Keserű utópia: pár évtized, és kiürül a magyar vidék

A kistelepülések lassan a térképről is lekerülnek. Rettenetes számadatok és rémisztő okok.

Mindez komoly probléma, lévén az ország egyes területei közt már most is hatalmas a szakadék, az olló pedig tovább nyílik – ezt portálunknak Gerstmár külön ki is emeli. Mint mondja, az Eurostat nemrég publikált kimutatásából jól látszik, hogy míg Budapest és környéke hozza az uniós mezőny átlagát, addig több olyan régió is van, amelyik abszolút sereghajtó. A statisztika valóban beszédes, az Eurostat adatai alapján nemrég mi is megírtuk, hogy a legszegényebb húsz uniós régióból négy hazánkban van. Ezeken a leszakadó területeken a családok még akkor sem szívesen eresztenek gyökeret, ha a települési önkormányzatok kedvezményesen vagy akár ingyenesen biztosítanak építési telket.

Ezt emeli ki Schmidt Jenő, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke is. Mint mondja, tudnak róla, hogy sok település biztosítana parcellát a csokra jogosult fiataloknak, és egy-két család nyilván élni is fog ezzel a lehetőséggel, viszont komoly hatása biztosan nem lesz az ilyen akcióknak. Ennek oka egyszerűen az, hogy a megélhetési lehetőségek és az elérhető munkahelyek sokkal többet nyomnak a latban, mint az „ingyenes” lakáshoz jutás. Emiatt aligha valószínű, hogy leszámítva a fővárost és annak agglomerációját, illetve az olyan nagyvárosokat, mint Győr és Kecskemét, tömegesen kezdenének építkezni a családok.

Az elnök szerint az elmaradottabb régiókon egyedül az segítene, ha beindulna a vidéki szociális bérlakás-építési program, illetve ha ezeken a területeken is megfelelő infrastruktúra épülne ki. Arra, hogy ez kivitelezhető, Burgenland a legjobb példa: ez volt Ausztria legelmaradottabb tartománya, de helyzetét az osztrákok javítani tudták azzal, hogy célirányosan telepítettek ide vállalkozásokat, helyeztek ki képzéseket és támogatásokat. Ez viszont csak összehangolt fejlesztésekkel lehetséges, hozzá pedig nemcsak utakat kell építeni, hanem megfelelő internetkapcsolatra és a területek közművesítésére, az autópálya-csatlakozások kiépítésére van szükség. Nélkülözhetetlen az is, hogy 30 kilométeren belül elérhető legyen megfelelő általános- és középiskola, illetve olyan munkahely, amely lehetővé teszi a családok boldogulását.

Az ehhez szükséges fejlesztéseket Finta István, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa is elengedhetetlennek tartja. Mint mondja, nélkülük a vidék gyakorlatilag elveszett, az ugyanis már most látszik a statisztikákból, hogy az 500 fősnél kisebb települések kezdenek kiürülni. A csökkenés bőven két számjegyű: ha az átlagot nézzük, akkor azt látjuk, hogy a 2000-es és a 2011-es népszámlálás között, tehát tíz év alatt 14 százalékkal csökkent ezen települések népessége. Ezzel párhuzamosan más területeken 3-5 százalékos volt az esés, stagnálás vagy növekedés pedig egyedül Budapesten és egy-két nagyobb városban történt. Ráadásul a kistelepülések 14 százalékos népességcsökkenése csak a nagy átlag, a számok több helyen jóval magasabbak.

Példaként saját környékét, a hegyháti és komlói járást hozza föl a kutató: ha itt a jelenlegi tendencia folytatódik, 30-40 éven belül üres lesz a vidéki tér. Például a hegyháti Palén már csak nagyságrendileg száz ember lakik, az átlagéletkor pedig hatvan körüli. Fiatalok szinte egyáltalán nincsenek, ami azt jelenti, hogy ez a település már 15-20 év múlva, tehát két évtizeden belül is kiürülhet teljesen. És ez messze nem egyedi eset, hasonló példáért nem is kell messzire menni: a szintén Baranya megyei, ám már a komlói járáshoz tartozó Szárász pár évtized alatt vesztette el népességének több mint 60 százalékát.

Ezt a folyamatot, emeli ki a kutató, csak jó fejlesztéspolitikával lehetne mérsékelni, esetleg megfordítani. Erre az unió is nagy hangsúlyt fektet, nem véletlen, hogy amikor a vidékfejlesztési forrásokat rendelkezésre bocsátotta, meghatározta, hogy ezeket milyen célra kell felhasználni. Az egyik legfontosabb az volt, hogy a vidéki terek, tehát a kistelepülések húsz-ötven év múlva ne ürüljenek ki. Az viszont komoly kérdés, hogy egyáltalán képes-e, vagy inkább hajlandó-e a mindenkori magyar kormány foglalkozni ezzel a problémával. Mert egyelőre úgy tűnik, hogy nem igazán: ez a téma ma még a szlogenek szintjén sem létezik. Pedig körülbelül harminc olyan járás van, amelynek települései egészen súlyos gondokkal küszködnek: ezek többsége olyan 500 fősnél kisebb apró falu, amely Észak-Magyarországon, a Dél-Dunántúlon és kisebb arányban a Nyugat-Dunántúlon található.

Ezeken a településeken jelenleg semmi nem tartja ott az embereket. Például a vidékfejlesztési program forrásainak 86 százalékát (ennek teljes kerete a 2014–2020-as időszakra nem egészen 1300 milliárd forint) kifejezetten az agrárvállalkozók kapják, a többiek a maradék 14 százalékon osztoznak. Viszont miközben a programmal érintett területeken 4,5 millió ember él, addig közülük csak 300-400 ezer a gazda, érdemi segítséget csak ők kapnak. Azt pedig, hogy ők munkaerő-igényes gazdálkodást folytassanak, nem ösztönzi sem a Magyarországon kialakult birtokkoncentráció, sem pedig az a területalapú támogatási rendszer, ahol az uniós források a munkaerő-igényes gazdálkodás irányába történő elmozdulást egyáltalán nem segítik elő.

Utóbbira hozza föl példaként Finta István azt, hogy a gazdák egy hektár búzára vagy kukoricára ugyanúgy megkapják a terület alapú támogatást, mintha sokkal munkaerő-igényesebb zöldséget vagy gyógynövényt termesztenének. Nem motiválja őket a termény jövedelmezősége sem, mert ha már van 500 hektárjuk, és megkapják a hektáronkénti 60-70 ezer forint föld alapú támogatást, akkor az már önmagában kielégíti az igényeiket, nem akarnak dolgozókkal bajlódni. A másik véglet az a gazda, amelyik csak 100 hektárt vagy annál kisebb területet művel: ilyen esetben szükség van a föld alapú támogatás feletti komolyabb hozamra, így a termelők nem szorítkozhatnak búzára vagy kukoricára. Viszont esetükben a birtoknagyság rendszerint nem teszi lehetővé több ember foglalkoztatását, de a család megfelelő megélhetését azért képes biztosítani egy-egy terület.

Azoknak, akiknek nincs földjük, de mezőgazdaságból szeretnének megélni, valamennyit segítenek az alulról szerveződő helyi kezdeményezések, de csak akkor, ha valamilyen piaci résre épülnek, és nem a nagyüzemi termeléssel versenyeznek. Vékényben például indult olyan Leader-program, amely ökológiai alapon történő gyógynövény-, illetve gyümölcstermesztésre épül. Ez a profil nem annyira felkapott, a gazdák kevésbé foglalkoznak vele, viszont a rá való kereslet óriási: a gyógynövényeket Magyarországon csak begyűjtik, kiviszik Svájcba, ahol feldolgozzák őket. Ebben a kistelepülések közösségei is versenyképesek lehetnek, ami nagy szó, hiszen a nagyüzemi körülmények között termesztett gabonánál és a zöldségnél ez föl sem merülhet. Ott a megfelelő technológiával, jó eszközparkkal és szakmai tudással felszerelt tőkeerős vállalkozások mellett labdába sem rúghatnak. Viszont ilyen jellegű programok még mindig csak a vidéken élők 15-20 százalékának jelenthetnek segítséget.

Persze önmagában az, hogy kevés a mezőgazdasági munka, nem lenne gond, de más lehetőség gyakorlatilag nincs, lévén a megyei szinten kezelt operatív programok – amelyek összességében több ezer milliárdot jelentenek – jellemzően a városokra koncentrálnak, nem a kistelepülésekre.

Nem jelent megoldást a közmunka program sem, mert bár látszatra csökkenti a munkanélküliséget, de ha azon belül piaci tevékenységet végeznek – tehát például nem füvet kaszálnak, hanem paradicsomot termesztenek – azzal torzíthatják a piacot, és még kárt is okozhatnak a tényeges gardáknak.

Komoly probléma az is, hogy Magyarországon minimális lehetőség van távmunkára, erre nem nyitottak a cégek sem. Pedig ha a fejlesztéspolitika ezt támogatná, akkor ebben is lenne lehetőség, sokakat képes lenne helyben tartani. Külső segítség és kormányzati ösztönzés nélkül viszont elképzelhetetlen, hogy a vállalkozások nyitottak legyenek ilyesmire.

Vidéki kistelepülésen jelenleg szinte csak az tud dolgozni, akinek a munkahelye is helyben van: gyakorlatilag az önkormányzati hivatalnokok, a tanárok, az állatorvosok, a papok és lelkészek, a boltosok, valamint az olyan szolgáltatók, mint például a fodrászok. Néhány helyen akad még orvos, de egyre gyakoribb, hogy már ők is a városokból járnak ki a környező településekre. A turizmus szintén kevés ahhoz, hogy helyben tartsa az embereket, általában csak kiegészítő keresetet jelent: nem sok olyan vidéki család van, amelyik pusztán a vendéglátásból meg tud élni. A jogászok, a mérnökök értelemszerűen szintén nem kaphatnak elég feladatot egy kistelepülésen, de önmagában ez sem jelenthetné azt, hogy minden ilyen szakembernek tovább kellene állnia. Ezt jó pár nyugat-európai példa bizonyítja.

„Németországban egyáltalán nem számít különleges dolognak az, ha valaki napi szinten 30-50 kilométert utazik autópályán ahhoz, hogy városban dolgozhasson. Sőt például Frankfurtban olyan közlekedési tarifarendszert is kidolgoztak, amelynél helyinek számít a 30-40 kilométeren belüli vasúti közlekedés. Azaz aki ilyen távolságról jár dolgozni, az olcsón és gyorsan teheti ezt meg. A kulcs tehát abban keresendő, hogy az emberek könnyen el tudjanak jutni oda, ahol pénzt kereshetnek” – mondja Finta István. Hozzáteszi, hogy nálunk ennek nyoma sincs, például a Volán jelenlegi tarifarendszere úgy tesz lehetővé nagyjából nullszaldós gazdálkodást, hogy annak költsége a vidékiek számára napi szinten már nem, vagy nagy áldozatok árán vállalható. Pedig a munkahelyek könnyű elérhetősége nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az emberek vidéken maradjanak. Ha erre nem nyílik lehetőség, akkor pár évtizeden belül a nagyvárosi agglomeráción túli területeken nem maradnak mások, csak a mélyszegénységben élők.