Amikor a pisztolyért kell harcolni a kamasszal

Az USA-ban nem ritka, hogy terápiás táborba küldik kezelhetetlen gyerekeiket a szülők. Ebben segít a „kísérő”.

Sok család hitelt is hajlandó felvenni azért, hogy segítsen gyerekén. Miután felbérelték, Curry kikérdezi a szülőket a kamasz hobbijairól, érdeklődési köréről és szokásairól. Dohányzik-e? Van-e barátnője/barátja? Agresszív-e? Tartanak-e fegyvert a háznál? stb. Ez utóbbira azért is van szükség, mert már arra is volt példa, hogy Currynek egy igen komoly kard- és késgyűjteménnyel kellett szembenéznie Minneapolisban, míg Kaliforniában egy vele egymagas 15 évessel kellett harcolnia egy Glock G42-es pisztolyért.

Curry a repülő indulásától függően hajnali 2 és 6 között érkezik a tinédzser otthonába. „Azért ilyen korán, mert ekkor a legvalószínűbb, hogy a gyerek már lefelé jön a kábítószerről” – magyarázza. A következő tizenöt percben kikérdezi a szülőket arról, milyen volt a hangulat előző este. Ezek után a szülők felkeltik a gyereket, bemutatják neki Curryt, majd magára hagyják őket.

Curry higgadtan elmagyarázza a kamasznak, mi vár rá. Szinte minden gyerek első reakciója az: „Nem fogsz rávenni, hogy elmenjek. Nem megyek sehova.” Sokuk hisztérikussá válik, kiabál, néhányuk szinte megvadul. Curry szerint ez normális, „ha valaki hajnali ötkor betoppanna szobámba és közölné velem ezeket a híreket, én is dühös lennék” – állítja.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy szót is elhisz abból, amit a gyerekek mondanak. „Ezek a tinédzserek többnyire szemrebbenés nélkül hazudnak azért, hogy megússzák a tábort. Ennek ellenére meghallgatom a történeteiket, és együttérzést mutatok, hiszen csak gyerekek, nem bűnözök. Lehet, hogy illegális dolgokat csináltak, de attól még csupán kamaszok, akik rossz döntéseket hoztak és rossz társaságba keveredtek.”

„Elmondom nekik – folytatja módszerének elírását Curry –, hogy olyan lehetőségük nincs, hogy nem jönnek velem, arról dönthetnek, miként akarnak jönni. Az ésszerűség határain belül megszerzek nekik akármit, amitől jobban érzik magukat az úton: cigit, magazinokat, ételt.” Általában egy órába telik Currynek, hogy rávegye a gyereket, menjen vele, a rekordja öt perc, a leghosszabb rábeszélés pedig két órán át tartott.

Úton a reptérre Curry elmondja a tinédzsernek, mi vár rá a táborban. Ha tudják, mire számítsanak, valószínűbb, hogy sikerrel veszik az akadályokat. „Sokuk drogozik, de a legfőbb problémájuk a türelemmel, a csapatmunkával és a kommunikációval van. Ezekben a táborokban megtanulhatják azokat az alapvető készségeket, melyek segítségével beilleszkedhetnek a társadalomba” – állítja a kísérő.

A terápiás táboroknak nagy hagyománya van az USA-ban. Támogatóik szerint segítségükkel javulhat a gyermek és a szülők közti kommunikáció, a kamasz magabiztosabb lesz, és az iskolai eredményei is javulnak. Ugyanakkor a tábor sem csodaszer, egyes gyerekek még jobban elszigetelődnek szüleiktől, mert úgy érzik, elárulták őket. A valódi változás nem következik be kényszer hatására – magyarázza Nicki Bush, a Kalifornia Egyetem pszichiátriaprofesszora. Curry szerint azonban az ő módszere lehet az első lépés a gyógyulás útján.