Német elnökválasztási komédia

Ismét beigazolódott a régi közhely, aki szereti a virslit és a politikát, az ne nézze meg, hogy hogyan csinálják. A mai napon sorra kerülő német szövetségi elnök megválasztását kísérő tragikomédia minden tételében igazolta a fenti lesújtó megállapítást.

A megalázó színjáték valójában már 1999-ben kezdetét vette, a most leköszönő elnök Johannes Rau jelölésével. Hiszen az akkor már 18 esztendeje az északrajna-vesztfáliai tartományi kormány élén álló politikust, tekintettel az SPD-ben szerzett érdemeire, csak felfele lehetett elmozdítani. (Ne feledjük, az 1998-as szövetségi választásokon győztes vörös-zöld koalíció, a 16 év untig elég jelszóval győzte le Helmuth Kohlt.) A kisebbik kormánypárttól elveik feladását, azzal vásárolták meg Schröderék, hogy támogatták a zöldek névtelen politikusának Michaele Schreyernek brüsszeli költségvetési biztossá történő kinevezését. Rau ugyan szeretett volna öt esztendeje alatt az elismerten legtehetségesebb elődjéhez, Roman Herzoghoz felnőni. Megválasztásának körülményei ismeretében, azonban legfeljebb szánalmat váltottak ki a fáradt öregember azon próbálkozásai, hogy a politikai erkölcsök őreként lépjen fel. A méltóság leértékelődésében Helmuth Kolht is komoly felelősség terheli, ő szabadult meg úgy pártjában kellemetlenül nagy befolyásra szert tett baloldaliaktól, hogy mint Rita Süssmuth esetében Bundestag elnökké, vagy Richard von Wiezsäckert szövetségi elnökké választatta.

A hivatallal elméletben együtt járó erkölcsi magasságokhoz képest méltatlan taktikázás előzte meg 2004 elején az elnökjelöltek kiválasztását. A kormánypártok az esélytelenek nyugalmával választhatták a szociáldemokrata professzorasszonyt Gesine Schwant. (Németországban a Bundestag 602 képviselőjéből, valamint a tartományi parlamentek összetételét tükröző 603 elektor választja meg a szövetségi elnököt. E 1205 jelölőből a CDU/CSU-FDP minimum 622 vokssal bír.) Schröder lépését az a remény mozgatta, hogy Schwan jelölésével megoszthatja a többségben lévő a CDU/CSU-t és az FDP magában foglaló polgári oldalt. Hiszen a kormánypártok számára már az is nagy győzelem lenne, ha képesek lennének megakadályozni, hogy a jobboldal jelöltje az első fordulóban megszerezze az abszolút többséget. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a CDU elnök asszonya Angela Merkel és az FDP elnök Guido Westerwelle nem számíthat párttársai osztatlan bizalmára. Ezért jelölt Schröder nőt, ami a liberálisok vissza-visszatérő igénye, vagy ezért ásta elő a baloldali sajtó a Filbinger ügyet, botrányt kreálva a 90 esztendős elektor, német haditengerészeti bíróként hozott ítéleteiből. Nem véletlen, hogy a Spiegel miközben következetesen, szinte minden említésekor náci bíróként titulálta Filbingert, addig a számos kérdésben ultrabalos Weizsäcker neve elől valamiért hiányzik a náci tiszt kitétel.

A 2006-os kancellárjelöltségére tudatosan készülő Angela Merkelt a CDU/CSU közös jelöltjének kiválasztásakor is láthatóan egyetlen szempont vezette. Neki most vezetési alkalmasságát kell demonstrálnia, ő most nem hibázhat, s jelöltjének már az első fordulóban meg kell kapnia az abszolút többséget. Döntően ezért választotta a német politikából már közel 10 esztendeje kilépett pénzügyi szakembert elnök-jelöltnek.

Nem véletlen, hogy az elnökválasztást kommentáló német elemzésekben a jelöltek személye, politikai elképzelések sokadlagosak. A mai berlini történések szinte kizárólag abból a szempontból számítanak, hogy vajon segítik, vagy nehezítik Angela Merkel hosszú menetelését a kancellári székhez.