A múlt héten kudarcba fulladtak a tárgyalások az EU 2014–2020-as költségvetéséről. Bár a tárgyalások konkrétan a befizetett összegek nagyságán rekedtek meg, a vita valójában a költségvetés jövőbeli szerkezetéről folyt. Az uniós költségvetés az EU bruttó hazai terméke egy százalékának felel meg, haszonélvezői elsősorban a dél-európai országok, nettó befizetői pedig főként az észak-európai országok. A költségvetés rendelkezésére álló összegnek mintegy 40 százaléka megy el mezőgazdasági támogatásra, egyharmada a lemaradó térségek felzárkózását támogató strukturális és kohéziós alapok finanszírozására, tíz százaléka versenyképesség-javító programokra és hat százaléka az uniós apparátus működésének finanszírozására.
A fennmaradó részből külügyi, védelmi, biztonsági, valamint bevándorlási programokat finanszíroznak. A tartósnak ígérkező európai szuverén adósságszolgálati válság tükrében az uniós költségvetés szerkezetét a korábbinál rugalmasabbá kellene tenni, és az elosztásban nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a gazdasági növekedést támogató programokra, különösen a mély recesszióba süllyedt dél-európai országokra tekintettel. A professzor szerint a szerkezet átalakítását az agrártámogatások megnyirbálásával kellene kezdeni, és az így felszabaduló forrásokat erőteljes növekedési impulzusokat adni képes ágazatokba kellene átirányítani. Támogatni kellene az oktatást, a szakképzést, valamint javítani kellene az innovációorientált ágazatok üzleti környezetén.
Tudomásul kell venni, hogy a lemaradó térségek felzárkózási folyamata minden támogatás ellenére csak vontatottan halad – ami országokon belüli régiókra is igaz. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell hagyni a lemaradó régiók felzárkóztatásával, hiszen az európai költségvetést alapvetően a szolidaritás elve vezérli. Nem lehet elkerülni azonban a ráfordítás–eredmény szemléletű megközelítés alkalmazását, és ennek alapján kell átalakítani a támogatási súlypontokat – fejtette ki kommentárjában a DIW (Deutsches Institut für Wirtschaftsforschung e.V.) makrogazdasági igazgatója.