A kérdés Amerikában is: kié itt a föld?

Nincs semmi újdonság az oregoni tiltakozásban, több évszázados vita tárgya az USA-ban, hogy kié is a föld.

Az oregoni kormányépület-foglalás egyik szervezője, Ryan Payne kijelentette: az akció célja, hogy a föld visszakerüljön az emberek kezébe. Eszerint a szövetségi kormányzat egyszer elvette a „jogos tulajdonosoktól”, akik most visszakövetelik őket maguknak. R. McGreggor Cawley szerint viszont nem pont ez a szövetségi földbirtokok valós helyzete: mint írta, a földnek valójában a szövetségi kormányzat az eredeti tulajdonosa, hiszen szerződésekkel és alkukkal Washington szerezte meg ezeket a területeket az őslakosoktól vagy a gyarmattartó országoktól, a tagállamokat pedig ezekből alakították ki, majd ebből a földvagyonból került a földek egy része magántulajdonba. De csak egy része: az Egyesült Államok területének így is majdnem nyolcadát, több mint egymillió négyzetkilométer földet a szövetségi belügyi minisztérium szakhatósága igazgatja. A nyugati államokban ez az arán sokkal magasabb, Oregonban például 53 százalék.

A 19. század végén a kongresszus döntése nyomán megállapították, mi minősül köztulajdonnak: létrejöttek a nemzeti parkok, erdők, műemlékek. A fennmaradó földek nagy részét az állatállomány legeltetésére használták. Itt viszont a túlterjeszkedés volt tapasztalható, ezért Herbert Hoover elnök 1929-ben felállított egy bizottságot, amely a túllegeltetés problémájára igyekezett megoldást találni. Azt a javaslatot tették, hogy a fennmaradó köztulajdont az egyes államoknak kell adni, két kikötéssel: a szövetségi kormányzaté marad a földeken bányászott ásványkincsek feletti tulajdonjog, illetve az államok által el nem fogadott földeket aktív szövetségi igazgatás alá helyezik. Az ásványkincsekhez, illetve az ezekkel kapcsolatos bevételekhez fűződő jog nélkül viszont a nyugati szövetségi államoknak nem állt érdekükben birtokolni a földeket, inkább macerának érezték a tagállami tulajdonlást.

A washingtoni kormányzat tehát épp azt igyekezett elérni, amit most Payne-ék is követelnek: hogy a föld visszakerüljön az emberekhez. Az USA nyugati államai viszont ezt elutasították, miközben ha másképp tesznek, Cawley szerint ma nem lenne miről vitatkozni azokban az ügyekben, amelyek végül az oregoni földfoglaláshoz vezettek. Nem így tettek, így a második kikötést életbe léptetve elfogadták a Taylor-féle legeltetési törvényt, a földeken való állattartást pedig bérleti szerződéshez kötötték.

A viták ezután sem ültek el, az állattartók úgy gondolták, sokkal több jószágot is elbír a föld, mint azt a szövetségi kormányzat feltételezte, tehát ez a huzavona még évtizedekig jellemző volt: nem véletlen, hogy a közlegelők problémáját a texasi születésű ökológus, Garrett Hardin híres cikke tette a közjó és az önérdek konfliktusának modern kori példázatává 1968-ban. Abban ugyanakkor mindannyian egyetértettek, hogy a földek a leginkább állattartásra valók.

Az egyébként is nehézkes kompromisszum az 1960-as években kezdett el repedezni, amikor mind nagyobb hangsúlyt kapott a környezetvédelem, és a földek igazgatásában ez a szempont egyre inkább meghatározó lett. Emlékezetes, 1962-ben jelent meg Rachel Carlson Néma tavasz (Silent Spring) című könyve, amely nemcsak a környezetvédelmi mozgalmak alapműve, hanem a nagyüzemi mezőgazdaság elleni röpirat is volt. (Milyen érdekes, hogy Carlson a madarak élőhelyének védelmére koncentrált, ahogy évtizedekkel később az uniós program, a Natura 2000 hálózat is, amely Európában súlyos konfliktusforrás a környezetvédelem és a földművelő gazdák között.)

A következő évtizedben aztán különböző környezetvédelmi irányelveket alkottak, a törvényhozás pedig elfogadta, hogy a legeltetés a földhasználatnak csupán az egyik, nem pedig az elsődleges célja. A szövetségi földtulajdon pedig hathatós eszközt biztosított arra, hogy ezeket az irányelveket betartassák. Ezzel aztán sosem voltak igazán kibékülve a farmerek, például a sagebrush-lázadás során, a hetvenes-nyolcvanas években. (A sagebrush az Egyesült Államok délnyugati részének sivatagjaiban elterjedt félcserjefajta, háromfogú ürömnek is nevezik.)

Az oregoni tiltakozókhoz hasonlóan ők is azt akarták, hogy a földeket „adják vissza” az államok kezelésébe – így a szigorúbb környezetvédelmi irányelveknek nyilván nehezebb érvényt szerezni. Miután a sagebrush-mozgalom támogatója Ronald Reagan elnök lett, a tiltakozás is alábbhagyott, legalábbis időlegesen, hiszen azóta is időnként fellángolnak az indulatok, hogy a földek kerüljenek vissza a „jogos tulajdonosaikhoz”. Reagan elnök a nyolcvanas évek konzervatív fordulatának megfelelően magát is a lázadók közé sorolta, hiszen ez jól beleillett a szövetségi kormányzat túlterjeszkedésének gátat szabni kívánó republikánusok retorikájába. De azért túl sok minden nem történt ebben az ügyben elnökösködése alatt sem.

Ma már a szövetségi kormányzat nem is nagyon akarja kiengedi ezeket a földeket az igazgatása alól: megnövekedett az igény arra, hogy az amerikai földvagyonnak legalább egy részét nemzeti igazgatás alatt tartsák, egyebek mellett környezetvédelmi okokból is. Például a nemzeti parkokat is hatékonyabb így igazgatni.

A kérdés persze egyben szimbolikus is: sokan a földek szövetségi irányításában a túlterjeszkedő központi hatalom önkényeskedését látják. Azokban az időkben pedig, amikor a szövetségi kormányzat egyre népszerűtlenebb – nem utolsósorban a gazdasági nehézségek, a növekvő jövedelmi szakadék és a lecsúszó középosztály bizalomvesztése miatt –, a szimbolikus vetület hangsúlyosabbá válik: a gazdasági jellegű sérelmek politikai felhangot kapnak, és az oregoni patthelyzetet is igyekeznek a szabad amerikaiak és az állam szembenállásaként láttatni a lázadók.

Holott, mint a fentiek is mutatják, a helyzet némileg komplikáltabb ennél.

Bár nehéz párhuzamot vonni a két jelenség között, érdekes, hogy Magyarországon jelenleg másféle folyamatot láthatunk: az állam a nemzeti földterületek egy részének eladásáról döntött, ami többek tiltakozását kiváltotta, sokan a nemzeti vagyon elherdálásának nevezték a folyamatot. (Az is igaz, hogy bizonyos uniós környezetvédelmi előírások nálunk is feszültségeket keltenek a földművesek körében.)

Ugyanakkor a Nemzeti Földalapba tartozó területek elárverezése az ellenzéki pártok szerint gyakorlatilag a nemzeti földvagyon privatizációja az Országgyűlés megkerülésével. Ángyán József, az előző Orbán-kabinet államtitkára spekulációtól is tart, szerinte az államra bízott, még meglévő, stratégiai jelentőségű közös nemzeti földvagyonunk jelenlegi hazai átlagáron 500 milliárd forintot, de „burgenlandi mércével" mérve már ma is nem kevesebb mint 5000 milliárd forintot ér.