Japán tavaly elindított védelempolitikai reformja idén április 28-án egy újabb állomásához érkezett, amikor az Egyesült Államokkal közösen a két ország felülvizsgálta az eddig fennálló védelmi együttműködést. A tizennyolc éve háborítatlan megállapodás számos új pontot tartalmaz:
Az Abe Sinzó által 2012-ben elindított külpolitikai átalakulás látványos változáson ment keresztül, amit az ország első Nemzeti biztonsági stratégiájának és Nemzeti védelmi program Irányelveinek elfogadása (2013. december 17.), valamint a Nemzetbiztonsági Tanács felállítása (2013. november 16.) is jól jelez. A jelenleg is regnáló miniszterelnök proaktív irányba fordította az addigi defenzív biztonságpolitika hajóját. Az új irányvonal három fő pontot határoz meg:
Mint Kiss Roland az MNO-nak elmondta a távol-keleti ország külpolitikai arculatváltását a társadalmi nyomás és a világ politikai sakktáblájának átalakulása idézte elő. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem külső munkatársa szerint Japán „játékstílusa” egyszerű: adaptálódik a körülötte zajló eseményekhez.
Az új stratégia egyik legfontosabb eleme – a kibertér és a világűr védelme mellett – az ország tengeri határainak és a hozzá tartozó szigeteinek megóvása. Kiss rámutatott: az 1990-es évek óta gazdaságilag és katonailag folyamatosan fejlődő Kína az utóbbi években különös figyelmet szentel a Kelet- és Dél-kínai-tengeren található szigeteknek. Japán szempontjából pedig különösen fontos a Szenkaku/Tiaojü-szigetek hovatartozásának kérdése. Míg Peking az ENSZ tengerjogi egyezményében (UNCLOS) foglalt kontinentális talapzat elvére hivatkozik, addig Tokió a japán partoktól számított kétszáz tengeri mérföldben meghatározott gazdasági övezet alapján követeli magáénak a területet. A szigetek miatt – melyet a kőolaj- és földgázlelőhelyek, a halászat és a hajózási útvonalak tesznek értékessé – a két ország között több alkalommal konfliktus alakult ki. A „vetélkedés” odáig fajult, hogy 2013 novemberében Kína egyoldalúan kiterjesztette légi azonosítási zónáját a vitatott területek fölé.
Kiss Roland a japán védelempolitikáról írt tanulmányaiban kifejti, hogy Kína mellett Észak-Korea és Oroszország is elég erős „ösztönző” erőt jelentett az új irány meghatározásához. Előbbi a 2000-es években „bemutatott” ballisztikusrakéta-programjával mutatott rá, hogy Japánnak ki kell építenie saját rakétavédelmi rendszerét. Utóbbi a szintén komolyan fejleszti katonai erejét a Távol-Keleten, illetve Kína mellett Oroszország is „előszeretettel” teszteli a japán légvédelmet, így 2013-ban kétszer több elfogásra volt szükség mint 2011-ben.
Nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy az új irányvonal mögött felsejlik egy másik nagyhatalom. Akár reklámszlogen is lehetne: a külpolitikai arculatváltást támogatta az Amerikai Egyesült Államok. A két ország szövetsége képezi az USA Ázsia-stratégiájának alapját, másrészt a távol-keleti ország biztonsága szempontjából fontos Amerika katonai támogatása. A történelmi kapcsolat a második világháború ideje óta tart, amikor MacArthur tábornok utasítást adott a japán vezetésnek egy új alkotmánytervezet kialakítására. A jelenleg is érvényes 1947-es alkotmány 9. cikkelye kimondja: az ország katonai erőt csak önvédelemre használhat – ezért hívják a japán haderőt önvédelmi erőnek. Az (1951 után) 1960-ban módosított katonai szövetség értelmében pedig az Egyesült Államok biztosítja az ország védelmét, cserébe Japán lehetővé teszi, hogy az USA katonai bázisul használhassa területének (például: Okinawa) bizonyos részeit.
Japán új védelempolitikájának irányvonala továbbra sem megy szembe az alkotmánnyal, tehát az ország nem akar katonai nagyhatalommá válni, de facto viszont már most az – mondta Kiss Roland. Jelezte: a gazdaságilag is fejlett szigetország igen komoly és modern haderővel rendelkezik, amire több ország áhítozik. A kormány pedig reagálva külső igényekre és egyben enyhítve fejlesztési költségeinek hatalmas terheit felülvizsgálta az 1967-ben hozott exportkorlátozását. A módosítás értelmében most már eljuthat a magas szintű japán technológia a kommunista és katonai konfliktusban érintett országokhoz – ENSZ-szankciók alatt álló országokba azonban továbbra sem importálnak. Így kerülhetett japán fegyver, hadihajó vietnami vagy éppen indai kézbe.
Kérdés – Kiss szerint –, hogy a több mint kétszázezer fős haderőt, melyre az ország GDP-jének még 1 százalékát se költik, milyen módon használják fel. A szigetviták során adódhat olyan alkalom, amikor támadnia kell a japán haderőnek (pl. megszállt terület visszaszerzése), ezért szükség lesz offenzív képességek fejlesztésére, azonban a határozottabb katonai fellépés erődemonstrációra is alkalmas lehet. Mint mondta, a délkelet-ázsiai államok részéről felmerült már az az igény, hogy japán hadihajók járőrözzenek a Dél-kínai-tengeren. Igaz, az országnak nincsenek a térségben területi követelései, külső hatalomként azonban ellensúlyozhatja a kínai túlerőt.
A 2005 óta tartó egyeztetéseknek 12 ország aktív tagja: Ausztrália, Kanada, Chile, Japán, Malajzia, Mexikó, Brunei, Új-Zéland, Peru, Szingapúr, Amerikai Egyesült Államok, Vietnam.
Azt a kínai katonai túlerőt, mely a számok nyelvén így néz ki: 120-140 milliárd dolláros éves hadi költségvetés – több mint kétmillió katona „felvonultatásával”. A kommunista ország katonai ereje mellett gazdasági súlya is megkerülhetetlen. Ennek ellensúlyozására jöhet létre 2015-ben a Trans-Pacific Partnership (TPP) azaz a Csendes-óceáni Partnerség. A cél egy tizenkét országból álló szabad kereskedelmi zóna létrehozása, amely a világ GDP-jének körülbelül 40 százalékát foglalná magában. A résztvevő országok közös szabványokat és normákat igyekeznek kidolgozni, melyek a dolgozók jogaira, a környezet védelmére és a kereskedelmi akadályok csökkentésére vonatkoznak. Ennek etapjára szintén április 28-án fordultak rá a TPP-t meghatározó vezetői: Barack Obama és Abe Sinzó.
A két kormányfő közös közleményében az egyezkedés gyors lezárását hangsúlyozza. Az amerikai demokrata elnök a találkozó utáni nyilatkozatában elmondta, hogy a TPP egy nagyszerű lehetőség az amerikai gazdaságnak, új munkahelyeket teremt amellett, hogy az amerikai export beáramlik a nyitott piacokra – Obama pártjából azonban többen is ellenzik a partnerséget. Az egyezmény támogatói úgy fogalmaznak, az USA ezzel a partnerséggel gazdasági erőként jelenhet meg az ázsiai régióban, megkövetelve a résztvevő országoktól, hogy az ő játékszabályai szerint játsszanak. Ahogy a CNN cikke fogalmaz: ez egy alternatíva azoknak az országoknak, amelyek Kína érdekszférájába esnek. Abe Sinzó történelmi jelentőségű kongresszusi beszédében kiemelte, hogy a csendes-óceáni piacon nem lehet tétlenül nézni azokat a gyárakat, ahol erkölcsileg kifogásolhatók a munkakörülmények és a fizetések, továbbá a súlyos károkat a környezetre nézve.
Korábban Barack Obama a TPP kapcsán arról beszélt, hogy az Egyesült Államok sokkal könnyebben szeretne eljutni Japán autóipari és mezőgazdasági piacaira – a távol-keleti ország az említett területeken mutatott zárkózottsága lassította a tárgyalásokat. Most azonban úgy tűnik, mindkét országban megvan az akarat, hogy még ebben az éven létrejöjjön a Csendes-óceáni Partnerség, amellyel jelentősen nőne Japán régión belüli súlya.
Ha japán gazdaság, akkor Abenomics. Az Abe Sinzó nevéből és az economics (közgazdaságtan) szóból létrejött kifejezés az ország első emberének elveit fedi: monetáris lazítás, strukturális reformok, költségvetési politika ösztönzése.
Szüksége is van irányelvekre Japánnak, ugyanis nemrég a Fitch Ratings leminősítette államadósság-osztályzatát. Elsősorban arra a véleményére hivatkozva, hogy a kormány nem tett elégséges mértékű szerkezeti kiigazító lépést az idei pénzügyi év költségvetésében a fogyasztási adó tervezett emelésének elmaradásából eredő kiesések pótlására.
