Mi lesz most Merkellel?

Bár az AfD a hétvégén megelőzte a CDU-t, Merkel kihívója még várat magára.

A pártnak azonban hiányzott az az egy téma, ami egykoron az euró volt. A német szavazók között a szélsőjobboldali gondolatok általánosságban nem népszerűek: hiába heccelt a párt a melegházasság, az iskolai szexuális felvilágosítás vagy a külföldiek ellen, ez még kevés volt. Kellett a botrány, a nagy, konkrét ügy. És ez nyár végén a menekültekkel meg is érkezett.

A CSU kezdettől fogva látta annak veszélyét, hogy Merkel túl humanista menekültpolitikája számos konzervatív szavazót egy idő után feldühíthet. A CSU intelme jogos volt: inkább szólítsák meg a jobbszélt is a keresztény uniópártok – hogy aztán az ő szavazataikkal tudjanak középen kormányozni –, semmint hogy hagyjanak megjelenni egy tényleg jobbos erőt. A menekültválságban ezért képviselte a CSU – sokszor persze csak retorikailag, s nem tettekben – a szigorú álláspontot. Merkel azonban másképp gondolta akkor. A német kancellár, aki még nyár elején egy síró palesztin kislány szemébe mondta, hogy nem tud Németország mindenkit felvenni, a többségnek vissza kell majd mennie a hazájába, hirtelen másképp döntött, és szeptember ötödikén megnyitotta Németországot a Magyarországon rekedt menekültek előtt.

Mi lelte Merkelt? Ezt találgatja azóta is mindenki. Hiába protestáns lelkész lánya, akinél a protestáns etika tényleg nem csak jelszó, de megélt önazonosság is, a politikában Merkel mindig is a pragmatikus, kis, araszoló lépések híve volt. „Akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz” – idézte gyakorta Helmut Schmidt egykori szocdem kancellár mondását. Miért lett hát hirtelen egy humanista víziója a fizikus végzettségű, pragmatikus, száraz Angela Merkelnek?

Nem feltétlenül arról van szó, hogy hirtelen tényleg nagyot akart volna álmodni. Egyszerűen tavaly augusztus végére egy olyan rendkívüli helyzet alakult ki – a magyar kormány hathatós közreműködése miatt is –, amire két válasz volt csak lehetséges: bezárkózás, ami akár a határok fegyveres védelmét és ennek megfelelően véres, szörnyű jeleneteket jelentett volna, vagy óvatos, de határozott nyitás.

Az első megoldás biztos bukás lett volna: ha Merkel tavaly szeptember elején nem engedi be a menekülteket, és szótlanul végignézi, ahogy Magyarországon aszalódnak, esetleg a magyar–szerb határon vagy a balkáni útvonal más állomásain véres konfliktusok alakulnak ki, akkor már régen nem ő lenne a német kancellár. A német közvélemény többsége akkor valóban a humanista megoldás mellett volt. Ha Merkel nem lép, a baloldal ellene fordul, és a véres képek végül megbuktatják.

Ezért választotta hát a másik utat. Jól mérte fel pragmatikusként, hogy a német társadalomnak már a nyár elején pityergő palesztin kislány képe is sok (pontosabban: sokk) volt. Ahogy 2011-ben az atomellenes tüntetések és a zöldpárt szárnyalása idején, úgy tavaly is Merkel helyesen és pragmatikusan észlelte a közhangulatot. Az események pedig gyorsak és tervezhetetlenek voltak: kezdve a menekültek budapesti megindulásától a Szövetségi Bevándorlás- és Menekültügyi Hivatal (BAMF) meggondolatlan twitter-üzenetéig arról, hogy a szíreket ellenőrzés nélkül beengedik. Ez valóban nem csak meghívólevél volt, de éppen a szándékolt hatás ellentétét eredményezte: a német hatóságoknak nem könnyebb, hanem nehezebb dolguk lett a szír menedékkérőkkel, mert hirtelen mindenki – azok is, akiknek nem lenne jogalapjuk menedéket kapni – szírekké lett. Merkel nem is értett egyet ezzel a twitter-bejegyzéssel, a hivatalvezetőnek távoznia is kellett utóbb.

Tavaly ősszel Merkel tehát a német társadalom elvárásainak – és persze sok tekintetben saját protestáns erkölcsének – megfelelően cselekedett, és hozott egy olyan döntést, amelynek következményeit éppen az események gyorsasága miatt nem lehetett pontosan felmérni. De azt mindenkit tudta: amit Orbán Viktor javasolna, mármint a határok akár fegyveres védelme, az sem politikailag, sem morálisan nem tartható abban a német közegben, amelyben az erőszak a politikában még utolsó megoldásként se szokott szóba jönni.

Merkelnek tehát nem lett nagy víziója, csupán beleállt az események sodrásába. Azt mondta, hogy nincs más alternatíva. „Ha elnézést kell kérnem, mert Németország a barátságos arcát mutatja, akkor ez már nem az én országom” – nyilatkozta ekkoriban. És szavait egyáltalán nem kioktatásnak, hanem patrióta büszkeségnek szánta. Merkel éppen azt akarta bizonyítani a nagyvilágnak, hogy míg sokan elfordulnak – Merkelt nemcsak Orbán, de számos nyugati szövetségese is (igaz, kisebb csinnadrattával, mint a magyar kormányfő) elhagyta –, addig Németországnak megvan az ereje, a tehetsége, a felkészültsége a probléma kezelésére. A sokat idézett és Merkel által konokul azóta hajtogatott „Wir schaffen es”, azaz „megcsináljuk” mondata éppen erről, a német nép erejéről szól.

De később egyre inkább mégis kioktatásként, sőt makacs hajthatatlanságként hangzott. Miközben a tartományok, az önkormányzatok helyi szinten küzdenek a menekültek tömegeivel – amúgy tegyük hozzá: Németország tényleg példamutató szervezettséggel és gyorsasággal oldotta meg az elszállásolásukat –, Merkel csak ezt az egy mondatot ismételgeti. Abban bízhatott, hogy a menekülthullám alábbhagy – ebben amúgy igaza is lett –, az európaiak szolidárisak lesznek – itt azonban nagyot tévedett –, és Törökországgal (valamint az utóbbi időben szubszaharai országokkal) megállapodásokat köthet a menekültek rendezett visszatartásáról. Ez utóbbi téren a helyzet kétesélyes, bár tény, hogy minden puccs és erdogáni hatalomfitogtatás ellenére Ankara tartja magát az EU-val kötött megállapodáshoz. Nem véletlenül zuhant akkorát a menedékkérők száma.

Azonban több mint egymillió ember a tavalyi őszön mégis Németországba került. Ez pedig még egy nyolcvanmilliós erős gazdaságnak is nagy teher, nem csupán pénzügyileg, de logisztikailag és kulturálisan is. A kölni szilveszteréjszakán pedig kulminálódott mindez – holott utóbb kiderült: nem elsősorban menekültek, hanem a rendőrség által régóta megfigyelt, sokszor illegálisan az országban tartózkodó észak-afrikai bevándorlók voltak az elkövetők, nekik pedig semmi jogalapjuk nincs menedéket kérni. Különösen a kulturális érvek kapcsán jöttek elő régi, kibeszéletlen sérelmek. Helye van-e az iszlámnak Németországban? Mennyi idegent bír el a német kultúra? Az ilyen viták jó alkalmak arra, hogy az általános idegenellenesség a merkeli bevándorláspolitika sokszor jogos bírálata mögé bújjon. Az AfD rá is érzett erre.

Nagykoalíciós kormány jöhet Mecklenburg-Elő-Pomerániában

Németországban a szociáldemokrata párt (SPD) az Angela Merkel kancellár vezette Kereszténydemokrata Unió (CDU) mellett a Baloldallal is tárgyalást kezdeményez a kormányalakítás lehetőségeiről Mecklenburg-Elő-Pomerániában – jelentették be hétfőn Berlinben az előző napi tartományi törvényhozási (Landtag-) választáson nyertes SPD vezetői. Részletek itt.

A tavalyi merkeli nyitás óta (a most vasárnapival együtt) négy tartományi választás volt már Németországban, az AfD mindegyiken jól szerepelt. De míg a nyugati tartományokban inkább közepes pártként jelent meg, addig a keleti tartományokban – két olyanban amúgy, ahol a külföldiek aránya a három százalékot sem éri el, és muzulmánból kevesebb, mint egy százalék van – valódi néppártként robbant be. Márciusban Szászország-Anhaltban huszonnégy százalékot szerzett, s lett második a szocdemeket is leelőzve, míg most vasárnap Mecklenburg-Elő-Pomerániában kapott húsz százalékot, s végzett a második helyen a kereszténydemokraták mögött. Az AfD kontra Merkel meccs állása azonban így is csak döntetlen: a két nyugati tartományban ugyanis az ottani szocdem, ill. zöld kormányfők éppen a merkeli bevándorláspolitika igenlésével tudtak nyerni a helyben amúgy Merkel-kritikusabb CDU-val szemben.

Mit használ azonban Merkelnek, ha keleten a bevándorláspolitikájának elutasítását az AfD lovagolja meg, nyugaton meg az igenléséből a baloldal profitál? A CDU-nak arra kell megoldást találnia, hogy miként tudja a kiábrándult konzervatívokat visszaszerezni és a Merkellel amúgy egyetértő balliberális szavazókat pedig közben megszólítani. Ha ez sikerül, akkor Merkel megint ügyes hatalomtechnikus volt: elvette az atomenergia ellenzése után a baloldal másik témáját, a humanista menekültpolitikát is, de nem vesztette el a CDU jobboldali törzsbázisát. Legalábbis a terve bizonyosan ez volt. Jelenleg azonban éppen nem errefelé tart a párt.

A német sajtó ezért már azt tárgyalja, hogy Merkelt ejti-e ezek után a CDU. A párt nehéz helyzetben van. Merkel még mindig népszerű – azaz egy nagykoalíciós kormányhoz bizonyosan kap jövőre is elég szavazatot –, de közben a CDU annyi szavazót veszíthet az AfD javára, hogy más lehetőség, mint a nagykoalíció, nem is maradna. Márpedig éppen az osztrák példa mutatja: ha a balközép és a jobbközép túl hosszú ideig csavarodik egymásba, az ellenzéki szerepet a jobboldali populisták veszik át. Hiába nyerhet Merkel jövőre még azzal a jelszóval, hogy „vagy én, vagy az AfD”, ez csak az AfD hitelét növeli a protestszavazók között.

Hosszú távon a megoldás az lehet, hogy a balközép és a jobbközép nem együtt versenyez az AfD-vel szemben, hanem egymással viaskodnak, és a szélső véleményeket maguk nyelik be. Az SPD-nek ehhez nyitnia kell a kommunista Linke felé – amúgy Mecklenburg-Elő-Pomerániában nem kizárt, hogy szocdem–kommunista-koalíció jön létre, ahogy a szeptemberi berlini tartományi választás után is egy vörös–zöld kormánynak van a legnagyobb esélye –, a CDU/CSU-nak pedig vagy az AfD szavazóit, vagy – horribile dictu – magát az AfD-t kell megnyernie. A CDU egyes köreiben már folynak háttérbeszélgetések arról, hogy igenis az AfD-vel el kell kezdeni tárgyalni – először inkább csak helyi szinten –, mert csak így lehet hatástalanítani.

Mindez azonban már a 2017 utáni ciklus zenéje. Merkel elfogadhatatlan lenne az AfD számára, neki az az egyetlen esélye, hogy a baloldal egyelőre nem képes országosan is alternatívát nyújtani vele szemben jövő őszig.

Jövőre három újabb főpróba lesz még: csak nyugati tartományokban, köztük a legfontosabb és legnépesebb Észak-Rajna-Vesztfáliában. Addig bizonyosan nem hátrál ki pártja Merkel mögül. És túl nagyot kell buknia a CDU-nak e helyeken ahhoz, hogy a párt hirtelen, pár hónappal a jövő szeptemberi választások előtt egy új jelöltet találjon. Merkelnek ugyanis van már egy alternatívája a német politikában – úgy hívják, hogy AfD –, de nincs még alternatívája a CDU-n belül.