Nem kell hozzá sok, hogy az USA-ban elszabaduljon a pokol

A bostoni robbantások kapcsán nem a Carnajev testvérek az igazán érdekesek, hanem az, hogy az USA milyen könnyen hajlandó volt lemondani a demokráciáról, miközben a fegyvertartáshoz veszettül ragaszkodik.

A Carnajev testvérekről, vagy közismertebb nevükön a bostoni robbantókról túl sok váratlan, meghökkentő dolog valószínűleg nem fog már kiderülni. Vájkálhatunk tovább a családi hátterükben, vagy újra megvizsgálhatjuk az iszlamista radikalizmus halálos vonzerejét, de nem valószínű, hogy bármelyik is újabb tanulsággal járna.

Az idősebbik testvérre Tamerlanra, akik életét vesztette a rendőrséggel folytatott tűzpárbaj során, tökéletesen illik az a profil, amit a német író, Hans Magnus Enzensberger a „radikális vesztesnek” nevez. Öccse, Dzsohar pedig csupán egy szánalmas követőnek tűnik, aki inkább testvéri szeretetből, mintsem meggyőződésből cselekedett. A „radikális vesztes” jellemzője, hogy áldozatnak érzi magát egy érzéketlen, nemtörődöm világban. Az elutasításnak ez a keserű érzése – amivel egyébként sok fiatalnak kell megküzdenie – néhányakban erős bosszúvágyat ébreszt. Ez odáig fajulhat, hogy egy olyan öngyilkos merénylet során vetne véget életének, amelyben a lehető legtöbb áldozatot tud magával ragadni a halálba.

Bármi kiválthatja ezt a „megoldást”: szerelmi csalódás vagy egy elutasított jelentkezés egy állásra. Tamerlan esetében, aki tehetséges bokszoló volt, arról lehetett szó, hogy megtagadták tőle a bajnokká válás lehetőséget, mivel még nem volt amerikai állampolgár. A radikális iszlám pedig tányéron szolgálta fel számára a kész „ügyet”, amiért érdemes az életét áldozni.

Érdekesebb és bizonyos értelemben aggasztóbb az USA reakciója a bostoni robbantásokra. Még azután is, hogy Tamerlan meghalt, és az egyetlen ismert szökevény Dzsohar megsebesült, a bostoni hatóságok úgy döntöttek, lezárják az egész várost. A tömegközlekedés leállt, az üzletek bezártak és mindenkit megkértek, maradjon otthon. Míg meg nem találták Dzsohárt Boston szellemvárossá vált. Ha két zavart fiatalember házi készítésű bombákkal ilyen hatást tud gyakorolni egy amerikai nagyvárosra, akkor felmerül kérdés, mennyire csábítóvá válik példájuk a „radikális vesztesek” és legfőképpen a szélsőséges csoportok számára. A hatóságok erőteljes reakciója még furcsábbnak tűnik annak fényében, hogy az amerikai szenátus nemrégiben szavazta le azt a törvényjavaslatot, ami megnehezítette volna, hogy ismert gyilkosok, mentálisan zavart emberek fegyvert vásárolhassanak, vagy hogy magánszemélyek olyan fegyverekhez jussanak, melyeket a hadviselésben alkalmaznak. Úgy tűnik, az amerikaiak hajlandóak elviselni egy olyan társadalmat, amelyben rendszeresen ártatlanokat és gyermekeket mészárolnak le őrültek, akik legálisan jutnak fegyverhez, de amiatt nyomban kollektív hisztéria tör ki, ha a gyilkosságokat egy „terrorista” követi el.

Ennek egyik oka abban keresendő, hogy mihez vannak hozzászokva az emberek. A spanyoloknál például olyannyira hétköznapi a terrorizmus a baszk szeparatistáknak köszönhetően, hogy amikor 2004-ben 191-en vesztették életüket a madridi merényletben, viszonylag hidegvérrel kezelték az eseményeket. Ugyanezt lehetett megfigyelni a 2005-ös londoni robbantások esetében, amelyeknek 52 halálos áldozata volt. A britek is viszonylagos nyugalommal reagáltak, hiszen az 1970-es években együtt éltek az ír terrorizmussal. Az angolok és a spanyolok hozzászoktak, míg az amerikaiak a 2001. szeptember 11-ei támadások ellenére sem.

Ráadásul több republikánus szenátor is azt követelte, hogy a 19 éves Dzsohárt – aki egyébként amerikai állampolgár – jogaitól megfosztva katonai törvényszék elé állítsák, mintha a fiú egy az USA ellen harcoló katona lenne.

A külső ellenség miatt érzett túlzott félelem mindig is az amerikai politikai paletta része volt. A „bevándorlók nemzetét” hagyományosan egyfajta menedéknek tekintették, ahol „gonosz külvilág” nem tudja megérinteni a „szabadság földjét”. Amikor ez mégis megtörténik – Pearl Harbor vagy 2001. szeptember –, akkor elszabadul a pokol.

A másik ok a túlzott reakcióra az lehet, hogy egy olyan országban, amelynek polgárai különböző gyökerekkel és hagyományokkal rendelkeznek felmerül az igény egy közös ellenségre. A kommunista vagy éppen iszlamista ostrom az összetartozás érzését adja. Megvédeni a nemzetet valamilyen veszélyes kívülállótól, hatalmas köteléket jelent. Az ilyen közösségi érzések hasznosak, sőt háború esetén egyenesen szükségesek, de a félelem politikája ugyanakkor veszélyt is jelent az USA-ra. A terroristacsoportok, így az al-Kaida célja is az, hogy kiprovokálják a megtorlást, és minél nagyobb publicitást biztosítsanak az ügyüknek. Egyszerű bűnözőként ezt nehéz elérni, viszont ha azt állítják magukról, hogy katonák, akik harcban állnak a világ legnagyobb hatalmával, együttérzést válthat ki. Ezáltal könnyebben tudnak újoncokat toborozni a „radikális vesztesek” és az elégedetlenek táborából.

George W. Bush korábbi elnök egyszer azt mondta, a terrorizmus az amerikai szabadság iránt érzett gyűlölet kifejezése. De mikor a terrorizmus fogvatartottak kínzásához és rendőri felügyelethez vezet – vagy leegyszerűsítve két fiatal bevándorló hatására megbénul egy egész város –, akkor az amerikai kormány többet árt a szabadságnak, mint bármelyik terrorista remélni merné.