Tíz éve robbantak a londoni pokolgépek

A zsúfolt londoni tömegközlekedésen történt, 52 ártatlan ember életébe kerülő támadássorozat évfordulójára emlékezünk.

Július 7-e reggelén, 8:50-től kezdődően gyors egymásutánban három bomba is felrobbant a reggeli csúcsban teljes kapacitással üzemelő londoni metrón, majd kicsivel később egy emeletes buszon is. Az első három pokolgép közül kettő a Circle, egy a Piccadily vonalon lépett működésbe, míg az emeletes busz a robbanáskor a Tavistock Square-en járt. A támadássorozatot négy öngyilkos merénylő, név szerint Hasib Hussain, Mohammad Sidique Khan, Germaine Lindsay és Shehzad Tanweer követték el, mindannyian életüket veszítették, csakúgy, mint 52 ártatlan ember. A merényletekben hétszázan sérültek meg, volt olyan, akinek térd alatt mindkét lábát amputálni kellett.

Khan, Tanweer, és Lindsay Leeds városából mentek közösen, bérelt autóval Lutonba, ahol találkoztak a későbbi emeletes buszon történt robbantásért felelős Hasib Hussainnal. Lutonból a négy elkövető vonattal, együtt indult a fővárosba.

A robbanóanyagokat a támadók hátizsákjaikba rejtve juttatták fel a tömegközlekedési eszközökre, és maguk is hozták működésbe. A kormány Hírszerzési és Biztonsági Bizottságának 2006-os beszámolója alapján házi készítésű szerves, peroxid alapú pokolgépeket használtak.

Július 16-ra mind a négy támadót azonosították: mindannyian muszlim hitűek, ám brit állampolgárok voltak, általában rendezett háttérrel rendelkeztek, nem voltak összeköttetésbe hozhatók terrorista szervezetekkel. 18 és 30 év közötti fiatal férfiak voltak, ketten is terhes feleségüket hagyták magukra. A brit és egyúttal az európai társadalom ekkor eszmélt rá, hogy a terrorfenyegetettség immár nemcsak a határokon túlról érkezhet – mint történt az például a szeptember 11-i támadások esetében – hanem a látszólag normális életvitelt folytató helyi lakosok köréből is.

A merényletsorozat mögött álló indítékokat a támadók közül ketten is videoüzenetben mondták el, mindkét felvétel végső verziójának elkészítésében közreműködött Ayman al-Zawahiri, az al-Kaida ismert tagja. Mohammad Sidique Khan felvételét az al-Dzsazíra 2005. szeptemberében, míg Shehzad Tanweerét 2006 júliusában adta le. Khan és Tanweer is a brit csapatok afganisztáni és iraki szerepvállalását emelték ki az indokok közül, a brit társadalom nem-muszlim része pedig szerintük azért bűnös, mert támogatja kormányaikat. „Nem hagyjuk abba harcunkat, amíg be nem fejezitek a mieink bombázását, gázzal támadását, bebörtönzését és kínzását” – jelentette ki Khan. Tanweer egyébként Amerika és Izrael pénzügyi támogatását is az indokok közé sorolta.

A Guardian 2007-ben egyébként azt közölte, hogy 2005-ben a rendőrség kihallgatta az egyik támadót, Mohammad Sidique Khant. A Scotland Yard ugyan azt hangoztatta, hogy rutineljárásról volt szó, más források viszont azt állították, hogy a rendőrség a későbbi bombatámadások tervezésével kapcsolatban kereste meg Khant.

„Ne legyenek kétségeink, a játékszabályok megváltoztak” – jelentette ki Tony Blair, akkori miniszterelnök, miután július 21-én Londonban egy második, igaz, sikertelen, és áldozatok nélkül járó támadáskísérletet is átélt. Blair 12 pontos intézkedéstervet mutatott be, melynek egyes passzusai az addigiaknál szigorúbb korlátozásokra is jogot adhattak volna: ilyen például a végül el nem fogadott ötlet, hogy bizonyos esetekben a kormánynak joga lett volna bezáratni egyes imahelyeket.

Elfogadtak azonban olyan szabályozásokat, melyek például a vádemelés nélküli fogva tartás felső korlátját megemelték 14-ről 28 napra, vagy azok az új eszközök, melyek segítségével a Bank of England befagyaszthatta a terroristákkal kapcsolatba hozható folyószámlákat. Az is igaz ugyanakkor, hogy ezen szabályok nagy része ötlet szintjén már 2005 előtt is felmerült.

A 2005-ös londoni eseményekkel kapcsolatban még 2007-ben is voltak letartóztatások, egy embert például azért fogtak el, mert – noha közvetlenül nem volt összefüggésbe hozható a 2005-ös merényletekkel – birtokában volt egy al-Kaidához köthető kiképzőkönyv.

Az, hogy mennyire veszélyes az országon belüli terrorizmus, a mai napig rendszeresen felmerül. Nigel Farage, a jobboldali radikális UKIP első embere nemrég például arra hívta fel a figyelmet, hogy egyre többen figyelik aggódva a bevándorlást, mivel úgy gondolják, hogy vannak muszlimok, akik Európában akarnak kialakítani egy „ötödik hadoszlopot”, és hogy eddig egyetlen bevándorló csoport sem akarta megváltoztatni az európaiakat. Egy másik interjúban pedig arról beszélt, hogy egyre több brit mecset kerül szélsőséges muszlim prédikátorok irányítása alá.

Noha a Farage által elmondottakat – a politikus radikalizmusa miatt – sokan hajlamosak kétkedve kezelni, a szomszédos Franciaországban hivatalos adatok szerint négy év alatt megkétszereződött a radikális iszlám irányítása alá kerülő mecsetek és imahelyek száma. Ez azért is nagyon komoly probléma, mert mind a Charlie Hebdo szerkesztőségét január 7-én megtámadó Kouachi testvérek, mind a két nappal később egy párizsi kóserbolt személyzetét és vásárlóit túszul ejtő Amedy Coulibaly azok közé a külvárosi fiatalok közé tartozott, akik fiatalkorukban egy hasonló radikális imám, Farid Benyettou hatása alá kerültek. A párizsi támadások elkövetői is Franciaországban születtek, csakúgy, ahogy a londoni robbantók is az Egyesült Királyságban, tehát nem első generációs bevándorlók voltak.

Ezzel egy időben természetesen az európai muszlimok mérsékelt többsége aggódva szemléli a kisebbség ámokfutását. Legutóbb az Iszlám Állam látványos sikerei idején hallatták hangjukat, amikor mind több fiatal európai muszlim indult a Közel-Keletre, hogy csatlakozzon a terrorszervezethez. A brit muszlim vezetők tavaly például fatwát adtak ki, amiben azt írják, hogy saját társadalmukat árulják el azok a muszlimok, akik az Iszlám Állam soraiba állnak, és ezzel ráadásul az iszlám törvényei ellen is cselekednek.