A fordító fájó szíve

Dante fő műve Nádasdy Ádám merész magyarításában született újjá.

Nádasdy Ádám végigtanulmányozta az összes régi magyar fordítást és a külföldi (főleg angol és német) példákat is, ahol szintén egyáltalán nem ritka a prózai vagy a rímtelen verses fordítás; Babits iránti csodálatunkat tehát egyáltalán nem csorbítja, hogy ő más utat választva látott hozzá óriási munkájához. Ezt nemcsak a fordításra értem, hanem a kommentárra és mellékletekre is, amelyek a jelenlegi dantisztika csúcsteljesítményeinek áttanulmányozásával születtek, és a lehető legjobban segítik az olvasót a mű megértésében és élvezetében.

Megpróbálom egy példával megvilágítani, hogy mire gondolok. A Pokol talán leghíresebb és legszívszorítóbb epizódja az, amikor a szerelem bűnöseit kergető szélviharban Dante találkozik Francesca da Riminivel. Az asszony beszámol arról, hogyan lett neki és sógorának halálos csapda a közös olvasás.

Babits így fordítja: „Szent mosolyáról olvasván a vágynak, / mely csak egy csókra szomjazik bolondul, / ez, aki tőlem többet el se válhat, / ajkon csókolt, remegve izgalomtul. / Így Galeottónak lett a könyv s irója. / Aznap többet nem olvasánk azontúl” (Pokol, 5: 133–138.).

Nádasdy fordítása így hangzik: „Mikor a régen vágyott szép mosolyt / a könyvben a hős csókkal illeti – / akkor ő, itt, ki tőlem el nem válik, / a számra reszketőn csókot adott. / A könyv lett Galeottónk, meg a szerző; / mert aznap már nem olvastuk tovább.”

Babits fordításából elvész valami hallatlanul fontos: tudniillik az eredetiben nem „a vágynak” van „szent mosolya”, hanem a dantei „disiato riso” magára az ajakra vonatkozik, amely ha mosolyog, felkelti a vágyat. A lovagregényben, amelyet a szerelmesek olvastak, az udvarmester – neve olaszul Galeotto – beszéli rá Lancelotot, hogy csókolja meg Arthur feleségét, Ginevrát, mintegy a hűbéri önfelajánlás hivatalos jeleként. Szerelmi invesztitúráról van tehát szó. A regényben, amelyet együtt olvastak! Innen a női ajak ékesített körülírása, ám ami lesz belőle, az valódi csók, ezért használja Dante a „bocca” (száj) szót, ami az előbbihez képest naturalisztikusan durva, testies. Könyv és valóság elválaszthatatlanságáról és együttes veszélyeiről beszél Dante, akinek ez a helye ennek a közölnivalónak a legpregnánsabb megfogalmazása! (Erről hosszan ír Kelemen János, aki monográfiát szentelt a dantei önreflexió nyelvének; egyébként ő a Nádasdy-fordítást segítő Magyarországi Dantisztikai Társaság vezetője.)

Ez az új fordítás tehát a lehető leghűségesebben akarja szolgálni az olvasót. Jegyzeteiben sem akarja agyonnyomni a vers élvezetét, de mégis mindent megtalálunk benne, ami nélkülözhetetlen. Tehát nem olyan jegyzeteket ír, mint amelyekről Giovanni Gentile azt írta – éppen a Francesca-epizód túlmagyarázóival kapcsolatban –, ha Dante olvasta volna őket, akkor külön zugot rendezett volna be nekik a Pokolban. Mivel közben készül az említett magyar társaság jóvoltából a nagy magyar Dante-kommentár, reménykedhetünk, hogy Nádasdy Ádám fordítása egyszer majd egy kétnyelvű, magyar jegyzetekkel ellátott kiadvány része lesz, ez olyanszerű segítséget adhat majd az olvasónak, mint Leonardo Olschki heidelbergi olasz nyelvű, német jegyzetekkel készült mintaszerű kiadása. Talán egyszer többen lesznek olyan magyar olvasók, akik a Sommo poeta kedvéért megtanulnak olaszul. (Persze az sem árt, ha előtte már tudnak görögül és latinul.)

Addig is: örvendezzünk, hogy Babits Dantéja mellett most már van egy új is; Babits ezzel nem sérül – garantálja ezt a szaklektor, Mátyus Norbert személye is –, mi pedig gazdagodtunk.

És talán közelebb kerülünk ahhoz is, akihez az egész mű elé illesztett szerzői mottó szól latinul: Sed tantum dic verbo.

(Dante Alighieri: Isteni színjáték. Ford.: Nádasdy Ádám. Magvető Kiadó, Budapest, 2016. Ára: 6490 forint.)