Szíria és a plutónium

Ismét lejtmenetben Moszkva és Washington kapcsolata.

Úgy a nukleáris leszerelés, mint a szíriai tűzszüneti és terrorellenes együttműködés terén negatív fordulatot vettek a napokban az orosz–amerikai kapcsolatok, ami alighanem az ukrán válság nyomán kialakult, hidegháborút idéző katonai viszonyrendszer megszilárdulásával, még szigorúbbá válásával járhat – a szövetséges országok számára is. Orosz részről felmondták a kivont nukleáris fegyverekből származó, óriási mennyiségű plutónium fegyvercélokra való alkalmatlanná tételét célzó közös programot – hivatkozva az amerikaiak által szorgalmazott technológia elégtelenségére –, ezt nem sokkal követte a több napja lebegtetett amerikai kivonulás a Szíriáról zajló kétoldalú tárgyalásokról – ők Aleppó ostromát hozták fel indokként.

A nukleáris elrettentés és közvetítők útján vívott szíriai háború csak látszólag független egymástól, valójában ugyanannak a kérdéskörnek a része. Az atomfegyverek fenntartása a szovjet bukás után, majd folyamatban lévő modernizációjuk az orosz nagyhatalmiság putyini rehabilitációjának sarokköve; míg az egy éve kezdődött katonai intervenció Szíriában annak bizonyítéka, hogy Moszkva vissza tudott térni a két és fél évtizede amerikai játéktérnek számító Közel-Keletre. Mindkét területen alapvető amerikai–nyugati cél a feltartóztatás és visszaszorítás, hasonlóan ahhoz, ami a kelet-közép-európai hadszíntéren történik, úgy a NATO égisze alatt, mint bilaterális (például amerikai–lengyel, amerikai–román) alapon. Míg a fokozódó rotációs csapatállomásoztatás, a rakétavédelem és a szövetségesek közt megosztott nukleáris erők modernizációja – ha különböző mértékben is, de – nagy nyilvánosságot kapott, addig az szinte semennyit, hogy Szíria – pontosabban az ott állomásozó orosz erők – jelentős képességei szerepelnek a szövetség térképein is. Azt a NATO brüsszeli központjában is elismerik, hogy a Fekete-tenger (erre húzódik az oroszok legfőbb utánpótlási útvonala Szíriába) és Törökország révén van átfedés, összefüggés a szövetség által fő csapásirányként megjelölt keleti és déli kihívások között.

Sok minden szól az ellen, hogy a nagyhatalmak közti negatív tendencia rövid távon megforduljon. A orosz tartalékoknak a nyugati szankciók és az alacsony olajárak révén történő felélése aligha hozhat gyors meghátrálást. A konfrontációs alternatíva kockázatos, nemcsak a szíriai háború és következményeinek (migráció, terrorizmus) kiterjedése, hanem az európai feszültség növekedése miatt is. Ezzel együtt az amerikai politika választási bénultságában, a keményvonalas védelmi-ipari-titkosszolgálati komplexum újfent demonstrálhatja, hogy önjáró is tud lenni, lépéskényszerbe hozva vagy a távozó vagy a januárban érkező új fehér házi vezetést. Egy ilyen eshetőségtől tartanak Moszkvában is, amikor a külföldről támogatott Aszad-ellenes erők újabb rohamától, illetve amerikai intervenciótól óvnak. Az, hogy a napokban jelentősen megerősítették a légvédelmüket, nem az an-Nuszra Fronttól való félelmüket tükrözi.