– A konferencia során volt olyan kínai kutató, aki már a 16+1 Együttműködés „túlélését” is megkérdőjelezte. Ön hogy látja a kezdeményezés jövőjét?
– A 16+1 Együttműködés túlélése nem kérdés. A kezdeményezés öt éve indult, és azóta az együttműködő országok számos eredménnyel büszkélkedhetnek. Elsősorban a kelet-közép-európai régióba irányuló kínai befektetések mértéke nőtt, de a tudományos, kulturális együttműködés területén is gyorsan bővülnek a kapcsolatok. Ami azt illeti, ilyen rövid idő alatt más térségben Kína nem ért el ekkora eredményt. Ez szerintem azt mutatja, hogy a kezdetekkor sikerült eltalálni az együttműködés céljait, azokra a régiójuk országainak és Kínának is szüksége van. Ennek alapja pedig a kínai tőke, amire a kelet-közép-európai országoknak szüksége van.
– Éppen a térségbe érkező kínai tőke miatt aggódnak a nyugat-európai országok. Az Európai Unión belül egyre hangosabbak azok a félelmek, miszerint a 16+1 Együttműködéssel Peking az unió egységét bomlasztja.
– Az, hogy a befektetések mértéke gyorsan nő a régióban, még nem jelenti azt, hogy Kína az Európai Unió megosztására törekedne. Épp ellenkezőleg. A 16+1 Együttműködésben tizenegy uniós tagállam vesz részt, az ide érkező kínai tőke nemcsak az ő gazdaságukat, de rajtuk keresztül az egész unió gazdaságát is megerősíti.
– A nyugat-európai országok miért félnek mégis a 16+1 Együttműködéstől?
– Szerintem a kritikus hangok mögött meghúzódik egy fontos motiváció: a nyugat-európai országok a 16+1 Együttműködésben részt vevő, keleti tagállamok feletti gazdasági befolyásukat féltik. Kína azonban máshogy gondolkodik. Szerintünk egy globalizált világban élünk, ahol minden országnak, minden régiónak megvan a választási joga, hogy kivel és miként akar együttműködni. Tiszteletben tartjuk persze, hogy a térség fontos, integráns gazdasági része az Európai Uniónak, a szabadpiaci keretek között azonban nem indokolt, hogy például kínai befektetőket kizárjanak, miközben ők lehetőséget látnak a kelet-közép-európai régióban. Egyre több ilyen kínai befektető van, akik persze versenytársat jelentenek az uniós, nyugat-európai befektetőknek. Ezek az érdekek húzódnak meg a nyugati félelmek mögött.