Miért nem tud Amerika háborút nyerni?

Nem tud mit kezdeni a gerillákkal a világ legfelszereltebb és legdrágább hadigépezete.

Egy alapvetően békés világban Amerika már nem tud katonailag győzni – állítja Dominic Tierney, a Swathmore College politikatudományi professzora a legutóbb megjelent cikkében, amit a The Atlantic című politikai folyóiratban publikált.

A szerző szerint az amerikai háborúk aranykora a második világháborúig tartott, amelyek ugyan óriási áldozatokkal jártak, de mégis eredményesnek bizonyultak. Az amerikai polgárháború 750 ezer halálos áldozattal járt, de végül mégis fennmaradt az unió, és a rabszolgákat is felszabadították. A második világháború pedig lehetővé tette, hogy Nyugat-Európa demokráciái továbbra is működjenek. Az aranykor után azonban Amerika már nem tudott háborút nyerni, így néhány kivétellel csak katonai holtpontokkal és vereségekkel volt kénytelen találkozni – írják.

Tierney úgy látja, hogy katonai értelemben Amerika csillaga a koreai háború óta leáldozóban van. Ez a háború 37 ezer amerikai katona életét követelte, Vietnamban pedig már vitathatatlanul vereséget szenvedtek. 2001 októberében, mikor az Egyesült Államok megtámadta Afganisztánt, két hónapon belül sikerült elűzni a tálibokat, a háború azonban nem ért véget: a tálibok visszatértek és fokozták a támadásaikat, így ma egy befagyott konfliktust láthatunk az országban.

Az iraki háború sem ért véget: mindennaposak a bombatámadások, a civil áldozatok száma pedig óriási. A cikk szerint a második világháború óta Amerika csak egyetlen nagyobb háborút nyert meg, ez pedig az 1991-es öbölháború volt, az összes többit elvesztette.

Az okokat boncolgatva a szakértő arra jut, hogy a vereségek semmiképpen sem a hadi potenciál hiányára vezethetők vissza. 1846 és 1945 között Amerikának kis, békebeli hadserege volt, de megnyert majdnem minden háborút, ezzel szemben a második világháború után felépítette a világ legdrágább katonai gépezetét, ennek ellenére mégis már hét évtizede a harci frusztráció állapotában van.

Tierney itt érdekes megállapításra jut: éppen Amerika katonai hatalma a vereségek egyik oka. 1945 után ugyanis az Egyesült Államok hatalmas katonai erejével állandó kísértést érez arra, hogy erőt alkalmazzon egy olyan megváltozott környezetben, amelyben már nem lehet nagy győzelmeket aratni.

1945 óta ugyanis egyre ritkábbak a hagyományos, országok közötti háborúk. Emellett a nukleáris elrettentés politikája stabilizálta a nagyhatalmak közti viszonyt, a demokrácia, a globalizáció és a nemzetközi kereskedelem olyannyira elmélyítette az országok közti kapcsolatokat, hogy az államok közti konfliktusok költségei óriásiak lennének. A háborúk azonban mégsem tűntek el, csak éppen az országhatárokon belül zajlanak, polgárháborúk vagy szervezett erőszak formájában.

Mint a szerző írja, a nukleáris fegyverek, a demokrácia és a kereskedelem ugyan megakadályozza az országokat, hogy megtámadják egymást, de ezekkel nem lehet megállítani azokat a gerillákat, akik AK-47-es kézifegyverekkel harcolnak: a mai konfliktusok 90 százaléka már polgárháború. És éppen ez az amerikai kudarcok egyik kulcsa: az észak-koreai és vietnami kommunisták, az afgán felkelők és az iraki gerillák a hazai terep előnyeit élvezik, ezekről az amerikaiaknak csak minimális ismeretük van. Ráadásul miközben az USA-nak nagyobb a hadereje, addig az ellene harcolóknak nagyobb az akaratereje, vagyis erősebb a harci szellemük.

Ezekből a háborúkból Amerika már csak nagyon nehezen tud kivonulni – véli a szerző, aki emlékeztet arra, hogy Koreában két évig, Vietnamban pedig öt évig tartottak a béketárgyalások, mire pontot raktak a konfliktus végére. 2003-ban 21 nap alatt elfoglalták Bagdadot, de 3174 napba telt, míg elhagyhatták. Kabult pedig gyorsan elfoglalták, de még mindig ott vannak az amerikai erők. A cikk végén a szerző felveti: a döntéshozóknak érdemes lenne elgondolkodniuk a lezajlott konfliktusok mély igazságairól.

Portálunk a cikk megállapításaival kapcsolatban megkereste Valki László nemzetközi jogászt és biztonságpolitikai szakértőt, aki rávilágított Amerika sikertelenségének további okaira is.

A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy a tanulmányban említett háborúk jelentősen különböztek egymástól. Szerinte Amerika a hidegháborút sikeresen vívta meg, hiszen lényegében feltartóztatta a szovjet expanziót. A hidegháború végéig a szemben álló felek közötti geopolitikai határok csak Indokínában változtak meg, amikor is az Egyesült Államok kénytelen volt kivonulni Dél-Vietnamból. Valki úgy véli, hogy Amerika a koreai háborút – a cikk állításával ellentétben – nem vesztette el, mert annak végén a Dél- és Észak-Korea közötti fegyverszüneti vonal éppúgy a 38. szélességi fok mentén húzódott, mint a háborút megelőzően. A katonai sikertelenségek kora így inkább az öbölháború utánra tehető, de különösen 2001 utánra, amikortól a Bush-adminisztráció hozzákezdett a neokonzervatívok stratégiájának megvalósításához.

Valki László szerint az amerikaiak a 2003-ban kezdett iraki háborúban nem azért voltak sikertelenek, mert a megszállás után gerillaháború bontakozott ki. Sokkal inkább azért, mert a Bush-adminisztráció hazug és alaptalan állításokra alapozta az inváziót. Mindenekelőtt arra, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereket állít elő, és fenyegeti magának az Egyesült Államoknak a biztonságát is. Feltételezték továbbá, hogy az irakiak az amerikai csapatokat felszabadítóként fogják fogadni, aminek természetesen éppen az ellenkezője történt. Amerikai döntésre emellett azonnal szélnek eresztették Szaddám túlnyomórészt szunnita hadseregét, rendőrségét és titkosszolgálatát, amely később az ellenállás magjává vált, ebből fejlődött ki később az Iszlám Államnak elkeresztelt katonai-politikai szervezet is.

A szakértő szerint lehet, hogy Amerika valóban nem fejlesztett ki alkalmas erőket a gerillaháborúk megvívására, a kérdés azonban az, hogy az ilyen háborúk egyáltalán megnyerhetők-e. Itt ugyanis a felek aszimmetrikus háborút folytatnak egymással, amelyben a gerilla hadviselési mód egyszerűen hatékonyabb. Így volt ez Vietnamban vagy most az Iszlám Állam által elfoglalt területeken is.

Ennek a józan felismerésnek tulajdonítható, hogy Barack Obama – elődeivel ellentétben – már sehova sem akar haderejével „bevonulni”. 2011-ben éppen ezért nem telepített szárazföldi erőket Líbiába vagy most az Iszlám Állam által fenyegetett Irakba és Szíriába sem – tette hozzá a szakértő.