Amikor a pisztolyért kell harcolni a kamasszal

Az USA-ban nem ritka, hogy terápiás táborba küldik kezelhetetlen gyerekeiket a szülők. Ebben segít a „kísérő”.

A folyamat többnyire egy kétségbeesett telefonhívással indul – osztja meg tapasztalatait Eddie Curry kísérő, akit a világ szinte minden tájáról kerestek már fel olyan szülők, akik nem bírnak önfejű kamasz gyerekükkel. „Ha lányról van szó, az apa válik érzelmi ronccsá, míg ha fiúval gond, többnyire az anya hív” – meséli Curry a BBC-nek. Gyakran órákon keresztül beszélget telefonon a szülőkkel, azonban sokszor hetekbe, hónapokba sőt akár évekbe telik, mire meghozzák a döntést és valóban segítségül hívják a kísérőt.

Curry több mint húsz éve foglalkozik azzal, hogy problémás gyerekeket terápiás táborokba „szállít” Utah államba, ahol körülbelül két hónapot töltenek kirándulással és egyéb szabadtéri programokkal annak érdekében, hogy megtörjék a gyerekek életére jellemző romboló ördögi kört. Curry „páciensei” többnyire az USA-ból, Kanadából és Mexikóból kerülnek ki, de 20 százalékuk más országokból érkezik. Curry Nagy-Britanniából, Dubajból, Izraelből, Brazíliából vagy Hongkongból származó tinédzsert is kísért már a reptérről a táborba.

Curry 1992-ben fogott bele a „gyermekszállításba”, 21 évvel és 2500 gyerekkel később már rugdosták, ütötték, vágták, jégkorong- és baseballütővel is támadtak rá. A 45 éves férfi – aki maga is apa – pontosan tudja, mennyire „be tudnak kattanni” az ilyen kezelhetetlen kamaszok, ő is ilyen volt. 15 éves korára egyre gyakrabban került bajba, 17 évesen pedig már rengeteget ivott és rendszeresen verekedésekbe keveredett.

A szülők többnyire akkor keresik fel, mikor már minden ötletből kifogytak, általában interneten keresztül, a terápiás táborok honlapján találnak rá, ugyanakkor Curry híre „szájhagyomány” útján is terjed. A szülők meglehetősen különböző problémák miatt keresik fel: kábítószer és alkohol, erőszakos viselkedés vagy összetűzés a rendőrséggel. Az is megesik, hogy a hagyományos terápiák már csődöt mondtak a gyereknél, vagy egyszerűen elutasították azt. „Ha engem hívnak, az azt jelenteni, hogy eljutottak addig a pontig, hogy már nincs vagy nagyon kevés a kommunikáció a szülők és a gyerek között. Ha mégis, az veszekedésből és ordibálásból áll” – magyarázza Curry.

Sok család hitelt is hajlandó felvenni azért, hogy segítsen gyerekén. Miután felbérelték, Curry kikérdezi a szülőket a kamasz hobbijairól, érdeklődési köréről és szokásairól. Dohányzik-e? Van-e barátnője/barátja? Agresszív-e? Tartanak-e fegyvert a háznál? stb. Ez utóbbira azért is van szükség, mert már arra is volt példa, hogy Currynek egy igen komoly kard- és késgyűjteménnyel kellett szembenéznie Minneapolisban, míg Kaliforniában egy vele egymagas 15 évessel kellett harcolnia egy Glock G42-es pisztolyért.

Curry a repülő indulásától függően hajnali 2 és 6 között érkezik a tinédzser otthonába. „Azért ilyen korán, mert ekkor a legvalószínűbb, hogy a gyerek már lefelé jön a kábítószerről” – magyarázza. A következő tizenöt percben kikérdezi a szülőket arról, milyen volt a hangulat előző este. Ezek után a szülők felkeltik a gyereket, bemutatják neki Curryt, majd magára hagyják őket.

Curry higgadtan elmagyarázza a kamasznak, mi vár rá. Szinte minden gyerek első reakciója az: „Nem fogsz rávenni, hogy elmenjek. Nem megyek sehova.” Sokuk hisztérikussá válik, kiabál, néhányuk szinte megvadul. Curry szerint ez normális, „ha valaki hajnali ötkor betoppanna szobámba és közölné velem ezeket a híreket, én is dühös lennék” – állítja.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy szót is elhisz abból, amit a gyerekek mondanak. „Ezek a tinédzserek többnyire szemrebbenés nélkül hazudnak azért, hogy megússzák a tábort. Ennek ellenére meghallgatom a történeteiket, és együttérzést mutatok, hiszen csak gyerekek, nem bűnözök. Lehet, hogy illegális dolgokat csináltak, de attól még csupán kamaszok, akik rossz döntéseket hoztak és rossz társaságba keveredtek.”

„Elmondom nekik – folytatja módszerének elírását Curry –, hogy olyan lehetőségük nincs, hogy nem jönnek velem, arról dönthetnek, miként akarnak jönni. Az ésszerűség határain belül megszerzek nekik akármit, amitől jobban érzik magukat az úton: cigit, magazinokat, ételt.” Általában egy órába telik Currynek, hogy rávegye a gyereket, menjen vele, a rekordja öt perc, a leghosszabb rábeszélés pedig két órán át tartott.

Úton a reptérre Curry elmondja a tinédzsernek, mi vár rá a táborban. Ha tudják, mire számítsanak, valószínűbb, hogy sikerrel veszik az akadályokat. „Sokuk drogozik, de a legfőbb problémájuk a türelemmel, a csapatmunkával és a kommunikációval van. Ezekben a táborokban megtanulhatják azokat az alapvető készségeket, melyek segítségével beilleszkedhetnek a társadalomba” – állítja a kísérő.

A terápiás táboroknak nagy hagyománya van az USA-ban. Támogatóik szerint segítségükkel javulhat a gyermek és a szülők közti kommunikáció, a kamasz magabiztosabb lesz, és az iskolai eredményei is javulnak. Ugyanakkor a tábor sem csodaszer, egyes gyerekek még jobban elszigetelődnek szüleiktől, mert úgy érzik, elárulták őket. A valódi változás nem következik be kényszer hatására – magyarázza Nicki Bush, a Kalifornia Egyetem pszichiátriaprofesszora. Curry szerint azonban az ő módszere lehet az első lépés a gyógyulás útján.