Aki ült már bringán, legalább egyszer megfordult a fejében, hogy a Balatont, Velencei-tavat körbe kell tekerni. Utóbbi különösen kis felkészülést és meglepően kevés időt igényel, és hát nem is költséges igazán. Magam is meglepődtem a Déli pályaudvar MÁV-pénztáránál, amikor az előre kikalkulált négy számjegyű forintmennyiség helyett mindössze 885 forintot kellett átadnom a Budapest–Gárdony teljes árú, egy irányú bringás plusz személyjegyért (kell mondani, hogy van BKV-bérlet, ezért az olcsóság). Oda-vissza tehát 1770 HUF.
Az egyórás vonatút végén szokásom szerint visszafelé indultam el a sínek menti, úgynevezett alsó úton (tehát nem a 7-esen kijelölt, hajszálvékony, autóforgalmas és veszélyes vonalon); itt készül el még idén a velencei-tavi bringaút déli oldali része 730 millió forintból, uniós hozzájárulással. Szinte szükségtelen, olyan pofonegyszerű a 27,1–32,7 kilométeres tekerés útvonala, de azért álljék itt egy kis térkép, melyet a kiváló Turistautak.hu honlap alapján raktam össze a Google Mapsen.
Még indulás előtt fontos, hogy télidőben sárvédő nélküli biciklivel útra se keljünk, nekem mázlim volt, mert a keddi havazás előtti órákban voltam a körön, de így sem zavart volna, a végig aszfaltút ellenére. A másik, hogy jégeralsó, „pelenkás” bringásnadrág és plusz egy sportrövidnadrág is volt rajtam, fönt maszk, kesztyű, villogós sisak, szemüveg. Amit elfelejtettem, az a dupla zokni, a mínusz 2 fokos tekerésben nagyon megbántam Ami a kaját, piát illeti, kék kutak bőséggel vannak, de ilyenkor már el vannak zárva, otthonról kell kulacsot vinni – közértek viszont szinte 3 méterenként vannak, csakúgy mint csárdák, borozók, büfék.
Az alsó úton minden egyértelmű a talán soha el nem készülő szálloda mögötti körforgalomig, ott a második kijáraton kell továbbmenni. Itt egy darabig látótávolságban marad a különlegesen nádasos tó bal kéz felől, mígnem a Halász út bele nem torkollik a jobbról érkező Felszabadulás/Ország útba (előbbi név megváltoztatására hamarosan törvény kötelezi Velence önkormányzatát). Továbbra is érvényes a balra tarts, tehát ahol bizonytalankodás van, hogy le kell-e térni jobbra, ott legyen bizonyosság: nem.
Az enyhe emelkedőktől nem kell betojni, főleg nem a velenceitől, melyet megtör az autópálya alatti átkelő lejtője. A hírekben mostanában rendszeresen szereplő Sukoró a nagy balos kanyar végénél kezdődik, a tóra letekintve szépen látszik, mitől olyan értékes itt egy méretes vízparti földszelet. Sukoró után versenyt tekertem egy kutyával a szarvasra figyelmeztető tábla árnyékában, de Pákozdra érve azonnal jött rémálmaim netovábbja, a macskaköves bringás–gyalogos járda.
Frissen elhagyva a lakott területet, következik a „balra Dinnyés” tábla. Aki a 27,1 kilós távot választja, itt mehet is egyből balra, majd toronyiránt (az út mellett madárrezervátum van, és ha nem a brutális szelet hallottam, akkor a szárnyasokat), aki viszont böcsülettel végigtolná a kerékpárosoknak kiszabott 32,7 kilométeres penzumot, még 3 kilométert mennie kell a kerékpárútnak is hívható göröngyökön Kisfaludig, de nem ajánlom, az ugyanis beleesik egy rövid, de forgalmas 7-es úti szakaszba.
A dinnyési út végén érdemes megállni a 7-es úti torkolatnál, szemügyre venni a madarakról szóló rövid leírást, és itt már meg is lehet enni a bekészített szendvicset, 20 percnyi sík tekerés sincs már hátra. A hátralévő szakasz az, ami miatt igazából szükség van az új kerékpárútra, ugyanis a burkolat talán a madárrezervátum és Agárd közt a leginkább kritikán aluli. És ha már itt vagyunk, fel kell hívnom arra a figyelmet, hogy hiába van tuti flaszter és csárdák környes-körül a Velencei-tónál, bringaszerviz például gyakorlatilag nincs is, pihenőhely nincs is, a pákozdi emlékmű megtalálásához pedig hegyezni kell a szemünket. Azt persze szintén meg kell jegyezni, hogy az autósok a budapesti szinthez képest álomszerűen békések és már-már zavarba ejtően nagy ívben előznek, így teljesen érdektelen, hogy a kocsik gyakorlatilag a saját sávjukban nem férnek el.
A Velencei-tó megkerülésében az egyik legkirályabb, hogy utána el lehet vele büszkélkedni (úgysem tudja meg a sosem bringázó, hogy a túra alig több, mint a Kökitől Békásmegyerig tekerni), és igazi közösségi élmény, ha ketten, hárman, négyen beszúrják egy hétköznap délutánra vagy szombat reggelre. Így, a bejglik után persze most nem fértem bele egy órába, de a szupi kis vonatok menetideje egy óra, csakúgy mint a követési idő – az persze baj, ha a vécé nem működik, mert egy kocsiban egy van, a Siemens kocsik meg nem átjárhatók.
Egyébként mostanában olvasom több helyen, hogy mekkora egy találmány és jóság a kardioedzés. Hát lehet, de aki olyat le mer írni, hogy a kerékpározás mint monoton terhelés ellene hat a kardioeredményeinek, az sosem ült még, csak szobabiciklin. A bringázás, főleg a Velencei-tó északi parti dimbdombjain minden, csak nem monoton terhelés. Miért is kell az edzés fogalmát a négy fal közti izzadásként elképzelni?
