Robbanás Keleten: erről is Sztálin tehet

Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a Magyar Nemzet

A Foreign Affairs amerikai külpolitikai magazin a posztszovjet térségben zajló eseményeknek járt utána.

Kovács András
2014. 05. 05. 17:55

A szakember emlékeztetett arra, hogy az úgynevezett befagyott konfliktusok egyértelműen a Szovjetunió örökségei, mivel éppen az 1922–1940 közötti időszakban Sztálin irányításával hozták létre azt a 15 „autonóm” tagköztársaságot, amelyekbe kezdetektől beletáplálták a nemzetiségi ellentéteket. A szakértő írásában rámutatott arra, hogy a tudatos etnikai megosztás az 1980-as években kezdett el működni, mivel a kisebbségi csoportok hevesen ellenezték a fellobbanó nacionalista mozgalmakat, amelyek természetesen a Szovjetuniótól való függetlenséget követelték.

Nem meglepő módon éppen az abháziai, a dél-oszétiai és a transznisztriai helyi elit támogatta a legnagyobb mértékben a Mihail Gorbacsov elleni 1991-es puccsot, így próbálva megakadályozni a Szovjetunió felbomlását. Mankoff ezzel állította párhuzamba, hogy Ukrajna-szerte éppen a Krím félszigeten támogatták a legkisebb arányban (54 százalék) az ország függetlenségét az 1991-es decemberi referendumon. „Amint a Szovjetunió feloszlott, ezen etnikai megosztottságok és erőszakos események révén próbálta Moszkva megőrizni a befolyását az utódállamokban.”

A Foreign Affairsban megjelent elemzésében a szerző felidézte, hogy 1989-ben, miután a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság a latin ábécé újrafelvétele és a moldáv hivatalos nyelvvé nyilvánítása mellett döntött a cirill és az orosz helyett, majd 1990-ben az oroszok és az ukránok fenyegetve érezve magukat kikiáltották Transznisztria függetlenségét, ebben a pillanatban a krími eseményekhez hasonlóan az oroszbarát paramilitáris erők elfoglalták a kormányzati épületeket. 1992-ben háború tört ki Transznisztria és a függetlenségét akkor elnyerő Moldova között, az orosz 14. hadsereg a szeparatisták mellé állt, amelynek egy része napjainkig a Tiraszpol által felügyelt területen állomásozik – olvasható a tanulmányban.

A transznisztriaihoz nagyon hasonló események zajlottak le Grúziában is. 1989-ben a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság deklarálta a függetlenségét, a grúzt tette hivatalos nyelvvé, amely lépések érthető módon aggasztották az Abháziában és Dél-Oszétiában élőket, amely területek egyébként autonómiát élveztek a szovjet uralom alatt lévő Grúziában – áll a tanulmányban. 1990-ben összecsapások törtek ki Dél-Oszétia és a grúz egységek között, miután elutasították a régió autonómiaigényeit. 1992-ben Abházia kiáltotta ki a függetlenségét, amely a grúz hadsereg invázióját váltotta ki, majd mind az oszét, mind az abház fegyveres harcoknak az orosz hadsereg beavatkozása vetett véget, így sikerült de facto függetlenné tenni ezen államokat – állapította meg az elemző.

A Foreign Affairs cikke felidézi, hogy a grúziai befagyott konfliktuszóna Miheil Szaakasvili 2004-es hatalomra kerülése után került ismét a figyelem középpontjába. A grúz elnök célja a NATO-csatlakozás, valamint a két szakadár köztársaság integrálása volt. Erre válaszul Moszkva ösztönözte a déloszét erőket a különféle provokációkra, ez kiváltotta a grúz hadsereg válaszlépését, amely maga után vonta az orosz erők beavatkozást, majd Abházia és Dél-Oszétia formális elismerését – derült ki a cikkből. Hegyi-Karabahban az 1980-as évek végétől lezajlott erőszakos eseményeket szintén a nemzetiségi ellentétek fűtötték, bár az orosz erők mindkét fél oldalán beavatkoztak. Az azerbajdzsáni gazdaság megerősödésével ez a konfliktus is teljesen befagyott, egyelőre úgy tűnik, nem is várható áttörés a rendezést illetően.

Mankoff szerint az előbb bemutatott esetek egyértelműen azt bizonyítják, hogy Oroszország minden olyan esetben beavatkozott, amikor úgy érezte, hogy a befolyása veszélyben van az adott régióban. A szakember úgy látja, ezen akciók során a kisebbségi csoport veszélyére való hivatkozás mindig csupán másodrendű szempont volt, mivel Moszkva számára az elsőrendű dolog a stratégiai előny megszerzése volt az adott térségben a humanitárius szempontok helyett. Az elemzésből az is kiderül, hogy Moszkva mindig azon országokban avatkozott be (Azerbajdzsán, Grúzia, Moldova), ahol a kormányzat megpróbált eltávolodni az orosz geopolitikai vonzástérből, míg például Közép-Ázsiában, ahol az orosz kisebbségek a legtöbbet szenvedtek, nem történt semmilyen komolyabb lépés, mivel a Nyugat befolyása ezen államokban eleve limitált.

A biztonságpolitikai szakértő elemzésében arra is felhívta a figyelmet, hogy Putyin abban az értelemben is kettős játékot játszik a határon túli orosz kisebbségek kapcsán, hogy egyrészt kijelenti, hogy megvédi az érdekeiket diplomáciai és jogi eszközökkel, de odáig már nem megy el, hogy védhatalmi státuszt vállaljon értük. A krími annexió abból a szempontból követte a korábbiak célját, miszerint Ukrajnát orosz vonzáskörzetben akarta hagyni, azonban területelfoglalásról az előző évtizedekben nem volt szó, amely példátlan lépés a posztszovjet külpolitikában – tette hozzá.

Mankoff véleménye szerint a Kreml taktikája a Szovjetunió bukása óta nem változott, mivel Moszkva úgy tekint az egykori birodalmi részeire, ahol „privilegizált érdekei” vannak. Az 1990-es évek elején orosz hivatalnokok közel külföldként jellemezték az egykori Szovjetunió térségét. Bár ez a fogalomhasználat később kiment a divatból, az orosz elit továbbra is úgy gondolja, hogy a térségben Moszkvának speciális jogai vannak – tette hozzá a szakember. „Ez a hit magyarázza, hogy míg az orosz vezetők nyugodt szívvel ítélik el az Egyesült Államok beavatkozásait (Irak, Líbia) a szuverenitás megsértése miatt, addig Oroszország pont ugyanezt teszi a saját szomszédaival.”

Putyin hatalomra kerülése óta arra törekszik, hogy erősítse gazdasági és politikai befolyását a posztszovjet államokban, így például az Európai Unió mintájára 2015-re létrehozna egy vámuniót, amelyhez Fehéroroszország és Kazahsztán már csatlakozott, de Örményország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán is érdeklődik iránta – ismertette a biztonságpolitikai szakértő. Az orosz elnök bízik benne, hogy az Eurázsiai Unió geopolitikai alternatívája lesz az EU-nak, amelyben Ukrajnának is részt kell vennie.

A Foreign Affairs cikke szerint éppen ez a terv dőlt dugába az ukrajnai események miatt, amelynek a végén Viktor Janukovicsnak távoznia kellett a hatalomból. Mankoff szerint az ezt követő események éppen alátámasztják azt, hogy az erőteljes orosz beavatkozás az adott államban a várttal szemben teljesen más hatást vált ki. Minden bizonnyal Ukrajnában nagyon megerősödnek az oroszellenes erők, és generációk emlékezetébe vésődik be élesen napjaink fejleménye. „Oroszország bár megnyerte a Krím félszigetet, de hosszú távon ennél sokkal többet veszített, így a szoros kapcsolatát Ukrajnával, a nemzetközi hírnevét, és így az exszovjet államok tervezett összefogását is” – zárul az elemzés.

Az ukrán kormányzat több terület fölött is elvesztette az ellenőrzést – mondta Rácz András. A régiós szakértő a Lánchíd Rádió Reggeli hírjáratnak kifejtette: szerinte azonban az országban továbbra sincs polgárháború. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója úgy véli: a többség Kelet-Ukrajnában nem akar elszakadni.

 

Vasárnap Odesszában kiszabadult több tucat, a pénteki zavargások miatt letartóztatott gyanúsított, miután nagy tömeg támadt a város rendőrkapitányságára. Olvassa el a Magyar Nemzet vezércikkét, amely szintén az ukrán eseményekkel foglalkozik!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.