2016-ban is sokat olvastunk: művek és nagy tragédiák

Kertész, Esterházy és Csoóri is távozott. Krasznahorkai új regénnyel jött, Bolano főműve is megjelent.

Nem az új könyvek határozták meg az idei év irodalmi életét. Még akkor sem, ha nagynevű szerzők jelentős munkáit vehettük a kezünkbe 2016-ban. Ez az év elsősorban arról marad emlékezetes, hogy tavasszal elhunyt a Nobel-díjas Kertész Imre, majd Réz Pál irodalomtörténész, szerkesztő, a nyár közepén Esterházy Péter, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudós, ősszel pedig Csoóri Sándor. Elvesztésük jelen pillanatban még felfoghatatlan – akkor is, ha az irodalmi élet ilyenkor szinte automatikusan megindítja a gyászmunkát és az emlékezésgépezetet.

Ha nem kellett volna ilyen sűrűn szembenéznünk az elmúlással, azt is mondhattuk volna, kiváló évet zártunk. Valódi nagy munkák jelentek meg hazai szerzők tollából és fordításban egyaránt. Néhány hete került a boltok polcaira a spanyol nyelvű irodalom egyik legfontosabb szerzője, Roberto Bolano főműve, a 2666. Bolano gigantikus életművének java része halála után jelent meg, ilyen volt a monumentális 2666 is. A chilei születésű költő-írónál 38 évesen diagnosztizáltak súlyos májbetegséget. Ekkor őrült iramban kezdte írni regényeit, és egy évtized alatt megalkotta a García Márquez utáni latin-amerikai irodalom legjelentősebb életművét. A 2666 immár az ötödik magyarul olvasható műve (a legújabb Kutasy Mercédesz kiváló fordításában). A regény egy apokaliptikus vízió, amelynek legfőbb üzenete, hogy a történelemnek nincsenek nagy pillanatai, csak olyan pillanatai, amelyek egymással versenyeznek a borzalomban.

Hasonlóan fontos pillanat volt Elena Ferrante új regényének magyar nyelvű megjelenése. Az olasz írónő nemrég azért került a hírekbe, mert egy túlbuzgó újságíró honfitársa világgá kürtölte, megfejtette az álnéven alkotó szerző titkát. Vagyis leleplezte Ferrantét, aki az elmúlt években a világirodalom egyik első számú sztárjává lépett elő. Magyarul most jelent meg a Nápoly-tetralógia első kötete, a Briliáns barátnőm, amely a két főszereplő kislány- és kamaszkorát meséli el Nápoly egyik szegény lakótelepén. A szerző húsba vágóan életszerű szövegei saját élményanyagán, nápolyi életének történetein alapulnak. A Matolcsi Balázs fordításában megjelent kötet újra bizonyítja, a könnyedség nem zárja ki a mélységet, az érzelmek pedig nem jelentenek egyből coelhói giccset.

Idén nagy felhördülést keltett Bob Dylan irodalmi Nobel-díja. A tavalyi díjazott, Szvetlana Alekszijevics elismerésével sem volt mindenki kiegyezve, mondván, a fehérorosz írónő csupán felveszi beszélgetőpartnerei szavait, vagyis amit csinál: újságírás. Idén jelent meg a szerző Elhordott múltjaink című kötete (Iván Ildikó fordításában), amely szintén ezzel a módszerrel készült, ami azt is jelenti, hogy benne a társadalom hangja szólal meg szerencsés esetben. Alekszijevics arra keresi a választ a könyvben, mi történt a kommunizmus bukása után; hogyan él tovább a sztálini rendszer napjainkban. És le tudjuk-e vajon vetkőzni a múltjainkat, vagy újra és újra magunkra vesszük?

„Az eldobált tárgyak és a világ peremére került lények érdekeltek” – mondta egy interjúban Pilinszky János. A költő interjúit, megszólalásait tartalmazó kötet, a Beszélgetések több mint negyven szövegen keresztül mutatja be a háború utáni magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóját. A kép, ami – még ha töredékesen is – kirajzolódik Pilinszkyről, néhány részletében zavarba ejtő, máskor tüneményes vagy éppen ellenállhatatlan. A költő egy gyermek naivitásával tekintett a világra – jobbára egy angyal nézőpontjából. Csak a szeretet számít – hangsúlyozza többször a kötetben, a szeretet pedig nem más, mint „a másik gyengeségeinek felismerése”. Hitről, költészetről és részvétről mondott szavai ma is legalább olyan aktuálisak. Sőt.

Miként olvashatunk egy utolsó könyvet? Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című naplóregénye, az év talán legmegrázóbb olvasmánya. A súlyosan beteg író egy év történéseit mesélte el benne, a könyv azonban jócskán túlmutat az irodalmon. Nem mondhatjuk, hogy regény, de azt sem, hogy napló, hiszen a személyes tragédia súlya átszakítja a lapokat, a bejegyzések valóságát azonban Esterházy halhatatlan iróniája távolítja el tőlünk. Az író legfőbb sajátja a játék volt fikcióval és valósággal, a szövegről való szövegírással. De mi lesz ezzel a metairodalommal, ha akire a szöveg folyvást visszautal, már nincs? Ha az én meghal? És hogyan lehet lezárni egy életművet? Esterházy önironikus válasza a könyv utolsó mondatában: „a mindiget javítom örökkére”

Idén több új könyve is kijött magyarul a jövő évi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégének, Orhan Pamuknak. A Fekete könyv korábban megjelent már nálunk, míg A piros hajú nő vadonatúj regény. Most viszont a hat éven keresztül írt nagyregényt, a két évvel ezelőtti Furcsaság a fejemben címűt javasolnánk, amely Tasnádi Edit nagyszerű fordítását dicséri. Wordsworth- és Rousseau-idézetek tájolnak rögtön az elején: „fejemben furcsaság volt”, halljuk az angol romantikus költőtől, míg Rousseau a társadalmi szerveződés különösségére figyelmeztet. Az irodalmi Nobel-díjas Pamuk a történelem viszontagságainak kitett egyszerű embert, egy joghurt- és bozaárust mutat be és az ő elmúlt fél évszázadát. Mágikus realista családtörténet helyett fejlődésregény: Mevlut szemlélődik, s rajta keresztül figyelünk mi is.

Michel Houellebecqtől már egy egész más karaktert kapunk, olyat, amilyet tőle megszokhattunk. A harcmező kiterjesztése nem új, 1994-ben jelent meg, és az Elemi részecskék előtanulmányának is mondják. Az előtanulmány megfelelő kifejezés: ez nem az Egy sziget lehetőségéhez vagy A térkép és a tájhoz hasonló alapmű, de benne van minden, amiért a kiábrándult francia értelmiségi közel került az olvasóhoz. És, tesszük hozzá, szerencsére távolabb van ez a Behódolástól is, ahol az átvinni kívánt üzenethez igazított a szerző mindent. A harcmezőre kilépő karakterek nem túl pontosan megrajzoltak, a gyerekbetegségek még megvannak, de mégis: inkább ezzel kezdjük a szerzővel való ismerkedést.

Krasznahorkai László új regényével is lehet épp kezdeni, bár kisebb fába ezzel sem vágjuk a fejszénket, mint Az ellenállás melankóliája vagy a Sátántangó esetében, sőt. Monumentális regény a Báró Wenckheim hazatér, benne a mindent a gyermekkori emlékekhez igazító címszereplővel. Mit mond a Buenos Airesből hazatérő báró, mit vár ő tőlünk, és mit várunk mi tőle? Friss kötete kapcsán interjúztunk Krasznahorkaival, aki így foglalta mindezt össze: „az életünkben – s így a könyveinkben is, a mi nagy, a világ számára ismeretlen verseinkben és regényeinkben – mindig ott van ez az alak, ez a különleges, szeretetreméltó és szeretetre éhes lény, aki mindent az első csókjához mér. Ó, ha mindenki megértené, hogy másképp nem érdemes élni!” A komolyabbak után érdemes kicsit a határterületen is kalandoznunk: erre épp alkalmas lehet Slavoj Zizek magyarul idén megjelent műve, a két évvel ezelőtti Zűr a paradicsomban. A szlovén balos filozófus idén megindokolta azt is, miért jelenti Donald Trump a kisebbik rosszat. Gondolataival rendre felháborít valakit, bizonyos filozófusi körök rendre értetlenkednek is egy sort, miért kell őt filozófusként komolyan venni. A történelem végétől a kapitalizmus végéig kalauzoló kötet minden pontját lehet vitatni, de a könyv untatni biztos nem fogja az olvasót. Aki pedig egy kissé kevésbé konfrontatív filozófiát akar, az is megtalálja számítását a könyvesboltokban: újra kijött magyarul Roland Barthes-tól az Egy szerelemnyelv töredékei. A szerző más filozófusokon keresztül beszél a szerelem nyelvéről, filozófiájáról. Platón Lakomájától Boros Gábor filozófus A szeretet/szerelem filozófiája kötetig találunk érdekes olvasmányokat a témában, de meglepően kevesen foglalkoztak az egyik legfontosabb emberi érzet filozófiájával, így érdemes megbecsülni a témában író keveseket.

Könnyedebb vizekre evezve Varró Dániel Mi lett hova? című kötetét tudjuk ajánlani: gyerekversek után egy kicsit komolyabb szövegeket kapunk. Persze a művek mit sem veszítenek játékosságukból. Szól feleségéhez, feleségéről, harmincontúliságról a költő, aki krédóját így fogalmazta meg nemrég lapunknak: „Mikszáth Kálmánról olvastam egyszer, hogy kapott egy olvasói levelet, amiben felrótták neki: amiket a Mikszáth úr ír, azok nem rázzák meg az ember lelkét. Mikszáth nagyon kedvesen válaszolt: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy én a kegyed lelkét akarom rázogatni? Én is hasonlóan éreztem mindig.”

Érdemes egy interjúkötetet, a Mi az, hogy nagymenők? címűt is kézbe venni az idén megjelentek közül: Köves Gábor sokfelé publikál, és azok közé tartozik, aki világsztárokkal sem épp semmitmondó beszélgetéseket tesz le az asztalra. Bret Easton Ellist, Lars Von Triert, Nick Hornbyt és Vlagyimir Szorokint is mikrofonvégre kapta ebben a szórakoztató, egyúttal informatív kötetben.

###HIRDETES2###