Ahol a július eleji reggelen a moszkvai katolikus érsekkel találkoztunk, oda tértünk vissza a lenyűgöző Novogyevicsijban tett látogatásunk után; Székely János esztergom-budapesti püspök latin, orosz, magyar nyelvű misét mondott július első hétfő estéjén, majd a meghirdetett program szerint Moszkva legnagyobb katolikus közössége egy esti fórumon találkozhatott csoportunkkal. Az esemény fényét emelte a szentmisén koncelebráló érseki helynök önkéntes jelenléte, ő fogta a helyiek kezét, így izgalmas párbeszéd alakult ki.
Felvezetésként Székely püspök beszélt az utazás jellegéről, illetve hogy nálunk mit hagytak s mit nem a kommunisták a diktatúra évtizedeiben. Beszámolt arról, hogy Esztergomban 30 kispap tanul, hatvanan pedig világi hitoktatók lesznek, ha végeznek. Mivel ő a cigánypasztoráció hazai felelőse is, erről a tevékenységéről is beszélt röviden, így esett szó a közelmúlt egyik fontos eseményéről: egy csoport cigány felnőttet sikerült megbérmálni, s így Székely János reményei szerint hosszú távon is a jó úton megtartani.
A szót átvevő Vlagyimir atya hosszú mondókába kezdett a templom hányatott sorsáról. A téglatemplomot 1911-ben emelték, de pár év múlva a szovjet hatalom bezárta. 1936 után a melléképületet szakmunkásoknak adták oda kollégium gyanánt, de hála a közelmúltbéli felújításnak, ebből semmi nem látszik. Komolyabb károk egyébként is a templomban keletkeztek, a tető olyannyira megrongálódott, hogy fák nőttek ki belőle, így a katolikus egyház 1991-es újraindulásakor a fogvacogtató hidegben még csak a templomlépcsőn lehetett misézni, és nem szabadna elhallgatni, akkor még minden nyilvános katolikus megmozdulás egy-egy pravoszláv tüntetést indukált, ma már ez szerencsére nincs így. A helyreállításban jelentős szerepet vállaltak a közeli vasút lengyel katolikus vallású munkásai (’99-ben fejeződött be a felújítás), közülük viszont a mostani nyugalmi időszakban már kevesen járnak ide, szétszóródtak.
Akik viszont állandó jelleggel idejárnak, mintegy 5-6 ezren vannak, jelentős részben diplomaták és családtagjaik, valamint fiatalok, családosok. A többnyelvű miséken kívül más is van itt: az üzemeltető szaléziak közösségépítésben próbálnak jeleskedni, és van hitoktatás is több csoportban (ezt akadályozza, hogy jórészt nem életvitelszerűen itt lakó helyiek járnak misére), házassági előkészítő esetén pedig gyakorta keresik a katolikus plébániát a vegyes vallású párok. Húsvétkor csaknem 30 felnőttet kereszteltek meg, ami igen soknak számít és biztató jövőképet fest. Az itteniek egyébként nagyon szeretik az orgonamuzsikát, efféle eseményt itt gyakran találnak a szakrális zene kedvelői.
Túl sok élő, vallásos természetű kapcsolat nem igazán van egyébként keleti keresztény irányban; és bár nem általános, van olyan pravoszláv pap, aki a „vegyes” párokat nem engedi katolikus templomban esküdni. A híveknek eközben természetes igénye a közeledés, „kénytelenek vagyunk ilyenkor magyarázkodni”, folytatja Vlagyimir atya, „minden lassabban megy, mint ahogy szeretnénk”.
Ami a korábbi szaglászásaink alkalmával és a hivatalos kapcsolatfelvételekkor is kiderült: nem is az intézményi egységre kell jelenleg törekedni, hanem apró lépésekkel haladni abba az irányba, ami jelenleg összeköti a nyugati és a keleti kereszténységet. Az éjszakába nyúlt eszmecserén számtalan kérdést és megjegyzést intéztek a magyar püspökhöz a helyi katolikusok, az este sikerességét pedig kiválóan jelezte, hogy kifelé menet olyanok is áldást kértek magukra Székely Jánostól és a ferencesektől, akik egyébként ortodox hitűek.
