Hajszálnyira voltunk a harmadik világháborútól

Atomrakétát és lándzsát is élesítettek 2013-ban; három konfliktus is világégéssel fenyegetett.

Atomválság és a világháború előszelét hordozó polgárháború tartotta félelemben a föld lakóit 2013-ban; sok országban most is ropognak a fegyverek, másutt ellobbant a harcok lángja, de a hamu alatt kitartóan izzik a parázs.

Az emberiség bölcsőjének nevezett Afrika a gyarmati uralom alóli felszabadulása óta lángokban áll; a vallási-etnikai színezetű harcok hol egyik, hol másik országban törnek ki. A legtöbb vér idén Mali, a Közép-afrikai Köztársaság, Nigéria, Dél-Szudán és Kenya földjét áztatta.

Bűnözők Afrika élén

Még 2012 decemberében bólintott rá az ENSZ a francia katonai beavatkozásra a polgárháború sújtotta Maliban; az országban háromnegyed év alatt tuareg lázadókkal szövetségben iszlamisták vették át a hatalmat, az ország kormánya őket akarta francia segítséggel visszaszorítani.

Az iszlamisták a harcok közben európai civileket is megöltek, valamint algériai barátaik segítségével egy földgázkitermelő telepen több száz külföldi munkást ejtettek túszul, és fenyegettek kivégzésével, hogy visszakozásra bírják a franciákat. A polgárháborúban nagyon sokan meghaltak, és rengetegen elmenekültek, mire a kormányerők és a szövetséges franciák végül győzelmet arattak; az ország felszabadításának részleteiért kattintson ide!

Francia beavatkozással indult, és azzal is zárult az év: a Közép-afrikai Köztársaságban iszlamista lázadók puccsal elűzték az elnököt, és a saját vezetőjüket, Michel Djotodiát ültették a bársonyszékbe; az elvben feloszlott, Séléka nevű iszlamista milícia azonban vérengzésekbe kezdett a keresztény többségű országban, százával irtva a keresztényeket. Így decemberben – egy évvel a mali bevonulás elhatározása után – a Közép-afrikai Köztársaságban is francia csapatok masíroztak a főváros, Bangui felé.

Az 1600 francia katona vegyes fogadtatásban részesült: a keresztények felszabadítóként várták és éljenzéssel köszöntötték őket, a Séléka puskatűzzel.

Az kegyetlen afrikai összecsapások első számú áldozatai mindig a civilek; Nigériában például a helyi Boko Haram nevű iszlamista szervezet terroristái 2009 óta 3600 emberrel végeztek. Az álló-polgárháborúba merevedett országnak idén is kijutott az összecsapásokból: egy agrártudományi egyetem kollégiumán éjszaka ütöttek rajta a Boko Haram tagjai, 41 diákot legyilkoltak, és tantermeket gyújtottak fel. Máskor buszokat robbantottak fel, vagy bombatámadásokkal vették célba a keresztény negyedet, három falut pedig szinte teljesen eltöröltek a föld színéről.

A szélsőségesek a hadseregtől sem félnek, véres összecsapásokban rendszeresen összemérik erejüket az egyenruhásokkal; a nigériai légierő pedig légicsapásokkal válaszol a terrorcselekményekre.

Biztonságpolitikai szakértők szerint kétségtelenül megvolt a lehetősége annak, hogy világháborúvá szélesedik a Bassár el-Aszad szír elnök kormánya és a –  nem kis részben nemzetközi iszlamista szélsőségesek által támogatott – szíriai lázadók között zajló polgárháború.

Amerika a világ legerősebb hadseregének hadiflottájával közeledett a közel-keleti ország partjai felé. A beavatkozáshoz ugyanakkor Aszad erős barátainak – Iránnak, de főleg Oroszországnak – is lett volna néhány szava, amit viszont az atomfegyverrel rendelkező Izrael, és a síita Irán köré kiépült „szunnita kisantant" sem hagyott volna annyiban. Ha kíváncsi, mi lehetett volna a szíriai regionális vagy világháború kimenetele, kattintson ide vagy ide!

Az amerikai beavatkozás ürügye egyébként az Aszad-rezsim lakosság elleni vegyifegyver-támadása lett volna (ilyet egyébként a felkelők is bevetettek), de végül sikerült megegyezésre jutni Aszaddal, és megkezdődhetett a vegyi fegyverek megsemmisítése. A konfliktusban közben százezernél is több civil halt meg – nem kis részben keresztények, sőt őskeresztények  –, és milliónyian hagyták el a vérben fuldokló országot.

Irán egyébként saját jogon is csaknem kiprovokálta az amerikaiak beavatkozását: a kereskedelmi embargókkal sújtott perzsa ország atomprogramja ugyanis olyan fázisba lépett, ahonnan térségbeli riválisai és az Egyesült Államok szerint már túl közel lett volna ahhoz, hogy akár atombombát is gyárthasson. Egymást követték a pattogó hangú nyilatkozatok; Izrael felváltva követelte az atomprogram leállítását, és fenyegetőzött támadással; Amerika szintén erőfitogtatásba kezdett, miközben Mahmúd Ahmedinedzsád, Irán elnöke váltig állította, hogy esze ágában sincs nukleáris fegyvert gyártani, de a polgári célú atomenergiához igenis joga van.

Közben Washington és Teherán hol hadgyakorlatokkal próbálta megijeszteni ellenfelét hol pedig – eredménytelen – tárgyalások segítségével próbálta rendezni a helyzetet. Végül jelentős enyhülést hozott, hogy a konfliktuskerülőbb Haszan Rohani váltotta Ahmedinedzsádot az elnöki poszton, aki engedményeket tett és sikeresen megegyezett a nyugati hatalmakkal az atomprogram korlátozásáról.

Az igazi atomfenyegetést azonban nem Irán jelentette: a jelek szerint ugyanis a kommunista Észak-Korea huszonéves diktátora, az ifjú Kim Dzsong Un bekeményített. Atomtámadással fenyegette meg magát az Egyesült Államokat – és a szkeptikus hangok ellenére hamar kiderült, hogy atomfegyvereivel el is érné a nyugati nagyhatalmat. A konfliktusforrás ezúttal egyrészt a Phenjan által végrehajtott kísérleti atomrobbantások híre, és az erre bedurvuló szankciók voltak.

Először a két Korea kapcsolata szakadt meg, Észak felrúgta a megnemtámadási szerződést (az utolsó sztálinista diktatúrában zajló, 50-es éveket idéző terrorról itt olvashat), egymást követték a kölcsönös provokációk, harckészültségben állt az északi, a déli és az amerikai hadsereg is, Észak-Korea pedig nagyszabású hadműveleteket vizionált Dél-Korea és Amerika ellen.

A hosszan tartó, pattanásig feszült helyzet végül nyáron enyhült, amikor Észak Korea hajlandó volt újra tárgyalóasztalhoz ülni a déliekkel, bár az északiak szeme továbbra is éberen figyeli a külvilág minden rezdülését.

A harmadik világháborút mindenesetre elnapolták.