A frissítés mindig jót tesz egy elnöki pozíciónak

Gaborják Ádám elnök szerint nagyon kemény év áll a József Attila Kör előtt, de temetésre ne készüljünk.

– Június elején drámai hangú közleményt adott ki a JAK, miszerint a szervezetet a megszűnés fenyegeti. Most mégis itt ülünk. Megoldódtak a gondok?
– Nem, az akkori problémák ugyanúgy fennállnak. A helyzet egyébként csalókának tűnhet, hiszen nemrég például a Nemzeti Kulturális Alaptól kaptunk hétmillió forintnyi támogatást. Csakhogy az alap a programpályázatainkat támogatta ennyivel, ezekből a pénzekből nem költhetünk működésre. Továbbra is egy azonnali, 3-4 millió forintos infúzióra lenne leginkább szükségünk – egyelőre azonban nem találtunk olyan civil támogatót, aki tudna ebben segíteni. Jelenleg a november második felére tervezett nagyobb adománygyűjtő rendezvényünk formáján és tartalmán dolgozunk.

– Tavalyelőtt 1,7 milliót kaptak működésre, 2015-ben egymilliót, az idén pedig mindössze 760 ezret. A JAK összes pénzforgalmához képest, ami 30 millió körül van évente, ez nem tűnik nagy összegnek. Hogyhogy csak az idén kezdték kongatni a vészharangot?
– Az egymillió olyan lélektani határ, amely alatt már szinte mindegy, mekkora összeget kapunk működésre, nem tudjuk megúszni komoly károk nélkül. A minimális költségeink 5-6 milliót tesznek ki évente, ha ehhez még a személyi költségeket is hozzáadjuk, 9-10 millióra kúszna fel az összeg. A költségvetésünk fennmaradó része pedig programpályázatokból jön össze. Az idei helyzet azért különösen kritikus, mert időközben megszűnt a Maszre (Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete – a szerk.) pályázata, illetve az annak folytatására létrehozott támogatás az írószervezetek számára, ami nemcsak összegében volt jelentős, de a pályázatokban is nagyobb volt a mozgástér. Mi már két éve lobbizunk az írószervezetek működési támogatásának arányosításáért. Elég nehezen értelmezhető például, hogy miért pont a több évtizedes múltú fiatal írószervezet kapja a legkisebb támogatást az írószervezetek közül

– Azért nyilván vannak tippjei, miért alakulhatott ez így.
– Az biztos, hogy szakmai érvek nem hangoztak el ezzel kapcsolatban. Mindenesetre ha a négy reprezentatív szervezet, vagyis a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága, a Fiatal Írók Szövetsége és a JAK összköltségeit összevetjük mondjuk a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nek szánt 150 millióval, már-már komikus aránytalansággal találjuk magunkat szembe. Ahogy ehhez képest komikusnak számítanak azok az összegek is, amelyekkel pedig meg lehetne oldani a szervezetek napi problémáit.

– Nem mondható, hogy kultúrpolitikai szempontból eseménytelen lett volna az elmúlt egy év. A nyári JAK-tábor programjaiból viszont úgy tűnik, nem nagyon álltak bele közéleti kérdésekbe. Nem akarták maguk alatt vágni a fát?
– Jogos a kérdés, mert az elmúlt években mindig voltak ilyen pódiumbeszélgetések, viták a táborban. Idén arra gondoltunk, hogy megfordítjuk a menetrendet: mivel az egész évet végig kellett kultpoloznunk, most az irodalomnak, a szövegekkel való foglalkozásnak szerettük volna meghagyni a teret. És a közösségépítésnek, a tagság erősítésének. Mert tagság nélkül nincsen kör.

– Bár csak jövőre várható tisztújítás a JAK-ban, így a második ciklusának vége felé talán mégis indokolt a kérdés: elégedett az elvégzett munkával? Milyen feladatok vannak még hátra?
– Sokkal többet szerettem volna kihozni a szervezetből, mint amennyi lehetőség adódott. Nagyon kemény egy év áll előttünk: a jelenlegi egyesületi formát át kellene alakítani egy sokkal megbízhatóbban, stabilabban működő rendszerré, akár másfajta személyi, adminisztratív felépítéssel, amelyben egy-egy területnek külön felelőse van. Nagyon nem szeretném, ha a következő elnöknek már csak a temetés lenne a tiszte. Bármilyen nehéz is a helyzet, nem akarok lemondani arról, hogy perspektívákkal bíró szervezetet adjak át az utódomnak.

– Az előbb tárgyalt problémák miatt nem tűnik éppen álommunkának az elnöki pozíció.
– Persze, ezt én is látom. De abban is biztos vagyok, hogy lesznek ambiciózus fiatalok, akik szívesen kipróbálnák magukat. A frissítés mindig jót tesz ezeknek a pozícióknak. Az én generációm nagyobb része például még azt gondolja, hogy egy kulturális szervezetnek elsősorban állami forrásokra kell támaszkodnia, a fiatalabbak viszont már a a nemzetközi ellenpéldákra való nagyobb rálátás miatt nem okvetlenül veszik adottságnak ezt a függést. Bízom benne, hogy az eddig minden nehézségen túljutó József Attila Kör, illetve a JAK-szellemiség, ha megváltozott formában is, de tovább él majd a jövőben.