Japán tavaly elindított védelempolitikai reformja idén április 28-án egy újabb állomásához érkezett, amikor az Egyesült Államokkal közösen a két ország felülvizsgálta az eddig fennálló védelmi együttműködést. A tizennyolc éve háborítatlan megállapodás számos új pontot tartalmaz:
Az Abe Sinzó által 2012-ben elindított külpolitikai átalakulás látványos változáson ment keresztül, amit az ország első Nemzeti biztonsági stratégiájának és Nemzeti védelmi program Irányelveinek elfogadása (2013. december 17.), valamint a Nemzetbiztonsági Tanács felállítása (2013. november 16.) is jól jelez. A jelenleg is regnáló miniszterelnök proaktív irányba fordította az addigi defenzív biztonságpolitika hajóját. Az új irányvonal három fő pontot határoz meg:
Mint Kiss Roland az MNO-nak elmondta a távol-keleti ország külpolitikai arculatváltását a társadalmi nyomás és a világ politikai sakktáblájának átalakulása idézte elő. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem külső munkatársa szerint Japán „játékstílusa” egyszerű: adaptálódik a körülötte zajló eseményekhez.
Az új stratégia egyik legfontosabb eleme – a kibertér és a világűr védelme mellett – az ország tengeri határainak és a hozzá tartozó szigeteinek megóvása. Kiss rámutatott: az 1990-es évek óta gazdaságilag és katonailag folyamatosan fejlődő Kína az utóbbi években különös figyelmet szentel a Kelet- és Dél-kínai-tengeren található szigeteknek. Japán szempontjából pedig különösen fontos a Szenkaku/Tiaojü-szigetek hovatartozásának kérdése. Míg Peking az ENSZ tengerjogi egyezményében (UNCLOS) foglalt kontinentális talapzat elvére hivatkozik, addig Tokió a japán partoktól számított kétszáz tengeri mérföldben meghatározott gazdasági övezet alapján követeli magáénak a területet. A szigetek miatt – melyet a kőolaj- és földgázlelőhelyek, a halászat és a hajózási útvonalak tesznek értékessé – a két ország között több alkalommal konfliktus alakult ki. A „vetélkedés” odáig fajult, hogy 2013 novemberében Kína egyoldalúan kiterjesztette légi azonosítási zónáját a vitatott területek fölé.