpótlást is szállítottak volna.
A szovjeteknél nemcsak a tengeralattjárókra, hanem a tengeren elrejtett konténer kerozinkutakra is folyt a tervezés. Láthatatlan kerítésként a konténerek néhány kilométeres körzetében szonárokat helyeztek volna el. A leszálló hidroplán csak kódok használatával hívhatta volna a kutakat a felszínre a tankoláshoz.
1950 körül az USA haditengerészeti légi ereje Hidroplán Nukleáris Csapásmérő Erő létrehozására hirdetett pályázatot. Három feltételt írtak elő: 13 tonna körüli hasznos teher, 2400 kilométerre való eltávolodás a vízi bázistól és 0,9 Mach sebesség kis magasságban is.
A pályázaton Martin gyára nyert, aki talán gazdag életpályájából kiindulva SeaMaster néven ajánlott egy sugárhajtású stratégiai bombázó hidroplánt. A Martin egyik klippere korábban a Pan Am flottájának volt a tagja.
A Martin P6M SeaMaster egy negyven méter hosszú bombázó hidroplán, söpört szárnyakkal, amelyek hátranyilazottan pont annyit süllyedtek, hogy a végén el lehessen helyezni a gépet stabilizáló úszókat. A két-két sugárhajtómű vállmagasságban a szárnyakra lett ültetve. A csónaktest közepén forgatható bombaszekrényt terveztek, és a bombákat a vízen is utána lehetett tölteni felülről. Elsőre 1000 kilométeres óránkénti sebességgel, későbbi változatában már 3000 kilométerre is elrepülhetett volna.
A bázison a bombázó egy rámpán gurult ki-be a vízből úgy, hogy előbb ráúszott egy kerekes egységre, amit beúszáskor természetesen leoldott. A vízi ellátására terveztek egy hatalmas motoros tengeri szánt, amire hátul kihúzták, illetve a szán mellett parkolva újratölthették. Ellátó tengeralattjárót is rendeltek mellé, hiszen harci bevetését a világ óceánjai és tavai elpusztíthatatlan kifutópályaként szolgálták.
A haditengerészeti légierő a végső változatát átvette, de a stratégiai bombázó hidroplán sorozatgyártását koncepcióváltás akadályozta meg, a hatvanas évek elején már a rakéták kerültek előtérbe
A Szovjetunióban az ötvenes években sorra épültek a szárazföldi indítású stratégiai bombázók. Köztük egyik leghíresebb, a moszkvai légi parádén készített képemen látható Tupoljev Tu-95 Bear még ma is repül. De ha egy feltételezett amerikai atomtámadás után – gondolták akkor – megsemmisülnének a repülőterek, akkor csak a tenger vagy a hó marad. Ezért Hruscsov pártfőtitkár neves tervezőknek stratégiai nukleáris hidroplán bombázók tervezésére adott megbízást.
Elsőként egy olasz kommunista emigráns repülőmérnök, Roberto Bartini tervét nézzük, aki a sztálini tisztogatásoknak áldozatul esett, de a börtönben is szovjet bombázókat tervezett a német frontra. Az ötvenes években rehabilitálták, és Szibériába költözött. Lehet, hogy a hó és jég ihlette abban, hogy olyan kétéltű hidroplánt alkotott, ami becsukható sítalpakkal havon-jégen is üzemelhetett volna. A hidroplán akkor hatalmas, 250 tonna felszálló tömegének ma hozzávetőlegesen egy Airbus A330 háromszáz személyes utasszállító felel meg.
Bartini A-57 nukleáris bombázója hetven méter hosszú, az általa tervezett speciális, a végén negyvenméteres fesztávú deltaszárny két vége jó stabilitást biztosított a vízen. A két függőleges vezérsík közötti házban öt sugárhajtómű adta le a több mint két Mach sebességhez szükséges tolóerőt. A három pilóta 14-23 kilométer közötti magasságban repült volna 14 000 km hatótávolságra. A hatalmas hatótávolság ellenére Bartini a hidroplánhoz nem légi, hanem tengeri utántankolást tervezett, méghozzá tengeralattjárók bevonásával. A sítalpak miatt a sarkvidéki kiszolgálás is nyilván szóba jött. A hajtóműház tetején repülőgépeket rögzíthettek, amelyek onnan indulhattak bevetésre.
Ha tetszett a cikk, ajánljuk a témáról a hidroplánok aranykorát is megidéző e-könyvünket.
