Így néz ki a nagy közel-keleti sakkjátszma

Valószínűleg az iráni atommegállapodás sem teremt paradicsomi állapotokat a térségben.

Néhány nappal ezelőtt komoly diplomáciai sikert ért el az Egyesült Államok: sikerült elfogadtatnia az iráni atomprogramról szóló egyezséget a térségbeli arab szövetségeseivel. A helyi szövetségesek jóváhagyása – mely nem volt ingyen, az amerikaiak gyorsabb fegyverszállítást ígértek cserébe – azért jelentőségteljes, mert ezen országok, Szaúd-Arábiával az élen, a síita Irán ellenlábasai a régióban.

A közel-keleti erőviszonyok egyik meghatározó tényezője az iráni–szaúdi szembenállás: noha mindkét ország muszlim és demokratikusnak aligha nevezhető, az iszlám két különböző értelmezésén alapulnak. Szaúd-Arábia hivatalos vallása a szunnita iszlám egy konzervatív irányzata, a vahhabizmus, míg Irán síita muszlim, keverve mindezt radikális nyugat-ellenességgel.

A két muszlim vallási irányzat közti ellenségeskedést alapvetően az okozta, hogy Mohamed próféta, aki 632-ben halt meg, nem jelölte ki egyértelműen utódját. Mohamednek nem volt fiú örököse, csak egy lánya, Fatima, a próféta utódja így Mohamed egyik barátja és egyben apósa, Abu Bekr lett, akit kalifává (vallási vezetővé) választottak. Fatima azonban férjhez ment, Mohamed vejét, Alit pedig hívei – a későbbi síiták (vagyis „Ali követői”) – a próféta törvényes utódának tartották. Szerintük Mohamed leszármazottainak kell a vallási vezetőknek lenniük, a másik frakció tagjai viszont Mohamed barátai, társai közül választották a kalifákat – ők lettek a szunniták a „szunna” (hagyomány) szó alapján. A szembenállást erősíti a 680-ban lezajlott kerbelai csata, ahol a túlerőben lévő szunniták kegyetlenül lemészárolták a síitákat.

Politikai szinten a síita iszlámot elsődlegesen az imám-tan különbözteti meg a szunnita irányzattól, vagyis a sía az imámokat (akik a próféta családjából származnak) isteni eredetű tévedhetetlenséggel ruházza fel. A szunniták ezzel szemben sokkal inkább politikai színezetű hatalmat tulajdonítottak vezetőiknek, és a kalifa inkább politikai vezető volt, mint vallási.

A szunniták sokkal többen vannak, a síiták mindössze a muszlimok 10-13 százalékát teszik kit.

A többségében szunnita, vagy legalábbis szunnita irányítás alatt álló Öböl menti országok egyébként főleg azzal vádolják Teheránt, hogy feszültséget szít, és így közvetlen felelőssége van a szíriai, iraki és jemeni helyzet súlyosságában. Ismert, mindhárom országban polgárháború dúl, az azonban objektív szemmel nehezen megállapítható, hogy ennek ki a fő felelőse.

Irán ellenlábasai most attól félnek, hogy az atommegállapodással levegőhöz jutó síita hatalom képes lesz nagyobb erőket fordítani a környékbeli országokban harcoló szunnita ellenes frakciók megsegítésére. Az amerikaiak mégis azt várják az egyezségtől, hogy Teherán atommentessége biztonságosabbá teszi az egész régiót.

Azért cserébe, hogy az egyezséget mégis elfogadják, Washington a gyorsabb fegyverszállítás mellett azt is felajánlotta, hogy hatékonyabbá teszi az egyébként szélsőséges szunnita Iszlám Állam elleni közös fellépést – ami végső soron mindenkinek érdeke.

A már említett térségbeli rivalizálás, vagyis Irán és Szaúd-Arábia kis hidegháborúja legutóbb Jemenben csúcsosodott ki polgárháborúban a kormányerők és a húszi lázadók között. Irán jó kapcsolata a húszikkal ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy előidézője volt a konfliktusnak, még ha ezt ellenlábasai így is látják, a lázadók ugyanis a korábbi jemeni kormányzattal is jó viszonyt ápolnak, miközben sikeresen lovagolták meg a jelenlegi kabinettel szembeni társadalmi elégedetlenséget – állítja a The Guardian elemzése. Az viszont, hogy a szaúdiak légicsapásokat indítottak a kormány megsegítésére, korántsem biztos, hogy segíteni fog a helyzeten. Jemenben egyébként a muszlim népesség 35-40 százaléka síita.

Az egész helyzet azért is kényes, mert az Arab Tavasz hatására felborult a térségben a status quo. Az elemzők nagyrészt egyetértenek: Asszád, Kadhafi, Ben Ali és Mubarak ugyan diktátorok (voltak), de legalább úgy-ahogy megfékezték az országukban lévő szélsőségeseket. Bukásuk után (bár Asszad még a helyén van) volt, aki a demokrácia kivirágzását várta, ennek azonban az ellenkezője valósult meg: Szíriában kitört a polgárháború, csakúgy, mint a már tulajdonképpen bukott államnak tekinthető Líbiában, Tunéziában terroristák gyilkolnak nyugati turistákat, Egyiptomban pedig katonai hatalomátvétellel állították meg az iszlamista kormányzatot.

A legpusztítóbb és legvéresebb jele ennek a szembenállásnak a közelmúltból kétségtelenül a szíriai polgárháború. A milliókat nyomorba döntő konfliktus egy Iránnal baráti viszonyt ápoló országban tört ki, mert noha a lakosság többsége szunnita, az Asszád-rezsim alavita, mely a síizmus egyik alágának tekinthető. A felkelés a 2011-es tunéziai események nyomán indult el, és csakhamar polgárháborúvá terebélyesedett: az egyik oldalon az Asszadhoz hű erők sorakoztak fel az iráni Forradalmi Gárda, és a szintén síita Hezbollah támogatásával, a másikon a szíriai demokratikus erők, valamint a szélsőséges dzsihadisták. Ha ez még nem lenne elég, megjelent az Iszlám Állam is, jelentékeny részt hasítva ki az ország területéből.

„Mivel a történelem során a síiták és a szunniták sosem tudtak kiegyezni egymással, igazi illúzióim nincsenek arról, hogy kitör az örök béke és az örök barátság. A kérdés inkább az, hogy a kölcsönös gyűlölködés háttérbe szorul-e” – mondta el az MNO-nak Nógrádi György. A biztonságpolitikai szakértő szerint alapvető kérdés, hogy az elszigeteltségből kitörő Irán mennyire tud megerősödni, a szaúdiak alap dilemmája pedig, hogy a megerősödött Iránnal kiegyezzenek-e, vagy folytassák a kibékíthetetlen harcot. „Nem szabad elfelejteni, hogy létezik egy síita félhold – Irak, Irán, Szíria és a libanoni Hezbollah révén – és a szaúdi olajmezőkön is síita a lakosság, vagyis mindkét fél kezében komoly fegyverek vannak” – hívta fel a figyelmet Nógrádi.

A szakember kiemelte: Törökország fegyveres belépése a konfliktusba megint felborította az erőviszonyokat, mivel főként a saját ellenzékét, az Iszlám Állam elleni harcban az Egyesült Államok szövetségesének számító kurdokat támadja, a terrorszervezet ellen viszont még keveset tett. Az amerikaiak ugyanakkor ebbe nem szólnak bele, mert Törökország megengedte, hogy a hadseregük használja a területén lévő fontos NATO-támaszpontot. Az Egyesült Államok egyébként az Iszlám Állam elleni harc három pillérének a most kieső kurdokat, a csak papíron létező szíriai demokratikus ellenzéket és a nem túl erős iraki hadsereget gondolta, ez viszont jelen pillanatban nem tűnik elég hatékonynak.

„A térségben ma két erő képes az Iszlám Állam ellen hatékonyan fellépni: Törökország és Irán. Előbbinek ez nem kizárólagos célja, Irán pedig más stratégiát követ, támogatja az iraki síitákat, gyengíti a szunnitákat. Irániak ugyan harcolnak önkéntesként az iraki hadsereg mellett, az Iszlám Állam ellen, de komoly erőt Teherán nem vetett be” – véli Nógrádi.

A terrorszervezet elleni hatékony fellépéshez nyugati és amerikai szárazföldi erők bevetésére lenne szükség, de ezt Barack Obama egy évvel az elnökválasztás előtt nem fogja meglépni.