A közeledés számos jelét mutatta az elmúlt hónapokban Irán és az Egyesült Államok, ennek egyik oka az Iszlám Állam felbukkanása és térnyerése volt: a Nyugat rájött, katonailag szüksége van Teheránra, majd Washington a diplomácia szintjén is nyitott az évtizedekig páriaként kezelt Irán felé, amely cserébe hajlandónak tűnt harcba szállni az erősödő IÁ ellen.
Emellett úgy látszott, a perzsa állam korábban vitatott atomprogramjának szelídített verzióját is elfogadja Amerika – Irán tavaly év végén megígérte, hogy csupán 5 százalékos uránt dúsít, amely alkalmatlan atomfegyver előállítására. A tárgyalások jelenleg is zajlanak, az amerikaiak végleges megállapodásban reménykednek, amely nemzetközi felügyelet alá helyezi a programot, ilyen formában pedig engedélyezi Iránnak a békés célú urándúsítást, cserébe pedig enyhít a perzsa államot sújtó nemzetközi szankciókon.
Ebbe a tapogatózó konszolidációba tenyerelt bele Benjámin Netanjáhú izraeli kormányfő, amikor az izraeli választásokat közvetlenül megelőzően – Barack Obama elnök tiltakozása ellenére – az Irán-politikában beálló enyhülést ellenző republikánusok segítségével gyakorlatilag meghívatta magát az amerikai kongresszusba. Izrael viszonya Amerikával hagyományosan jó, azonban az utóbbi időkben Amerika az iráni enyhülés mellett egyre sűrűbben kritizálta Izrael tevékenységét a palesztinokkal szemben – mi több, Obama rendszeresen kiáll az Izrael által elutasított kétállami megoldás mellett –, Izrael pedig nem titkoltan nem örült ennek.
Netanjáhú hatásosan felépített beszédében március 3-án a kongresszusban hosszan tolmácsolta Izrael háláját Amerika baráti segítségéért, majd közölte, hogy az Iránnal kötendő bármely, az országot akármilyen uránt dúsítani engedő megegyezés eleve rossz, Amerikának be kell keményítenie a perzsa állammal szemben, végül éles szavakkal követelte a nemzetközi kiállást „Irán hódító, leigázó és terrorista menetelésének megállítása érdekében”.
Obama a maga részéről gyorsan reagált a beszédre, mondván: abban semmi újat nem mondott az izraeli kormányfő, és nem kínált fel „életképes alternatívát”, a kongresszus pedig azután kritizálja a megállapodást, ha az már megszületett. Irán pedig – miután visszautasította az atomfegyverre vonatkozó vádakat – közölte, Netanjáhú beszéde egyszerűen az izraeli választási kampány része, a maguk részéről pedig nem kérnek a feszültségkeltésből.
Az események részben mindenesetre a perzsákat igazolták: bár az izraeli ellenzék a beszédet követően azzal vádolta Netanjáhút, hogy kierőszakolt beszédével aláásta az amerikai–izraeli kapcsolatokat, az előre hozott választásokon Netanjáhú fölényes győzelmet aratott.
Elemzők szerint jórészt a perzsa atomfegyverrel riogatásnak és a kongresszusi beszédének köszönhetően, amelynek segítségével Izraelért bármire hajlandó hazafinak tűnhetett az izraeli közvélemény szemében, és utolsó pillanatban átvette a vezetést az ellenzéktől.
Az iráni atomprogram kapcsán a megállapodás a látszat szerint Netanjáhú és az amerikai republikánusok ellenérzéseitől függetlenül tovább haladt: John Kerry amerikai külügyminiszter szerint közel van már a megegyezés Iránnal – még üzent is Netanjáhúnak, burkoltan közölve, akár tetszik neki, akár nem, a békés, kompromisszumos megoldás működni fog. Obama pedig a perzsa újév alkalmából köszöntötte az irániakat, méltatta az eredményes tárgyalásokat, „évtizedek óta nem látott lehetőségként” értékelve azt a két ország közötti viszony javítására, de így nyilatkozott Haszán Roháni iráni elnök is. Egyébként egy nagyon fontos szimbolikus lépésre is sor került, mégpedig arra, hogy Obama levetette Iránt és a Hezbollahot az amerikai terrorlistáról, amelyen 2005 óta szerepelnek. A nukleáris programról szóló keretszerződésről egyébként most március 31-ig egyeznének meg, a végleges megállapodásra június 30-án kerülne pecsét.
Izraelben ugyanakkor a közhangulat is erősen Irán- és irániatom-ellenes, hiszen jelenleg a térségben Izrael az egyetlen atomhatalom, és e tekintetben joggal félthetik monopóliumukat egy Izrael-ellenes országtól. Az izraeliek egy része, élükön Netanjáhúval akár háborúzni is hajlandó lenne Iránnal, hogy megelőzze annak atomfegyverkezését, ugyanakkor – ahogy egy amerikai elemzés rámutat – hiába a jól felszerelt hadseregük, nem sok esélyük lenne a tizenötször nagyobb Iránnal szemben, így az ilyen jellegű fenyegetőzés inkább csak retorikai szinten marad.
Ugyanakkor Netanjáhú erős szövetségesei, a republikánusok március közepén újabb pofont adtak az amúgy is döcögősen haladó megállapodásnak: csaknem ötven képviselőjük látta el kézjegyével azt a nyílt levelet, amelyet az iráni vezetéshez címeztek, és amelyben közölték, az egész megállapodás csak addig lesz érvényben, amíg Obama az elnök; amikor szűk két éven belül leköszön – elvégre kétszer egymás után nem választható újra –, a következő egy tollvonással visszavonhatja az egészet. Ezzel rámutattak a megegyezés gyenge pontjára: a nemzetközi szerződéshez ugyanis szükség lenne az egyébként republikánus többségű kongresszus kétharmados felhatalmazására, annak hiányában Obama megállapodása csak kormányközi megegyezésnek minősül, amit a következő elnök – szintén a kongresszus bevonása nélkül – bármikor módosíthat, vagy eltörölhet. Bár a Fehér Ház háborúpártisággal vádolta meg a republikánusokat, érdemben nem válaszolta meg ezt a jogtechnikai kérdést, amely az egész megállapodási kísérletet, de legalábbis annak jövőjét alááshatja.
Így hiába az elmúlt napokban-hetekben egymást érő bizakodó nyilatkozatok, ha a papíron lefektetett megállapodás szűk két éven belül megbukhat – elég csak egy pillantást vetni akár a jelenlegi kongresszus 53 százalékos republikánus többségére, vagy a pártpreferenciákra: a republikánusok minimum fej fej mellett haladnak a demokratákkal.
