Cameron vagy Miliband? És utána mi lesz?

Egy fontos és egy még fontosabb kérdésre ad választ a május 7-ei brit parlamenti választás és az utána kezdődő egyezkedés.

A csütörtöki választáson 650 alsóházi mandátum vár kiosztásra, így 326 helyre van szüksége annak a pártnak, amelyik többségben szeretne kormányozni a következő öt esztendőben. Ezt a mandátumszámot egyik formáció sem fogja tudni egyedül elérni, sőt az is kérdéses, hogy egyáltalán koalíció létrehozásával össze tudnak-e hozni a kormányzásra aspiráló erők ennyi képviselői helyet.

Az elmúlt napok közvélemény-kutatásai azt mutatják, hogy fej fej mellett halad a két legnagyobb erő, a Konzervatív Párt és a Munkáspárt. A jelenlegi kormányfő, David Cameron alakulatát 31 és 34 százalék közé lőtték be, baloldali kihívói, Ed Milibandék 33-34 százaléknyi szavazatot kaphatnak. A Populus mérése alapján 34-34 százalékon állnak a vetélytársak, a YouGov/Sun szerint pedig 33-33 százalékra számíthatnak a csütörtöki voksoláson.

A torykkal az utóbbi öt évben együtt kormányzó, Nick Clegg vezette Liberális Demokraták 8-10 százalékon állnak, míg a Zöld Pártot 5 százalék támogatja. Fontos tényező még a választásokon a Nigel Farage fémjelezte euroszkeptikus UKIP, azaz az Egyesült Királyság Függetlenség Pártja, amelyet 12 és 17 százalék közé mérnek, valamint a Skót Nemzeti Párt, amely, úgy tűnik, tarolni fog Skóciában.

A Financial Times számításai szerint a Konzervatív Párt 274, a Munkáspárt 270 mandátumra számíthat, a Liberális Demokraták 26, a Skót Nemzeti Párt képviselői pedig 54 helyet szereznek majd meg. A The Times 283 konzervatív és 261 baloldali mandátummal számol előzetes előrejelzése alapján.

Most komoly esélye van az úgynevezett hung parliament létrejöttének, azaz az olyan alsóháznak, melyben egyik párt sem rendelkezik önállóan stabil kormányzóképes többséggel. Ez nem éppen történelmi jellemzője a brit választási rendszernek, ugyanis az elmúlt hetven évben a Konzervatív Pártnak vagy a Munkáspártnak általában sikerült egypárti kormányt alakítania. Amikor ez nem jött össze, akkor rövid időn belül új választás következett. Az előző, 2010-es évi voksolás utáni helyzet e tekintetben különleges volt, ugyanis David Cameron pártjának csak a Liberális Demokraták segítségével sikerült többséget összehozni, amely meglepően stabilnak bizonyult, és kitöltötte ötéves mandátumát.

Gálik Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének docense az MNO-nak elmondta: a brit választási rendszer ugyan gyors kormányváltásra ad lehetőséget, és akár már másnap is megalakulhatna az új kabinet, ez most nem fog megtörténni. A konzervatívok nagy valószínűséggel újra a liberális demokratákban látják természetes szövetségeseiket; az elmúlt öt év közös kormányzása és az is ezt támasztja alá, hogy nincs komoly érdekellentét a két politikai alkulat között. Azonban a Lib Dems visszaszorulása miatt képviselői helyek várható eloszlása alapján még közösen sem lenne meg a többségük az alsóházban.

A Munkáspárt esetleges kormányalakítási kísérlete során nem számíthat formális koalícióra, de még a kisebb pártok külső támogatása esetén sem valószínű, hogy meglenne a többsége. A skót nacionalisták mellett walesi és zöld szövetségesek, illetve ezeknél is kisebb pártok jöhetnének szóba támogatóként a baloldalon.

Ha ez a forgatókönyv valósul meg – ami a legvalószínűbb –, akkor kérdés, hogy a királynő kit bíz meg a kormányalakítással, ugyanis úgy tűnik, nehéz lesz életképes, stabil alternatívát nyújtani mind Cameron, mind Miliband és szövetségeseik részéről. És akkor még egy bizalmi szavazást is túl kellene élni az új kormánynak, amelynek stabil többség nélkül törvényről törvényre kellene megállapodnia az alsóház pártjaival. Ha mindez nem menne, akkor pedig jöhetne az újabb választás – vázolta a szakértő. Szerinte ez a helyzet merőben szokatlan a briteknek, ahol mind a politikusok, mind a választók az egypárti többségi kormányzáshoz szoktak az elmúlt évtizedekben.

Ők az új brit politikai generáció – Gálik Zoltán a Lánchíd Rádióban

Az valószínűsíthető, hogy Nagy-Britannia új miniszterelnökét David Cameronnak vagy Ed Milibandnek hívják majd. A többiek, úgy tűnik, csak mellékszereplők, azonban könnyen komoly szerephez is juthatnak. A liberális demokrata pártvezér, a leköszönő konzervatív-liberális koalíció miniszterelnök-helyettese, Nick Clegg már megpróbált nyomást kifejteni Cameronékra, ugyanis azt hangsúlyozta, hogy egy esetleges kisebbségi kabinet csak ártana az elmúlt években elért gazdasági eredményeknek, ezért felelőtlennek tartaná az előző kormányfőt vagy éppen Milibandet, ha ezzel próbálkozna győzelme esetén. Azonban a Gálik Zoltán által is felvázolt jelenlegi helyzet szerint hiába állna össze az elmúlt ciklus kormánykoalíciója, nem lenne többsége együtt sem, így újabb szövetségesekre lenne szüksége a biztos kormányzóképességhez, akár külső támogatóként is.

Az euroszkeptikus UKIP sok szavazatra számíthat – a győztes mindent visz elvére épülő brit választási rendszer miatt ez kevés képviselői helyben lesz majd mérhető –, de a velük való munkáspárti összefogás elképzelhetetlennek tűnik, az északon komoly győzelemre számító skót nacionalistákkal kötendő koalíciót pedig Miliband az elnökjelöltek utolsó, leedsi televíziós fórumán kizártnak nevezte. Persze ez még nem jelenti a külső támogatás megtagadását.

A konzervatívok vagy a Munkáspárt kisebbségi kormányzásban is gondolkodhat majd a várható patthelyzet után, bár ez valószínűleg csak újabb problémahalmazokat hozna létre a folytatásban.

Fontos kérdés továbbá, hogy a kis pártok mennyi szavazót visznek el a két nagytól, így például a UKIP a konzervatívoktól, melyeknél közös pont az európai uniós tagságról szóló referendum kiírása, persze mindkét párt a saját vérmérséklete szerint kezeli a témát. A The Telegraph például azt írta, hogy 26 olyan körzet van, ahol Cameronék éppen csak vezetnek a Munkáspárt előtt, így ha a konzervatívok és a UKIP között hezitálók Farage-ékra voksolnak, azzal Milibandéknek kaparják ki a gesztenyét. Érdekes a skóciai helyzet is, ahol az SNP főként a Munkapárt rovására erősödtek meg.

A választási eredmények után a koalíciókötés legalább annyira fontos eleme lesz a kormányalakításnak, mint maga a mandátumszám, ugyanis a királynő azt fogja megbízni kabinetalakítással, aki képes lesz meggyőzni őt a programjával arról, hogy stabil, kormányzóképes vezetést sikerül összehoznia. Tehát az igazi játszma a választási eredmény megszületése után kezdődik majd, és akkor kiderülhet az is, vajon Cameron vagy Miliband a nagyobb játékos.

Konzervatív Párt: Leginkább a brit európai uniós tagságról szóló 2017-es referendum fontosságát hangsúlyozzák, több jogosítványt szeretnének Nagy-Britanniának az unión belül, illetve főként az EU területéről érkezőkre vonatkozó bevándorlási szabályok átalakítását forszírozzák. Fontos hivatkozási alapjuk, hogy a 2010 előtti baloldali kormányzás és a válság után újra felívelő pályára állították a gazdaságot.

Munkáspárt: Miliband elődjeihez képest baloldalibb pártot és programot szeretne, ráadásul szó szerint kőbe is véste választási ígéreteit. A kampány fő témái a gazdasággal, az egészségüggyel, a bevándorlással, a lakossági energiaárak befagyasztásával és a lakásüggyel kapcsolatos kérdések voltak. A külföldiek munkavállalási feltételein ők is szigorítanának, de nem hívei az Európai Unióból való kilépésnek.

Liberális Demokraták: Főként a konzervatívokkal való közös kormányzás gazdasági eredményeire büszkék, és már pragmatizmusból is a stabil kormányzás – azaz a koalíciókötés – hívei.

Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja: A UKIP két éven belül otthagyná az Európai Uniót, ha a választópolgárok a kilépés mellett döntenének egy minél gyorsabban kiírt referendumon. Bevándorlásellenesség jellemzi őket, politikai ellenfeleik szerint idegengyűlölet. Vezetőjük, Nigel Farage „a nép fia” imázst vette fel.

Skót Nemzeti Párt: Az ő helyzetük azért is érdekes, mert ha a konzervatívok nyernének, és a britek ki akarnának lépni az Európai Unióból, akkor a skótok is megpróbálkozhatnának egy újabb függetlenségi népszavazással 2017 után. Ha a Munkapárt mellé állnak, érdemi beleszólásuk lehetne a 2015 utáni brit politikába.