Hogyan robban a szíriai puskaporos hordó?

Küszöbön a Szíria elleni agresszió; a konfliktus lehetséges forgatókönyveit vettük számba.

Amerika öt rombolóhajóval és több száz Tomahawk robotrepülővel áll készenlétben a Földközi-tengeren, hogy csapást mérhessen Bassár el-Aszad szír elnök hadseregére. Szíria kissé elavult, de hatékony fegyverzettel védekezhet – ha Aszad megkapta az oroszoktól a legutóbb megrendelt készleteket (állítólag még nem). Amerika a Perzsa-öbölben is közeledik, légi és vízi csapatok mellett az egyik romboló fedélzetén háromszáz tengerészgyalogossal.

Ugyanakkor Barack Obama múlt szombaton kijelentette, hogy mégis megvárja a kongresszus felhatalmazását, így hétfő előtt nem várható amerikai támadás.

Szíria kormánya felvette a kesztyűt, és jelezte: a hadsereg bármilyen támadást elhárít, egy miniszterük pedig az amerikaiak elleni megelőző csapásokat is kilátásba helyezte.

Izraelben gázmaszkokat és védőfelszereléseket osztogatnak: attól tartanak, hogy az Egyesült Államok beavatkozása miatt Amerika szövetségeseként és földrajzi közelségük miatt ők válnak Aszadék elsődleges célpontjává. A zsidó állam számára a legfontosabb a saját biztonsága, nem véletlenül épített ki dollármilliárdokért rakétavédelmi rendszert.

Gazdik Gyula Közel-Kelet-szakértő elmondta: Izrael az arab tavasz beköszöntéig Aszadot kiszámítható ellenségnek tartotta. Ám Irán a zsidó állam térségbeli legfőbb ellenlábasa, így a vele szövetségre lépő szír kormány megdöntése az érdekük. Egyes izraeli stratégák úgy gondolják, hogy iszlám fanatikusok átmeneti szíriai dominanciája kisebb fenyegetést jelent, mint az iráni hátszelű Aszad, aki viszont kiszámíthatatlanná válik, ha amerikai támadás éri, ezért a zsidó állam kénytelen felkészülni a védekezésre.

Irán korábban többször figyelmeztette az Egyesült Államokat: súlyos következményekkel számolhat a Fehér Ház, ha átlépi a „vörös vonalat". Irán Szíria régi szövetségese, mindkét ország síita vezetésű, Teherán szemét pedig régóta szúrja az amerikaiak Perzsa-öbölbeli jelenléte – mondta a szakértő.

Katonai csapást sürgetett Szaúd-Arábia és Törökország is. Előbbi a felkelők rendszeres fegyverbeszállítójaként nem örülne, ha a polgárháború Aszad győzelmével végződne, érdekében áll, hogy Amerika korlátozott beavatkozása visszavesse a szír kormánycsapatokat. Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök teljes beavatkozást követelt, addig ütné Aszadékat, „amíg a rezsim fel nem adja”. Törökország Szíria szomszédjaként eddig 460 ezer ellenzéki menekültet fogadott be, és ide szöknek Aszad dezertált kormánykatonái is.

Putyin kiállt Aszad mellett, hiszen Szíria fő fegyverbeszállítójaként és szövetségeseként egyértelműen sértené az orosz érdekeket, ha a rezsim megbukna. Emellett Moszkva 2009-ben garanciát kapott a szír kormánytól arra is, hogy nem lesz az országon áthaladó gázvezeték az Öböl-államoktól Európa felé, amíg Aszad hatalmon van – azaz továbbra is orosz energiafüggőségben maradhat Európa. Oroszország egyébként Kínával együtt többször vétójogával akadályozta meg, hogy ENSZ-határozat döntsön Szíria megbüntetéséről.

Európa államai megosztottak a kérdésben: a nyugati hatalmak közül egyedül a franciák álltak ki teljes vállszélességgel az amerikai támadási szándék mellett – mondta el a szakértő –, de már ott is erősödnek azok a hangok, amelyek szerint az elnöknek nemzetgyűlési felhatalmazást kellene kérnie a beavatkozáshoz. Németország és Nagy-Britannia nem támogatja az Egyesült Államok támadását – főleg az utóbbi reakciója lephette meg Obamát, hiszen a britek az iraki háborúban Amerika hűséges szövetségesei voltak.

Nem működik a beavatkozáspárti országok szövetsége – jelentette ki Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő. A fő résztvevők: a törökök és a franciák érdekei is eltérőek, hiszen Párizs a líbiai helyzethez hasonlóan az újjáépítési pénzekre és az olajra hajt, Erdogannak viszont belpolitikai helyzete megerősítéséhez lenne létkérdés a beavatkozás és hogy győztesként kerülhessen ki a konfliktusból.

Mindemellett – fejtette ki a szakértő – sok nagy tekintélyű politikus, diplomata és maga a pápa is tiltakozott az amerikai agresszió ellen, és általános a vélekedés, hogy Amerika egy Gleiwitzhez hasonló provokációval rendezi meg a saját háborúját a vegyifegyver-botránnyal. Az USA stratégiai szövetségese, a jordán király kijelentette, hogy nem enged át területén amerikai csapatokat, a németek is csak ENSZ-felhatalmazással hajlandóak bevetni a szír határon felhalmozott rakétákat.

Számba vettük a lehetséges forgatókönyveket: a szakértők szerint nincs kizárva annak a lehetősége, hogy az amerikai fellépés megbuktatja Aszadot, de ez kibontakozás nélkül Szíriát még nagyobb káoszba taszíthatja, vagy akár az ország széthullásához is vezethet.

Amerika deklarált célja Aszad meggyengítése, de ez Nógrádi szerint utópia: Damaszkusz térségbeli ellenfelei a kemény odacsapás hívei, és a rezsim megdöntésében érdekeltek, ahogy valójában Amerika is a Szíria–Irán–Hezbollah-tengely egészét akarja visszavetni. Az amerikai hadsereg mindenesetre készen áll, bármikor bevethető – ezt Obama is elmondta.

Egy erősebb amerikai támadást Szíria egészen biztosan nem tudna kivédeni, ebben egyetértenek a szakértők. Nógrádi szerint viszont Aszadnak komoly térségbeli mozgástere van: rakétáival már célba vette többek között Izraelt is, ahol a legerősebb védelmi rendszer, a Vaskupola is csak a becsapódó rakéták 80 százalékát tudja felfogni, a többi a védtelen lakosságra hullik. Szíria ugyanígy csapást mérhet Jordániára és Törökországra is, és számíthat Irán informális segítségére is.

Gazdik szerint semelyik amerikai beavatkozást ellenző hatalom nem fog frontálisan megütközni a világ legerősebb hadseregével. Sem az oroszok, akiknek egyébként egyetlen földközi-tengeri támaszpontja lenne oda Aszad bukásával, sem Irán, amelyik saját halálos ítéletét írná alá egy ilyen manőverrel. Elvileg még leginkább Teherán részéről képzelhető el, hogy Amerika térségbeli arab szövetségeseinek olaj- és földgázfeldolgozó létesítményeit veszélyeztetné.

Irán régóta támogatja fegyverrel Szíriát – mondta el Nógrádi –, de nem kockáztatna meg támadásával egy térségi háborút. Széles eszköztár áll ugyanakkor Teherán rendelkezésére: nincs is szüksége arra, hogy saját zászlója alatt részt vegyen a konfliktusban, elég lenne az iraki, libanoni síita többségű területeken élő vagy a szaúdi, jemeni olajmezőkön dolgozó síiták fellázítása és felfegyverzése – a térképünkön látható helyszíneken – , amelyet Irán később persze letagadhatna.

A szakértő hozzátette: a WikiLeaks iratai szerint Szaúd-Arábia sűrűn kérte Amerikát arra, hogy támadja meg Iránt – erről pedig Teherán sem egykönnyen feledkezik meg. Az iráni kormánynak egyébként jól jönne egy külföldi hatalom támadása: az országban erős a belpolitikai feszültség, egy külső támadás viszont egységet teremthetne.

Ami szinte biztos: az Aszad-rezsim bukása után még nagyobb lesz a káosz – írta le a helyzetet Gazdik. Az ellenzék rendkívül megosztott: a szekuláris, mérsékelt szunnita politikai tényezők, a Muszlim Testvérek mellett jelen vannak, sőt a harcokban fajsúlyos szerepet játszanak az iszlám fundamentalisták. Az ország lakosságának mintegy 40 százalékát vallási-etnikai kisebbségek teszik ki. Közülük egy hatalmi váltástól leginkább a síita alaviták és a keresztények tartanak. Ők az alavita Aszad család uralma alatt bizonyos védelmet élveztek, s a hatalmi elit jó része is soraikból került ki, de a felkelők jelszavukkal („kiirtjuk az alavitákat és a keresztényeket”) egyértelműen jelezték nekik, hogy semmi jóra nem számíthatnak, ha a lázadók kerülnek hatalomra.

Az amerikai sajtóban is megjelent már olyan tanulmány, amely káoszt és vérontást jósol Aszad bukása esetén: egyre több bizonyíték lát napvilágot ugyanis arról, hogy a felkelők éppolyan brutálisak mint a kormányerők. A lázadók uralta országrészeken gerillák és közönséges bűnözők – útonállók, emberrablók, gyilkosok – garázdálkodnak, a felkelő csoportok egy része pedig radikális iszlám vallási fanatikus, sőt, egyes szervezeteik nyíltan szövetkeznek az al-Kaidával is – írja a The New York Times.

Szíria könnyen Líbia vagy Irak sorsára juthat – fejtette ki Nógrádi. Elképzelhető az elhúzódó polgárháború, és az sem kizárható, hogy a térségbeli hatalmak – Törökország, Libanon és Szaúd-Arábia – is megpróbálnak minél nagyobb darabot szerezni a koncból. Ott van még a szír–török–iraki–iráni határvidéken egy tömbben élő negyvenmillió kurd is, akik elérkezettnek láthatják az időt az önálló Kurdisztán kikiáltására.

Ugyanakkor, bár egyre valószínűbb, de közel sem biztos a totális amerikai beavatkozás, a G20-ak tanácskozása sem szolgált egyértelmű állásfoglalással; azaz lehetséges egy korlátozott csapás, de még a diplomáciai megoldás is benne van a pakliban.