2014, az ukrajnai válság kitörése után a legtöbb szakértő kételkedett abban, hogy az Egyesült Államok (NATO) és Oroszország között Európában kialakuló ellenséges katonapolitikai viszonyrendszert szabad-e új hidegháborúnak nevezni. Ezt az óvatoskodást az elmúlt négy év fejleményei tényszerűen felülírták. Ez már csak azért is igaz, mert a folyamatnak van egy olyan, alapvető vonatkozása is, ami már jóval az ukrajnai események előtt a feszültség kiéleződését vetítette előre. A hidegháború utáni európai stabilitást megalapozó, kis- és közepes hatótávolságú nukleáris erők leszereléséről 1987-ben kötött szovjet–amerikai INF-szerződés szellemiségének megsértéséről, majd tényleges, ám el nem ismert megszegéséről van szó. Míg Washington részéről az úgynevezett rakétavédelmi rendszerek európai telepítéséből adódó kétértelműség, addig Moszkva részéről az erre adott haditechnikai válaszba elrejtett bizonytalanság a bizalomvesztés fő oka.
Az 500-tól 5500 kilométerig terjedő hatótávolságú, szárazföldi indítású nukleáris fegyvereket tiltó INF-szerződés tetszhalotti státusa azért ad okot az aggodalomra, mert körülötte keverednek a tényszerű és potenciális katonai-szakmai, illetve a politikai-kommunikációs elemek. Az amerikaiak például nem hajlandók elismerni, hogy a romániai és lengyelországi úgynevezett rakétavédelmi bázisaik (melyek egy hajófedélzeti többfunkciós fegyverrendszer szárazföldi telepítésű változatai) alkalmasak lehetnek az INF-et megsértő csapásmérő Tomahawk robotrepülőgépek indítására. Helyette még mindig arról beszélnek, hogy az Aegis Ashore létesítmények az iráni rakétafenyegetés elhárítására szolgálnak.
Az oroszok pedig az amerikai vádakkal dacolva nem ismerik el, hogy az Iszkander harcászati-hadműveleti csapásmérő rendszerbe az INF-el kompatibilis, 500 kilométernél kisebb hatótávú ballisztikus rakéta mellé rendszeresítettek egy tiltott, jóval nagyobb hatótávolságú csapásmérő robotrepülőgépet is. Hogy politikai sakkjátékról van szó, azt az támasztja alá, hogy hajókról, tengeralattjárókról indítható robotrepülőgépek, illetve repülőgépekről ledobható hidrogénbombák formájában lényegében mindkét fél elérheti Európa bármely pontját, azaz a szárazföldi indítású fegyverek katonai értelemben egyáltalán nem nélkülözhetetlenek. Hiába van ez azonban így, legutóbb az amerikaiak jelezték félreérthetetlenül, hogy elmerülnének ebben a játszmában: nukleáris fegyverzeti terveik legutóbbi, múlt héten nyilvánosságra hozott revíziójában (NPR) bejelentették egy új tengeri indítású csapásmérő robotrepülőgép (SLCM) fejlesztésének megkezdését, melyet kifejezetten az orosz INF-sértésre adott válasznak szánnak. Ez azért illeszkedik jól a képbe, mert az említett Tomahawk utódjáról, vagy a 2013-ban a szolgálatból kivont nukleáris változatának felélesztéséről lehet szó. S mint ilyet, a tengeri hordozók mellett a vitatott lengyelországi és romániai „rakétavédelmi” bázisok is befogadhatnak, igazolva az oroszok vádjait, miszerint az amerikaiak ezekkel megsértik az INF-et.
Ennek a bizonytalanságnak, a valós katonai képességek és a politikai retorika keveredésének ráadásul teljességgel ellentmondásos következményei is lehetnek. Ha az a kiindulási alap, hogy az oroszok tartják magukat az INF-hez, úgy 500 kilométer hatótávolságú rakétáikkal még Kalinyingrádból és a Krímből sem érik el térségünk szívét, így Magyarországot, Szlovákiát és Csehországot. Paradox módon azonban ez a baltiakhoz, lengyelekhez, románokhoz és bolgárokhoz képest kisebb sebezhetőség balul is elsülhet: ez lehet az az ok, mely a feszültség növelésének következő fázisában kiemelheti ezeket az országokat a NATO-n belül. Az a tény, hogy az amerikaiak jelentős összegeket áldoznak a kecskeméti (és két szlovákiai) katonai repülőtér fejlesztésére, az új hidegháború következő fejezetének előkészítéseként is értelmezhető, amikor a hagyományos csapatokat követően sort kerítenek az amerikai nukleáris erők előrevonására is.
