– Nem mondható, hogy kultúrpolitikai szempontból eseménytelen lett volna az elmúlt egy év. A nyári JAK-tábor programjaiból viszont úgy tűnik, nem nagyon álltak bele közéleti kérdésekbe. Nem akarták maguk alatt vágni a fát?
– Jogos a kérdés, mert az elmúlt években mindig voltak ilyen pódiumbeszélgetések, viták a táborban. Idén arra gondoltunk, hogy megfordítjuk a menetrendet: mivel az egész évet végig kellett kultpoloznunk, most az irodalomnak, a szövegekkel való foglalkozásnak szerettük volna meghagyni a teret. És a közösségépítésnek, a tagság erősítésének. Mert tagság nélkül nincsen kör.
– Bár csak jövőre várható tisztújítás a JAK-ban, így a második ciklusának vége felé talán mégis indokolt a kérdés: elégedett az elvégzett munkával? Milyen feladatok vannak még hátra?
– Sokkal többet szerettem volna kihozni a szervezetből, mint amennyi lehetőség adódott. Nagyon kemény egy év áll előttünk: a jelenlegi egyesületi formát át kellene alakítani egy sokkal megbízhatóbban, stabilabban működő rendszerré, akár másfajta személyi, adminisztratív felépítéssel, amelyben egy-egy területnek külön felelőse van. Nagyon nem szeretném, ha a következő elnöknek már csak a temetés lenne a tiszte. Bármilyen nehéz is a helyzet, nem akarok lemondani arról, hogy perspektívákkal bíró szervezetet adjak át az utódomnak.
– Az előbb tárgyalt problémák miatt nem tűnik éppen álommunkának az elnöki pozíció.
– Persze, ezt én is látom. De abban is biztos vagyok, hogy lesznek ambiciózus fiatalok, akik szívesen kipróbálnák magukat. A frissítés mindig jót tesz ezeknek a pozícióknak. Az én generációm nagyobb része például még azt gondolja, hogy egy kulturális szervezetnek elsősorban állami forrásokra kell támaszkodnia, a fiatalabbak viszont már a a nemzetközi ellenpéldákra való nagyobb rálátás miatt nem okvetlenül veszik adottságnak ezt a függést. Bízom benne, hogy az eddig minden nehézségen túljutó József Attila Kör, illetve a JAK-szellemiség, ha megváltozott formában is, de tovább él majd a jövőben.
