Nemet mondtak rá az amerikaiak, nemet az Európai Unió, nemet az ENSZ, nemet az egész világ, mégis megtörténik: hétfőn népszavazást tartanak az iraki Kurdisztánban a függetlenségről. Bár megbízható közvélemény-kutatások nem készültek, az eredmény aligha kétséges, az igenek elsöprő többségére lehet számítani. Ez azért korántsem jelenti azt, hogy kedden már kikiáltják az önálló Kurdisztán államot, egy ilyen entitást egyelőre hivatalosan egyébként sem ismerne el a világon senki, kivéve talán Izraelt. A hirtelen lépés a gyakorlatban sem jelentene túl sokat, hiszen Kurdisztán már így is csak a térképen része Iraknak, egyébként szinte semmiben nem függ Bagdadtól, saját kormányzása, költségvetése, hadserege van. Hogy akkor mégis miért jó dacolni a nagyhatalmakkal és a régió összes szereplőjével?
Nincs a világon még egy ekkora nép, amely kisebbségben élne és ne rendelkezne saját állammal – szokták mondani a kurdok. Valóban, 25-40 millióan (számukat nehéz megbecsülni, mert a kurdok felfelé, a többi állam lefelé mér) élnek elsősorban Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban. Bár ez a tömb etnikailag egységes, politikailag kevésbé az. A kurdoknak az „arab tengerben” az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágához tartozó saját nyelvük és kultúrájuk van, és a szunnita iszlám egy meglehetősen mérsékelt ágát követik. Saját államuk azonban sosem volt. Mikor 1916-ban a Sykes–Picot-egyezményben a nagyhatalmak előre felosztották maguk között az Ottomán Birodalom egyes részeit, a vonalzóval megrajzolt határok közt nem szerepelt az önálló Kurdisztán. Bár az I. világháború után az 1920-as sevres-i béke során felcsillant a remény a függetlenség kivívására, a belső ellentétek miatt a kurdoknak nem sikerült kihasználni a kínálkozó alkalmat. Később az egységes Irak és Szíria megszületése jobban szolgálta a nagyhatalmi érdekeket, ezzel pedig nem csupán elszállt az esély az önállóságra, de fizikailag is megosztottá vált a kurd nemzet. (MN)
Főként azért, mert az iraki kurdok számára egyedi – és talán vissza nem térő – alkalom jött el. Furcsán hangzik, de az Iszlám Állam elleni véres harccal a kurd hadsereg, a pesmerga több legyet ütött egy csapásra. Elsősorban az amerikaiaknak köszönhetően fegyvereket szereztek, olyan területeket foglalhattak el, melyek nem feltétlenül álltak az ellenőrzésük alatt, és nem utolsósorban a terrorszervezettel szembeszálló egyik leghatékonyabb erőként – népszerű női harcosaikkal – felhívták magukra a világ figyelmét. Miközben a háború következményeként a kurdok megerősödtek, ezzel párhuzamosan az iraki kormány meggyengült. Ha Erbíl várna, akkor azt kockáztatná, hogy Bagdad megerősödik, a harcok enyhülésével a nemzetközi közösség és a média megfeledkezik róluk, és a kedvező pillanat tovaszáll.
A kérdés, mi következhet majd ezután. A referendum önmagában nem jár semmilyen jogi következménnyel Irakra nézve, de nem is ez a célja. Erbíl ezzel sokkal inkább egy erős felhatalmazást, morális alapot, jó tárgyalási pozíciót kap. Maszúd Barzani, iraki Kurdisztán elnöke is rendre azt kérdezi a tiltakozó nemzetközi közösségtől, hogy mi azzal a baj, ha demokratikus módon megkérdezik az emberek véleményét egy kérdésről? Talán nem éppen az egyik alapvető nyugati érték a népek önrendelkezésének joga? És hogy mi is a baj?
Leginkább az, hogy a kurdok most újra megkavarják a térségben már csillapodni látszó helyzetet. A térségben általában a lapokat osztó Egyesült Államok is azért ellenzi a népszavazást – vagyis annak időzítését –, mert szerintük ez elterelné a figyelmet az Iszlám Állam elleni harcról, és tovább bonyolítaná az egyébként is kaotikus állapotokat. Mivel az irakin (7-9 millió) kívül jelentős kurd kisebbség él Szíriában (2-3 millió), Iránban (8-12 millió) és a legnagyobb számban Törökországban (14-20 millió), a szomszédos államok attól félhetnek, hogy az iraki folyamatok dominóhatás-szerűen átterjedhetnek, és a függetlenségi törekvéseket erősíthetik náluk is. Valójában ennek nem túl nagy az esélye, hiszen az ugyancsak háború dúlta Szíriában a kurdok már egyébként is autonóm enklávékban élnek, a török és iráni kormány pedig túlságosan stabil egy elszakadási kísérlethez, ráadásul az ottani kurdok jobban asszimilálódtak is. A legnagyobb veszély még Irakot fenyegeti, hiszen nemcsak jelentős területeket – és olajat – veszít el, de Kurdisztán elszakadása muníciót adna azoknak az elképzeléseknek is, amely szerint Irak menthetetlenül felbomlik egy önálló síita, szunnita és kurd részre.
Ettől függetlenül mind Ankara, mind Teherán hangosan fenyegetőzik. A törökök és a perzsák is látványos hadgyakorlatokat szerveztek a határhoz, demonstrálandó, hogy bármire készek. Irán a légi közlekedést is megszakította, és Törökország is szankciókkal fenyegetőzött – amit végül nem lépett meg. Háborútól azért nem kell tartani: sem az irakiak, sem a törökök nem fogják amerikai fegyverekkel lőni az amerikai fegyverekkel felszerelt kurdokat. A nagy kardcsörtetés közepette Törökország azt már nem veri nagy dobra, hogy nagyon szoros gazdasági kapcsolatokat ápol az iraki kurdokkal, 1300-nál is több cégük működik a területükön. Ankarának elsősorban az a fontos, hogy a terrorszervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) ne lelhessen biztos hátországra, menedékre Kurdisztánban. De nemcsak a törökök, hanem rengeteg nemzetközi vállalatnak, köztük a magyar Molnak is vannak érdekeltségei a területen. Nem beszélve az ott állomásozó katonákról, például az erbíli magyar kontingensről, vagy a több tucat működő konzulátusról, amelyek mind veszélybe kerülnének egy támadás esetén. Az sem mellékes, hogy az Iszlám Állam elleni harcban megedződött és felszerelt pesmerga alighanem nehéz falat lenne még akár Törökországnak is. Veszélyeztetett területek persze vannak, ilyen például Kirkuk városa is. A településen a kurd többség mellett jelentős türkmén és arab közösség is él, mindegyik saját milíciákkal rendelkezik, az utóbbi napokban kisebb villongások már történtek is.
– Ha támadás érné az iraki Kurdisztánt, akkor az viszont egyesítené a szétszórt kurdokat – latolgatta a fegyveres konfliktus esélyeit lapunknak Raouf Hallo, Magyarországon élő kurd újságíró. Szerinte ebben az esetben a szomszédos országokban élő testvéreik egy emberként fognának fegyvert védelmükben, de még az európai diaszpórából is tízezrek kelnének útra, hogy megvédjék hazájukat. Mivel ez senkinek nem lenne érdeke, ő is kizárta a háború lehetőségét, azt ugyanakkor hozzátette, hogy szélsőségesek esetleg megpróbálkozhatnak valamivel. Raouf Hallo is úgy vélte, hogy egy Nagy-Kurdisztán megvalósulása képtelenség, azt ugyanakkor elképzelhetőnek tartotta, hogy a függetlenség kikiáltása után egyfajta „kurd alijaként” az ország a világ minden tájáról vonzani fogja majd a kurdokat. És hogy mikor jöhet el ez a függetlenség? Az újságíró szerint ezt nehéz megjósolni, de ha egy éven belül nem hozzák tető alá, akkor félő, hogy a népszavazás ereje már csökkenni fog.
Magyarország hivatalosan nem támogatja, nem támogathatja az önálló Kurdisztán megszületését, ezzel ugyanis diplomáciailag szembe menne több szövetségesével. Mindenekelőtt Törökországgal, amellyel a viszonyunk az utóbbi időben kiválónak mondható, de ugyanígy Iránnal, melyben a szankciók eltörlése óta gazdasági lehetőséget látunk. Ugyanakkor a már említett erbíli katonai kontingens és a magyar vállalatok érdekeltségei miatt a kapcsolataink Kurdisztánnal is kiválóak, így az iraki kurdok informálisan mindenképpen számíthatnak a támogatásunkra. Magyarországon egyébként alig néhány száz kurd él, többségük diák, ők nemrégiben a Parlament előtt vonultak fel. Lapunk kérdésére a külügyminisztérium nem válaszolt, így hivatalosan nem tudhatjuk, hogy mi a magyar álláspont a referendummal és az önálló Kurdisztánnal kapcsolatban. Beszédes ugyanakkor, hogy Kovács Zoltán kormányszóvivő a katalánok függetlenségi törekvéseiről nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy „az emberek akarata az, ami mindig számít, ez az álláspontunk”. Kovács Zoltán szerint ez a katalán nép és Spanyolország belügye, tehát párhuzamot vonva a kurd függetlenség a kurd nép és Irak belügye lehet. (MN)
