Miközben a nemzetközi közösség Szíria és Irak miatt aggódik, kevés figyelem jut Jemennek, pedig az országban hasonlóan véres háború dúl. 2015 márciusa óta az óvatos becslések szerint is 11 ezer civil életét követelték már a harcok. A fegyvereknél is gyilkosabb az április óta tomboló kolerajárvány, amely eddig legalább kétezer áldozatot szedett, és félmillió embert fertőzött meg. Közben a 28 milliós lakosság 80 százaléka humanitárius segítségre szorul, és hétmillió ember éhezik. A különbség csupán annyi, hogy Jemenből nem menekülnek – de nem azért, mert nincs miért, hanem mert nincs hova. Az ENSZ adatai szerint a belső menekültek száma így is milliós nagyságrendű, de a határokon kívül „csak” 190 ezren kerestek menedéket. Egyelőre csak a szomszédos országokig, Ománig, Dzsibutiig, Szomáliáig, Szaúd-Arábiáig jutottak, Európában a számuk még elenyésző.
Azt azonban nem látni, hogyan érhetne véget a harmadik éve húzódó háború. A Middle East Eye birtokába került, meg nem erősített hitelességű e-mailek szerint a szaúdi védelmi miniszter és trónörökös Mohammed bin Szalmán szeretne véget vetni a költséges és elhúzódó katonai beavatkozásnak. Nem csoda, hiszen Rijád számára az alacsony olajárak mellett a háború túl sokba kerül (a 2017-es költségvetésben 5,3 milliárd dollárt szántak rá), nem beszélve az emberi veszteségekről, amelyet 500 körülire becsülnek. A háború befejezéséhez valamiféle előrelépésre lenne szükség.
Csakhogy a frontok megmerevedtek, a Szaúd-Arábia vezette koalíció, az Irán által támogatott huszi lázadók és a komoly erőt képviselő al-Kaida, illetve az Iszlám Állam helyi ága sem tud felülkerekedni a másik felett.
Ha a végső katonai győzelem tehát nem lehetséges, szóba jöhetne még, hogy a nemzetközi közösség teremt békét a felek között. A világ azonban keveset törődik Jemennel, kivételesen még az Egyesült Államok is viszonylag kivonja magát a háborúból, és az sem világos, ugyan mi jönne a hirtelen jött béke után abban az országban, ahol száz lakosra 55 fegyver jut, és olyan olcsó a kézigránát, hogy azt dobálják ünnepléskor az esküvőkön. Iránnak sem áll érdekében feladnia erős bástyáját, amivel borsot törhet ellenlábasa orra alá. Közben a térség többi „játékosa” is bőszen keveri a lapokat: az Egyesült Arab Emirátusok egy május végi meglepetés támadásban elfoglalta Áden egy részét. Habár ők és a Szaúd-Arábia által támogatott Manszúr Hádi elméletileg egy oldalon állnak, a minap arról érkeztek hírek, hogy Abu-Dzabi próbálja ráerőltetni saját embereit a jemeni elnökre.
De mégis hogyan lehetséges az, hogy a világ negyedik legnagyobb védelmi költségvetésével rendelkező országa nem bír el a huszi lázadókkal? - kérdeztük Szalai Mátét.
– Szaúd-Arábia felkészületlenül és hibás stratégiai megfontolásokkal indította meg a jemeni beavatkozását.
Egyrészről az elmúlt években lezajlott masszív hadseregfejlesztés önmagában nem volt elég a szaúdi hadsereg minőségi fejlesztéséhez, hiszen sok tekintetben nem volt meg a tapasztalat, a tudás egy ilyen háború megindításához. Másrészről a szaúdiak azt hitték, hogy a huszi lázadókat le tudják bombázni és a jemeni szunnita lakosság lelkesen be fog állni a Rijád által is támogatott Manszúr Hádi elnök mögé. Ez azonban nem történt meg, a lázadók pedig sokkal keményebb ellenfélnek bizonyultak – magyarázta lapunknak a Corvinus Egyetem kutatója. Szalai Máté ugyanakkor rámutatott, a szaúdi kormány számára az a fontos, hogy belföldön „el tudja adni” a beavatkozást győzelemnek. – A hazai médiában Mohamed bin Szalmán az iráni síita befolyással szembeni fellépéssel indokolta a háborút, így ennek megszüntetésére hivatkozva tudná sikerként elkönyvelni az akciót. Erre a közbeszédet monopolizáló kormánynak megvan a lehetősége. A nemzetközi közösség részéről a morális kritikák nem hatékonyak a szaúdiakkal szemben, a legfontosabb amerikai kapcsolatok pedig jelenleg a jemeni háborútól függetlenül is pozitívak.
A háború sikertelen befejezése ennek ellenére már most is folyamatos presztízsveszteséggel jár a régióban – értékelt a szakember.
A jemeni konfliktus nyilvánvalóan feloldhatatlan, amíg a rijádi–teheráni konfliktus sem oldódik meg. Kérdés, hogy erre van-e bármi esély. Az utóbbi napokban, hetekben voltak ígéretes jelek: Isztambulban például a szaúdi és iráni külügyér szívélyesen köszöntette egymást, és olyan hírek is felröppentek, hogy Szaúd-Arábia Irak közvetítésével közeledne Iránhoz. Ha ez szövetséget nem is jelentene, de esetleg a viszony további elmérgesedését megakadályozhatná. Szalai Máté ugyanakkor nem volt ilyen derűlátó az ellenségeskedéssel kapcsolatban. – A 2015 elején hatalomra került Szalmán király és fia a síita befolyás elleni küzdelmet tűzte ki zászlajára, aminek természetes velejárója volt az asszertív Irán-ellenes külpolitika. Mohamed bin Szalmán (akit a szaúdi külpolitika első számú emberének tartanak) célja, hogy Szaúd-Arábia a szunnita arab térség első számú nagyhatalma legyen, ennek érdekében pedig újabb és újabb szaúdi vezetésű koalíciókat jelent be (a jemeni koalíciót, a terrorizmus ellenes együttműködést vagy a katari bojkottot). E kezdeményezések mindegyikében megjelent az Irán-ellenesség, éppen ezért
a jelenlegi külpolitikai stratégia teljes megváltoztatásával járna a Teheránnal való közeledés.
Ha ez megtörténne mégis, az komoly pragmatizmusról adna tanúbizonyságot Rijád esetén, erre azonban a jelenlegi kormányzat esetén még nem láttunk jeleket – mondta el a kutató. Hozzátette ugyanakkor, hogy az viszont nem ütközik feltétlenül a szaúdi stratégiai érdekekbe, ha az amerikai–iráni kapcsolatok normalizálódnak. – A Trump-adminisztráció Irán-ellenessége a szaúdiak számára is gyakran kiszámíthatatlan, ami csökkenti a szaúdi mozgásteret. Rijád számára az elsődleges szempont e tekintetben, hogy az amerikaiak konzultáljanak velük, mielőtt cselekvésre szánják el magukat – mutatott rá.
