„A forradalom nem zárult le, ma is folytatódik a társadalmi tudatban. Ugyanazokat a vitákat hallhatjuk, mint száz éve, csak ennek ma nincsenek olyan katasztrofális következményei, mint egykor, például a milliók életét követelő polgárháború vagy később a sztálini tisztogatások idején” – fogalmaz Mihejev, rámutatva a forradalmak öngyilkos természetére. Oroszország a véleménye szerint minden erővel megpróbál túllépni mindezen.
Jó példa erre, ahogy a belső konfliktusokat jó érzékkel kerülő, a káosszal szemben a stabilitást értékként kiemelő Vlagyimir Putyin megpróbálja összeszedni a történelemnek az egész társadalom számára elfogadható darabjait, lezárni a forradalmat a fejekben, összekötni a történelem megszakadt fonalát, s ezzel is egybegyúrni a nemzetet.
Jó példa erre a november 7-ével szemben nemzeti ünneppé emelt november 4., a népi egység napja, de az is, hogy magán a forradalom napján az orosz katonai dicsőség ünnepeként a hatalom 1941. november 7-re emlékezik, amikor a katonák a Vörös téri parádéról vonultak a Moszkva határában húzódó frontra.
Nem látja az orosz történelem kisiklását az októberi forradalomban Valerij Fjodorov, a VCIOM, az Összoroszországi Közvélemény-kutató Központ igazgatója. A kutató szerint ismét megmutatkozott az oroszok vonzódása a bunthoz, a lázadáshoz. Az októberi forradalom az I. világháború által a felszínre hozott belső problémák következménye, monarchia és a felgyorsult fejlődés közötti mélyülő aszinkronitás volt. A politikai intézményrendszer nem tudott alkalmazkodni a látványos modernizáció jelentette kihívásokhoz, a bomlást az elhúzódó háború felgyorsította. A szociológus szerint akárcsak 1991-ben, alapvetően száz éve is a vezetési válság, a cár, majd az ideiglenes kormány gyengesége vezetett az összeomláshoz.
