Szívderítő látvány, amikor az arrogancia nagyfokú hozzá nem értéssel társul: az SVT kultúrműsora, a Kobra a híresen toleráns (éppen csak romákat listázó) svédek magas lováról mutatja be a szánalomra méltó, nacionalista posványban fetrengő magyarokat, és közben gyakorlatilag mindent elront, amit csak újságíró elronthat.
A félórás műsort valami egészen rémisztő hangulat lengi be: még a budapesti utcákon siető magyarokat mutató vágóképek alá is olyan sejtelmes zenét kevertek, mintha bármelyik zöld kuka mögül előugorhatna az Antikrisztus (ismertebb nevén: Orbán Viktor). A bemutatott események is azt igyekeznek igazolni, hogy nálunk valami nincs rendben. A svédek számára eleve elképzelhetetlen, hogy egy jobboldali (szerintük „populista”, mert hát mi más lehet a jobboldal) párt többséget szerezzen a parlamentben, az pedig egyenesen szentségtörés, hogy még a törvényeken is mertek változtatni: a demokratikusan választott kormányzat parlamenti munkáját úgy értékelik, hogy vezetőink „a népre kényszerítették saját akaratukat”. Miután megismerkedtünk ezzel a sajátos demokráciafelfogással, megtudjuk, hogy mi az igazi baj: Magyarországon tombol az antiszemitizmus, a Jobbik képében egy fasiszta párt került a parlamentbe, amely „lelkesen támogatja a kormány tevékenységét”.
A svéd tévések úgy gondolják – vagy úgy akarják láttatni –, hogy Magyarországon a Jobbik meghatározó, sőt vezető politikai erő, nem egy 7-10 százalék között tengődő pártocska. Ennek következtében mindent egyfajta Jobbik-szemüvegen keresztül mutatnak be. A magyar zene a Romantikus Erőszak és a Magozott Cseresznye – megtudjuk, az embernek „nem kell sokat mennie, hogy Magyarországon szélsőjobboldali koncertbe botoljon” –, mintha csak az országban spontán szerveződő jobbos zenészek várnák, hogy mikor jár arra valaki. A koncerteken botladozó kopasz, bőszen karlendítő néhány tucat részeg fiatal jelképezi a magyar ifjúságot. Vonuló gárdisták bakancsai csattognak az aszfalton – Üdvözöljük Magyarországon!
De hát nincs senki, aki felvenné a harcot a gonosz birodalmával szemben? Persze hogy van, és a rutinos magyar újságolvasó akár ki is találhatja, hogy kikről van szó. Aki a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), Heller Ágnes, Dopeman, Alföldi Róbert négyesre tippelt, az beírhat magának egy piros pontot. Dopeman a nacionalista zene ellenpontja, a szobordöntő rapper itt ellenzéki vezérré magasztosul, akit zaklat a rendszer, mert szájára merte venni a Himnuszt – „azóta nehezen tud nyilvánosan fellépni”, jegyzik meg, akármit jelentsen is ez. A TASZ jogásza, Simon Éva csak néhány homályos szót szól arról, hogy nálunk minden nagyobb médium a kormány kezében van – az igazi nehéztüzérséget azonban Heller Ágnes szállítja. Nemzetközi hírű filozófusunk, „azon kevesek egyike, aki még fel meri emelni a hangját”, végigzongorázza a toposzokat, amiket már jó ideje ismétel a világban bárkinek, aki meghallgatja. Maffiakormány működik, Orbán barátait ülteti a vezető pozíciókba, az emberek félnek, mert elveszthetik a munkájukat, támadások folynak a kisebbségek ellen, egy aprócska csoport dönt az ország sorsáról, hivatalos szintre emelkedett az antiszemitizmus, és így tovább. „Megmérgezik az ország lelkét” – hangzik a sötét jóslat, és lassan beúszik a képernyőre a nyilaskeresztes zászló.
Ehhez képest Alföldi Róbert maga a megtestesült visszafogottság. Hiába igyekeznek a tévések, nem sikerül ráerőltetni az erőszakos hatalom által kidobott rendező szerepét. „Nem vagyok mártír, csak dolgozni akarok. Az István, a király nem a napi politikáról szól, hanem arról, hogy már történelmünk kezdetén, az államalapításkor sem voltunk egységesek, hogy már akkor sem lehetett csak egyféleképpen nézni a történelmet” – magyarázza a rendező. Kritikája nehezen értelmezhető, szerinte a kormányzat „kizárólagos gondolkodást akar bevezetni”. Bakot lőnek a svédek a nagy port kavart István-előadás sajtóvisszhangjának elemzésénél is. Mutogatják például a Magyar Narancs címlapját („Kinek kell ez?”), ami ugye alapvetően nem egy Alföldi-kritikus sajtótermék, ráadásul még csak az említett cikk sem erről szól, aztán „liberális napilapként” jellemzik a Magyar Hírlapot. Két öngól egyetlen mondatban.
Nem lepődünk meg rajta, hogy a súlyos állítások, vádak mögött nem sejlenek fel bizonyítékok, ahogy azon sem, hogy a svédek csak olyan személyeket kérdeznek, akik a lehető legrosszabbat állítják a kormányról. Érdekes jelenet, amikor a bemondó felteszi a kérdést: de vajon mit gondol az átlagos magyar arról, ami az országban folyik? Végre jön valaki, az „átlagos magyar”, aki esetleg nem a liberális gittegylet tagja, gondolnánk – de nem, az túl kockázatos lenne, hiszen esetleg a kormány mellett foglalna állást, vagy a realitások talaján maradva kritizálna, mint az a néhány százezer „átlagos magyar” tegnap a Békemeneten. Ehelyett – kapaszkodjanak meg – Heller Ágnes meséli el, mit gondol az átlagos magyar. Nem nehéz kitalálni: fél.
A műsor kulcsát azonban egy másik rövid bevágás adja meg: egy jobbikos megyei elnök elmondja, szeretné, ha gyermekei megismernék a magyar örökséget, és néptáncot tanulnának. Ezen talán még a legvérmesebb magyar liberális sem akadna fenn, ám itt a következő képeken már a megszokott sejtelmes zenétől kísérve láthatjuk, amint néhány fiatal néptáncot tanul. Egyértelmű, hogy itt korántsem ártatlan szórakozásról van szó: a gyerekek éppen magukhoz veszik a szélsőjobb-antiszemita-nacionalista mételyt, amitől majd habzó szájú jobbikossá válnak. Ma a csárdás, holnap a Romantikus Erőszak, holnapután a diktatúra. A svédek láthatóan nem tudnak mit kezdeni már ezzel a néptánctanulásban megjelenő minimális nemzeti érzéssel sem – így pedig nem csoda, hogy képtelenek megérteni a mai Magyarországot.
