Játékos összevetései szórakoztatnak, nem pedig újrakanonizálnak: rendre azt a megnyugtató esetlegességet érezzük nála, ami segít, hogy bátran merüljünk el mi is a saját világunkban. Hogy ne féljünk Thoreau-val együtt ki- és elvonulni, mentesen bármiféle ideológiától, pusztán a természetesség jegyében. Ahogy Thoreau, úgy Tandori is tanít, ő épp arra, hogyan olvassunk, mit olvassunk, kik között érdemes meglátni az azonosságokat. Mindezt a lehető legnagyobb egyszerűséggel teszi.
Közben azért látja, ha valakit mások kihagynának: Ungvári Tamást idézve beszél Francois Mauriac ideológiai alapú félresöpréséről. (S ezt is ily bámulatosan: „nehezen tudok olyan irodalmárt , aki bármilyen lobogót is erősítve, hadba vonulna Francois Mauriacért.”) Aggódik a XX. századi képzőművészet jellegzetes alakjáért, Kurt Schwittersért is, aki „nálunk még a »jobb közönség« körében is meglehetősen ismeretlen”. De szól Evelyn Waugh-ról és Marcel Duchamp-ról is.
A Tiszatáj gondozásában megjelent kötetben az először 2005–2006-ban a Vigilia folyóirat hasábjain publikált íróportrék követik a Sarokvas-esszéket, hogy végül a Wittgenstein-kétsorosokkal térjen vissza a szerző a 2012-ben kijött aforizmáihoz. A 78 éves Tandori életművét továbbra sem tekinthetjük lezártnak.
