„Egy idő után már nem is számoltam, hányadik ellenőrző ponton megyünk át. Az elsőknél még volt bennem félelem, de az ösztöndíjról szóló levéllel mindenhol gond nélkül átengedtek” – kezdett bele kalandos történetébe Al-Abszi Ghasszán. A fiatal fiú nagy utat tett meg, hogy Magyarországon tanulhasson: a háború dúlta Jemen húti lázadók uralta részéről érkezett. Az ember nem éppen így képzeli el az utazást egy olyan országon át, ahol nemcsak fegyveres konfliktus van, de kolerajárvány is pusztít, és a lakosság legnagyobb része nem jut elég élelemhez, ivóvízhez. Mégis, a magyar ösztöndíjprogram nemcsak a nemzetközileg is elismert kormány, de a lázadók által irányított területeken élő diákok előtt is nyitva áll. Úgy tűnik, oktatásban nincs háború. Jemenben persze nincs magyar képviselet, így Ghasszánnak a kairói konzulátusig kellett utaznia, hogy megkapja a vízumot. Hiába érkezett háborús, terroristáktól sem mentes övezetből, elmondása szerint az interjún sem izzasztották meg túlzottan, néhány rutinkérdés után gond nélkül kiadták neki a dokumentumot.
Egyébként korántsem ő az egyetlen jemeni diák Magyarországon. A 2017–2018-as tanévnek már 49-en futottak neki, az előzőben még csak 30-an voltak, de rajtuk kívül is jó néhányan vannak, akik az ösztöndíjon kívül, önköltségen jöttek hazánkba tanulni. A külföldi diákok számára magyarországi egyetemeken ösztöndíjat kínáló, 2013-ban életre hívott Stipendium Hungaricum a meglehetősen kétesen szereplő keleti – illetve déli – nyitás egyik sikertörténete. Tesz is érte a magyar kormány, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter külföldi látogatásai során szinte már menetrendszerűen érkezik a bejelentés az Eximbank-hitelkeret felállításáról és az ösztöndíjasok számának kibővítéséről. Olyannyira, hogy a 2015–16-os 1265-höz képest idén már 5148, elsősorban ázsiai, afrikai országból származó diáknak kínálunk tanulási lehetőséget. Az elképzelés, hogy a hazánkban tanuló egyetemisták később afféle „nagykövetként” működnek, kapcsolataikat, tapasztalataikat felhasználva hasznosak lehetnek Magyarországnak.
Csakhogy az ötlet megvalósítása már korántsem tökéletes. Egyetemes megállapításokat nehéz ugyan tenni, hiszen az ösztöndíjasok a világ minden tájáról – több mint 50 országból – érkeznek, így nagyon sokfélék. Mégis, mind tanulói, mind oktatói részről több forrásunk rámutatott, hogy a rendszert számos hiba terheli. Először is, a Stipendium Hungaricum sok helyen afféle elitképzőként funkcionál. Ez azt jelenti, hogy egyes országokban a küldő fél nem érdemei, tanulmányi eredményei alapján választja ki a pályázókat, hanem például politikai kapcsolatai szerint. Mivel a kimagasló tanulmányi eredményt felmutatók egyébként is felvételt nyernek a neves külföldi intézményekbe, a tehetősek pedig amúgy is ki tudják fizetni a tandíjat, a magyar ösztöndíj-lehetőséggel nem a legjobb diákok élnek. Közben a fogadó félnek, tehát a magyar egyetemeknek túl sok beleszólásuk nincs is, kiket vesznek fel. A tesztek, interjúk – már ahol vannak – általában kimerülnek az alapvető ismeretek és az angolnyelv-tudás feltérképezésén.
Több forrásunk is megerősítette, hogy az interjú nem működik túl jó szűrőként, és annak ellenére, hogy általában az angol az oktatás nyelve, sok diák nem beszéli jól. Ez még az önkéntes bevalláson alapuló hallgatói elégedettségi statisztikákból is kiderül: két éve a megkérdezettek 23,4 százaléka vallotta, hogy kis, 1,4 százaléka pedig, hogy sok nehézséggel ír-beszél angolul, de még olyan is akadt, aki csak néhány szót ismert. – A mongoloknak és kínaiaknak például egyértelműen komoly gondjaik vannak már azzal is, hogy kifejezzék magukat – mondta el lapunknak egy dél-afrikai diák, Buyisile Ntaka. Hogy akkor mégis hogyan képesek teljesíteni a követelményeket? – A tanárok nem veszik túl komolyan az osztályzást. Sok diákot ismerek, aki be sem jár órára. De volt olyan vizsga is, ahol nem volt jelen oktató. Külföldi ösztöndíjasként szerintem nagyon nehéz megbukni – folytatta a lány. Álláspontjával pedig a névtelenül nyilatkozó oktatók is egyetértettek, még ha a miértekre nem is igazán tudtak logikus választ adni, azon kívül, hogy ha már kifizetjük, legalább végezzék el az iskolát.
Ez pedig elvezet minket a következő kérdéshez: megéri-e a befektetés? Magyar adófizetői forintokból egyrészt fizetjük az ösztöndíjasok oktatását a szervezőknek és az egyetemeknek. Másrészt a tanulók alap- és mesterképzésen havi 40 460, doktorinál az első négy szemeszterben havi 140 ezer, az azt követő négyben havi 180 ezer forint juttatást kapnak, évi tizenkét hónapon át. Ezenkívül megilleti őket egészségbiztosítás és-vagy ingyenes kollégium – ami miatt a magyar diákoknak nehezebb bekerülni –, vagy havonta 40 ezer forint szállásra. Ha az utóbbi lehetőséggel él, egy ösztöndíjas akár évi 1-1,5 millió forintba is kerülhet, és ez még csak a tanulónak kifizetett összeg. A többség persze ezt a pénzt is kevesli, hiszen Magyarországon legfeljebb a túlélésre elég. Több partnerország viszont extra juttatással pótolja ki a magyar segítséget, amiből már elég jól el lehet boldogulni. A cikkünk elején idézett jemeni diák például havi 500 dollárra (kb. 125 ezer forintra) jogosult, s mint Al-Abszi Ghasszán elárulja, a kettővel együtt már otthon maradt családját is támogatni tudja. A diák tehát kap egy elfogadható ösztöndíjat és egy szinte garantált, értékes uniós diplomát, aztán cserébe vagy Magyarország felé néz még valaha, vagy sem, mindenféle röghöz kötés nélkül.
