Abban az összes jelölt egyetértett, hogy az Egyesült Államoknak vezetnie kell a világot, s hogy a gazdaságnak gyorsabban kellene növekednie (Bush konkrétan a GDP 4 százalékos bővülését ígérte).
A népszerűségi lista második helyén álló Carson a logika és a megoldások embereként pozicionálta magát, és egyebek között meggyőzően cáfolta Trumpnak azt az állítását, hogy összefüggés lenne az autizmus és a csecsemő-védőoltások között. Chris Christie New Jersey-i kormányzó több alkalommal zökkentette ki menetéből az aspiránsok torzsalkodását, hogy a párbeszédnek nem a pódiumon állókról, hanem a középosztálybeli nézőkről kellene szólnia, akiket Obama és Hillary Clinton, a demokraták jelenleg legvalószínűbbnek tűnő elnökjelöltje cserbenhagyott.
Marco Rubio floridai szenátor a bevándorlásügyi problémákban a külpolitikában való jártasságával emelkedett ki a mezőnyből, rámutatva, hogy a leendő elnöknek – Trumppal ellentétben – már a hivatali ideje első napjától kezdve készen kell állnia a biztonsági kihívások kezelésére. Kollégája, a felsőházban Texast képviselő Ted Cruz volt az, aki a leghatározottabb ígéretet tette az iráni nukleáris program korlátozásáról kötött megállapodás „cafatokra tépésére”.
Kitartott azon álláspontja mellett is, hogy a művi vetéléseket is elvégző, szervkereskedelemmel gyanúsított Planned Parenthood nonprofit egészségügyi szervezet állami finanszírozásának megvonása ügyében érdemes lenne ismét költségvetési patthelyzetet teremteni az országban.
Mike Huckabee volt arkansas-i kormányzó, aki egyebek között a szövetségi adóhatóság (IRS) felszámolását és az abortusz betiltását ígérte, azt hangoztatta, hogy a Teheránnal és a szélsőséges iszlamizmussal való szembenállás „a nyugati civilizáció túlélésről szól”. John Kasich, Ohio állam jelenlegi első embere azzal büszkélkedett el, hogy mind az üzletben, mind a kormányzásban pénzügyi sikereket ért el, és hangsúlyozta az amerikaiak pártokon túlmutató összefogásának és a szövetségesekkel való szorosabb együttműködés fontosságát.
