Nemrég írtam arról, hogy az ötvenes évek két atomhatalma – a Szovjetunió és az USA – azokban az években atombombázó hidroplánok terveivel készült arra, hogy ne maradjon megtorlatlan az első atomcsapás. Részben ennek a kiegyenlítő kártyának is köszönhető, hogy a katonai stratégák akkor lemondtak az első csapásról, és ezzel az atombomba alkalmazásáról is. Az óriás hidroplánok pedig azért maradtak akkor a tervezőasztalon, mert időközben meghódították az űrt, és megjelentek a korlátlan víz alatti üzemidejű atom-tengeralattjárók.
Ha ma bárkitől szovjet repülőgép-tervezők neveit kérném, akkor egy legalább mindenkinek eszébe jut az Antonov–Iljusin–Tupoljev szentháromságból. Pedig talán ők is azért lettek olyan nagyok, mert a politikai vezetés versenyeztette őket egy-egy repülőgéptípus megtervezése kapcsán.
A Tupoljev Tu-95 – NATO-kóddal: Bear, a Medve – stratégiai bombázó még ma is hadrendben repül, első változatát az ötvenes évek elején kezdték tervezni. Azt viszont, aki a stratégiai, földrészeket átszelő nukleáris bombahordozókat már akkor beígérte Sztálinnak, amikor a szovjeteknek még atombombájuk sem volt, nem Tupoljevnek, hanem Mjasziscsevnek hívták.
A Medve kortársa-versenytársa Mjasziscsev M-4 – oroszul: a Kalapács – bombázó volt, amit aztán a tervező a nyitóképen ésa monyinói múzeum gyepén látható M-50-esre fejlesztett tovább. Hruscsov megrendelésére Mjasziscsev beugrott a vízirepülőgépek területére, M-70 néven megalkotta a fenti nagy hatótávolságú szuperszonikus nukleáris fegyverhordozó hidroplán változatát.
Ebben az időszakban Berijev már húsz éve vezette Taganrovban a róla elnevezett tengeri repülőgépeket alkotó irodát, Be-10 nevű sugárhajtóműves vadászhidroplánja már repült. Őt sem lehetett kihagyni, mivel a hidroplán hozzá tartozott, így az ő mérnökei is terveztek Hruscsovnak. A képen a mai sztárjuk, a Be-200 száll fel éppen.
Mjasziscsev az M-50-esből indult ki, de a hidroplánnál a szárnyvégi hajtóművek belelógtak volna a vízbe, így azokat a deltaszárny közepére húzta és dúcokon a szárnyra ültette. A szárny két végére pedig támasztó vízi úszókat tervezett.
A hidroplán felszálló tömege 240 tonna lett volna, ami nagyjából három darab mai Airbus A320-as teljesítményének felelne meg. Akkor még nem voltak relatíve keveset fogyasztó hajtóművek, így ebből a hatalmas tömegből 140 tonnát tett ki a négy hajtómű itatása.
A csónaktestű, 60 méter hosszú hidroplánt felszálláskor valahogy ki kellett emelni a tengerből, ezért a tervező a törzs eleje felé egy behúzható vízisítalpat, víziszánt alkalmazott. Amikor felbőgtek volna a hajtóművek, a hidroplán először szárnyashajó üzemmódba kapcsolt volna – így gyorsabban keletkezik a felszálláshoz szükséges felhajtóerő. Ezt a megoldást alkalmazza a francia Akoya is, valamint Burt Rutan nagyon várt Skigull hidroplánján is ez az elem lesz majd a nagy dobás.
Az M-70 utazósebessége a hangsebesség felett másfél Mach, nagyjából 1800 km/h lett volna 20 kilométeres repülési magasságon, az üzemanyag 3-4 óra közötti repülést biztosított volna, ami kevés volt a földrészek közötti táv legyőzéséhez. Ezért menet közben az óceánokra leszállva tengeralattjáró tankerrel terveztek neki vízi tankolást. A kétpilótás üzemmóddal viszont több tíz évvel megelőzte volna a korát.
A Berijev által a főtitkári megrendelésre tervezett szuperszonikus hidroplán már elcsípett egy nagyobb tolóerejű hajtóművet, a harmadik nagyobbat ő már a függőleges vezérsíkba tervezte. A kevesebb hajtómű viszont az M-70-hez képes nagyobb utazósebességet, kétszeres hangsebességet biztosított.
A képen – jobbról – látható módon paramétereiben hasonló volt az előbbi tervhez, amit a teljesítménykiírás indokolt. Berijev nevesincs bombázó hidroplánja megihletett több hatvanas évek eleji modellt, köztük egy szebben ívelt nagyobb deltaszárnyút, amely két-két páros hajtóművet kapott a szárnya közepe fölé. Képet sajnos nem találtunk róla.
Közben pedig röpködtek a tonnák. Egy másik hidroplán, az LL600 – a képen balról – civil változatában Berijev azt a célt tűzte ki, hogy 2000 utassal repüljön már a hatvanas évek végén. A szupernehéz hidroplán 900 km/h sebességgel repült volna 14 000 kilométerre, de az 1000 tonnányi felszálló tömege miatt ezt is csak menet közbeni tankolással bírta volna. Innen már csak egy ugrás a záró képen látható Be-2500, ahol nevében a szám a felemelt tonnákat jelenti – erről a típusról majd máskor írunk.
Ha tetszett a cikk, olvassák el a hidroplánok régi és talán várható új aranykoráról szóló e-könyvünket!
