Német korcsok

Egymillióra becsülik Európában azoknak a gyerekeknek a számát, akik a második világháború alatt német Wehrmacht-katonák és a megszállt területeken élő nők kapcsolatából születtek. Franciaországban ezeket a gyerekekek „német korcsoknak” nevezték, és állatként bántak velük. A mára hatvan év körüli félnémetek közül többen szeretnék felkutatni apjukat.

A Focus című müncheni magazin Az úgynevezett német-korcsok majd 60 évvel a háború után keresik az apjukat alcímmel tudósít a második világháború történetének egyik, mindmáig alig tárgyalt epizódjáról: az ellenséges német katona apától és a francia anyától született gyermekek történetéről.

„Rouxel állatkertnek“ nevezték a falusiak Megritben azt a házat ahol a gyermek Daniel Rouxel a 40-es évek végén felnőtt. A nagyanyja, ha belefáradt a verésbe, akkor a csirkeólba zárta. „Azután jöttek a falusi gyerekek, hogy a rácsokon keresztül megnézzék, vajon egyáltalán emberi lény vagyok“, emlékezik a ma 61 esztendős férfi.

Tíz esztendős volt, amikor a mise után felállították egy emelvényre és megkérdezték tőle, „Mi a különbség egy szemét német és a fecske között?“ „Ha a fecske elköltözik, viszi magával a porontyát is – de a szemét német itt hagyja Franciaországban.“

Ma Franciaországban 200.000, Rouxelhez hasonló „szégyen gyermek“ Rouxel él. Csak mostanában tépték szét az érintettek a hallgatás fátylát, és kezdtek hozzá Franciaország háború utáni történetének e sötét fejezetét feldolgozásni.

Az anyjukat börtönbe zárták, időnként meglincselték. Bejárták a világot a háború után a kopaszra nyírott hajú francia nőket ábrázoló képek. A most a nyugdíj közelében álló egykori „korcsok” az utóbbi időben kezdenek komoly érdeklődést mutatni gyökereik iránt.

Tipikusnak mondható a most 63 éves Mylène Lannegrand sorsa, aki az utóbbi időben főként édesapjának felkutatásával foglalkozott. Mylènes anyja 17 évesen találkozott az akkor Franciaországban állomásozó Heinz Rosentreterrel. A háború végén jött a leszámolás: a fiatal nőt a tomboló csőcselék nyilvánosan kopaszra nyírta, majd mint „német kurvát” kikergette a faluból. Myléne anyja élete végéig nem volt hajlandó lányának apjáról beszélni. A német véderő tagjairól minden elérhető információt tároló Wehrmacht Auskunftstelle az elmúlt évben az érdeklődés érzékelhető növekedését tapasztalta.

Az első televíziós műsorokat követően az idén tudatosult sokakban, hogy tömeges jelenségről van szó, amikor Jean-Paul Picaper és Ludwig Norz Átkozott gyermekek /Enfants maudits/ című könyve Franciaországban megjelent.

A könyvben döbbenetes történetek olvashatók, mint a Jeaniné is, aki, amikor tíz esztendősen beadták az apácákhoz, alig 18 kilót nyomott, sem írni, sem olvasni nem tudott. Vagy, mint Gérardé, akit anyja és mostohaapja arra kényszerített, hogy saját hányadékát egye, és naplót kellett vezetnie állítólagos bűneiről. Vagy Henriette esete, akinek anyját saját bátyja jelentette fel, s akit nyolc évre börtönbe dugtak, ahol „olyan gyakran megvertek, hogy a végén már képtelen voltam emlékezni gyermekem apjára“. S ami Michelle Colinnal történt, aki ugyan nem ismerte a szüleit, de számtalanszor kénytelen volt iskolai füzetébe leírni: „Én egy szemét német lánya vagyok.“

Máshol is eltagadták a német katonák gyermekei elől múltjukat, diszkriminálták őket, vagy éppen nevelőotthonokba dugták őket. (Összesen 1 milliósra becsülik a világháború alatt nemzett félnémet gyermek számát. K.L.) De például két hete a norvég kormány jelképes kárpótlást fizetett az áldozatoknak. Úgy tűnik csak a francia kormány csukja be a szemét a tömeges jelenség előtt, megtagadva akár a szimbolikus kárpótlás gesztusát is.